Előrebocsátom: semmi újat nem fogok mondani. Az ismétlés azonban hasznos, főleg olyan korszakokban, amelyekben a keresztény jelző politikai divattá válik.
Kereszténynek lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint hinni Jézus Krisztusban. Ebben az első és legfontosabb értelemben kereszténynek lenni magánügy. Mindig is az volt, mindig is az marad. Csak a szívek és vesék vizsgálójára tartozik, hogy ez a hit megvan-e valakiben.
A hit azonban több, mint belső világosság, személyes kapcsolat, tapasztalás vagy érzés. Kereszténynek lenni annyi, mint ismerni és elfogadni a Hitvallást. A hitből vallás lesz, azaz hitünk – nyelvünk itt segít – megvallása, ami pedig nyilvános aktus. Közösségben történik, az egyházban, amelyet a szó és a kenyér hoz létre. Ez az egyház nem azonos sem az állammal, sem a nemzettel, sem más közösséggel: ez a hitvallók közössége. Nevezheti magát egy politikus kereszténynek, tarthatja magát egy hazafi kereszténynek, de ha nem ismeri a hitvallást (konkrétan: fejből és meggyőződéssel), akkor nem keresztény, hanem hazug.
Ebben az értelemben természetesen nincs magánkereszténység. A keresztény kötelessége másokhoz szólni és másokat táplálni, amit – mint keresztény – csak az egyházban és az egyház által tehet: minden más eszköz számára törvénytelen. Semmilyen kormány, semmilyen közösség – még a család sem – helyettesítheti az egyházat a szó és az asztal szolgálatában. Az egyháznak lényegét illetően külön kell állnia minden más közösségtől. Az ítélet napján tökéletesen érdektelen lesz, hogy ki honnan érkezett. Az egyház a történelemből, az osztályokból, a kasztokból, az etnikumokból, a nemzetekből fölszabadítottak közössége.
Kereszténynek lenni továbbá annyi, mint megtartani a természeti törvényt, az egyetemes erkölcsi parancsokat, és igyekezni tökéletessé válni: a keresztény számára ezt Jézus Krisztus követése jelenti. Senki sem képes persze az erkölcsi tökéletességre, de minden tudatos rosszért felelősséggel tartozunk. Senki sem gondolhatja, hogy egy keresztény nem követ el rosszat, de azt elvárhatja, hogy ne tagadja le, s hogy jóvá akarja tenni. Nem minden vallás tulajdonít ekkora fontosságot a morálnak, s teszi ki saját magát az emberiség erkölcsi ítéletének. A kereszténység ezt megteszi. Egyúttal pedig jogot formál arra, hogy az emberiség egészének nevében számon is kérje a rosszat mindenkin, legyen hatalmas vagy hatalomnélküli, kormányon vagy ellenzékben, gazdag vagy szegény. Ezzel készít föl az ítélet napjára, amikor teljesen lényegtelen lesz, hogy valaki ügyes politikus vagy karizmatikus vezető volt-e, esetleg zseniális tudós vagy korszakos művész, netán jó magyar vagy jó román. Egyedül az számít, hogy jót tett-e, vagy rosszat. Természetesen a felsorolt tulajdonságok és körülmények hatással vannak arra, hogy jobbá válunk-e vagy rosszabbá, azaz inkább jót vagy rosszat teszünk-e. De az erkölcsi helyesség mércéje egyetemes.
Kereszténynek lenni egyúttal annyi, mint nyitottnak lenni mindenre, ami jó. Nincsenek keresztény értékek. Minden, ami érték, azaz jó, a Teremtő jóváhagyását és akaratát tükrözi – és ugyan ki ítélhetné meg a Teremtőt? A szabad akarat is jó, a legfőbb jó dolgok egyike, még akkor is, ha rosszra használják. Ezt olykor nehéz elviselni, mégis muszáj. Ezért fundamentális jó a közszabadság, amiért az egyház éppen nagypénteken imádkozik. Alapvető rossz tehát a zsarnokság, az elnyomás, mások akaratának megerőszakolása, a hatalom kívánása.
Végül kereszténynek lenni ma már kétezer éves történelmi örökség is, ami egyszerre dicsőséges alkotás és rettenetes teher.
Túlnyomórészt keresztények alkották meg Európát és Amerikát, ahogy azt ma ismerjük: persze Rómát, Athént és Jeruzsálemet egyaránt továbbhordozva benne. Nem tagadhatjuk meg, mert azzal hazudnánk. De nem is zárkózhatunk bele, mert azzal is hazudnánk. Kereszténynek lenni ma már történelmi sors és politikai kötelesség, mégpedig az ateisták számára is. A politika azonban mindig kísértést jelent: ezért és ebben az értelemben nincs keresztény politika.
