Agrármérnökként dolgozó apám
egy időben sertéshizlalással
is foglalkozott. Kiment a vásárba,
megvette a kismalacokat, aztán
felhizlalta, majd leadta őket.
A disznók néhány hónap után
ugyanazon az utánfutón
távoztak tőlünk, amelyiken érkeztek.
Aznap csak egy hízót kellett leadnunk,
és szokás szerint hajnalban keltünk.
Betereltük a sertést a kalodába,
aztán elcipeltük az utánfutóhoz,
felhajtottuk rá, majd elindultunk.
Tél volt, az udvarokon hó fehérlett.
Amikor a kisváros közepén jártunk,
a malac súlyát és méretét meghazudtoló
ügyességgel kiugrott a magasított
falú utánfutóból, és berohant az egyik
kerítésnélküli ház udvarára, mi meg utána.
Aki próbált már elkapni disznót,
az tudja, hogy nem egyszerű feladat,
mivel az állat felülete meglehetősen sima,
és a végtagjait leszámítva csak két
érdemleges kapaszkodót találni rajta:
a fülét és a farkát. Apámnak nagy nehezen
sikerült elkapnia az utóbbit,
de a hízó tovább rohant,
és apám gumicsizmában siklott utána.
Az ajtón kilépő háziakat ez a nem túl
szokványosnak mondható kép fogadta.
Apám megtett még néhány kört,
aztán a szökevényt valahogy mégis sikerült
visszatennünk az utánfutóra. Apám 82 éves.
Akkor síelt életében először és utoljára.
Nem sokkal később abba kellett hagynia
az állattartást, mert gerincsérve lett.
Azóta az ól üres, ahogy a fecskefészek is,
talán visszajárnak beléjük
a malac- és madárkísértetek.
Az önetető homokórájában
takarmány helyett
rozsda és por: a semmi pereg.
Évtizedekké hizlalja a perceket.
/Fotó: Fortepan/
