Szállingózik a hó odakinn,
és csak szállingóznak az emberek.
Gyanús kis páragomolyt lehel mind –
vajon meddig lebeg
ebben a kollaboráns levegőben?
Az ablaküveg merev, átlátszó
biztonság. Állunk benn,
a fiam, meg én. Az utcán
a decensen udvarias tánc:
nézd, kisfiam,
hogy kerülgetik egymást,
a személyek, akik most nem emberek.
Mint a kisvonat vagonjai,
ha rossz felé tolod össze őket
az apró mágneseikkel,
mindenki félrecsusszan.
Esik a hó a nyárfarügyekre:
március van. Várunk.
Kivárjuk, hogy majd nevetve
emlékezzünk rá: mindenki félt, csak te
nem fél-tél.
