Mára már Magyarországon is megjelent az a fajta katolikus tradicionalizmus, amely komoly kétségeket fogalmaz meg a II. vatikáni zsinat liturgiai és szemléleti újításaival szemben, és egyúttal keményen elhatárolódik a protestáns kereszténységtől, mindenestül elutasítva a reformáció létjogosultságát is. Konzervatívként nyilván kedves a szívemnek e tradicionalizmus, ám egyes fundamentalista politikatörténeti értékelései a magyar kultúra felől nézve igencsak aggályosak. Hogy az alapokkal kezdjem: a protestáns felekezetek (ahogy a zsidó vallási közösségek is) szerves részét képezik a nemzet történelmének. Másrészt: a XIX–XX. századi katolikus társadalmi tanításból a II. világháború után kibontakozó kereszténydemokrácia mint világi politikai eszmerendszer és mozgalom, ha a gyakorlatban főként a katolikus hívek közül toborozta is követőit, a kereszténység egészéből felekezeti különbségtétel nélkül indult ki, és mindmáig a közös értékekre összpontosít.

A reformáció Magyarországon is éles politikai konfliktusokat idézett elő, amelyeket a török veszedelem csak fokozott. Mohács után a magyarság két táborra szakadt: az egyik oldal az országgyűlésen Habsburg uralkodót választott, a másik nemzeti királyt akart. Mindkettő azért, hogy így szorítsa ki az oszmánt az országból. A politikai megosztottság a felekezeti szembenállásban is leképeződött – Bécs a katolikus ügyet támogatta, míg a létrejött Erdélyi Fejedelemség a protestantizmust. Árulást kiáltott mind a katolikus, mind a kurucos-függetlenségi fundamentalizmus. Egyiknek sincs igaza, s mindkettejüknek igaza van. A törököt végül, ha nemzetközi-európai összefogással is, a Habsburgok verték ki. A protestáns sérelmek pedig valósak voltak, a nagy vallásháborúkat lezáró vesztfáliai béke (1648) után a Habsburg-ház a megszerzett abszolút hatalmat továbbra is vallásüldözésre és a magyar alkotmányosság figyelmen kívül hagyására használta. Ugyanakkor a magyar nemzeti elit a XVIII. századra stabilizálni tudta az ország helyzetét a Habsburg Birodalomban, s az országgyűléseken egyre kevésbé volt jellemző a felekezeti sérelmek felhánytorgatása, helyét – kicsit leegyszerűsítő fogalommal szólva – a rendi alkotmányosság vitái vették át. A század során a politikai elitben és a közhivatalokban is a protestánsok is fokozatosan polgárjogot nyertek – a katolikus politikai elit jóváhagyásával.

A hittani, szokásbeli és kulturális különbség sajnálatos politikai érvényesítése mindazáltal tovább élt a XIX–XX. században is. A Horthy-rendszer meghatározó történésze és szellemi vezére, a katolikus Szekfű Gyula neobarokknak mondta kora társadalmát, éles hangon bírálta a hatalom és a katolikus egyház meglehetősen idejétmúlt szoros intézményes szimbiózisát.  Ő maga olyan gondolkodókkal párhuzamosan kereste a kereszténység megfelelő helyét a demokráciában, mint a katolikus Prohászka Ottokár, Sík Sándor vagy Horváth Sándor, illetve a református Fülep Lajos és Ravasz László. Ám a Horthy-rendszer után még rosszabb megoldás született: a totális kommunista állam az egyházakat előbb felszámolandó ellenségnek tekintette, majd a papság és a véleményformáló keresztény elit ellehetetlenítésére törekedett. Különösen fájó, hogy a háborús szellemi honvédelemben érdemeket szerző Barankovics István vezette Keresztény Demokrata Néppártot, majd Demokrata Néppártot is megfojtották. Az ateizmus állami terjesztése a társadalmat világnézeti kapaszkodó, erkölcsi támaszték nélkül hagyta, identitását is kikezdte.

A II. világháborút követő időszak meghatározó európai politikai eszmeáramlata, a kereszténydemokrácia és annak fő képviselői, Konrad Adenauer, Robert Schumann, Alcide De Gasperi – mindhárman hithű katolikusok – nem a katolikus hittételeknek, hanem az általános keresztény világlátás legfontosabb elveinek a politika világában történő alkalmazását szorgalmazták. Tudjuk, az elmúlt hetvenöt évben ez a nézetrendszer sokat vesztett az erejéből, miközben a fogyasztói társadalom megfeledkezik az azt működtető piacgazdaság keresztény gyökereiről, amire Max Weber nyomán ma is számos közgazdász és szociológus emlékeztet. Ezért a kereszténydemokrácia újbóli megerősödése nélkülözhetetlennek látszik. Konzervatívként magam is kívánatosnak tartom a régi vágású kereszténydemokrácia újjáéledését. Ám ennek a politikai felfogásnak lényeges előfeltevése, hogy a keresztény felekezetek nem egymással szemben, hanem egymást megértve szállnak szembe azzal a világnézettel, amely szeretné a múltat, így a keresztény hagyományt is végleg elsöpörni.

/Grafika: Ezer Ákos: Lehelet, 2019 Részlet/