Áruld el, Uram,
szereted még a telet, a régi szigorral?
És félre húzódsz, ha a böjti szelek
ártatlan zászlókat, fekete ingeket
fesleni kényszerítenek;
és amikor békeidőben,
a Nap felissza
legszebb színeinket?
Hát sose látott ajtó
előtt állunk most.
Színtelenül, fásult lábbal,
szemben alkonnyal, Nyugattal.
Hány csupasz kő, hány
gyermek álma veszett a Csele-patakba!
De csak a király halt meg, Uram!
Csak derékig forgat a szél!
Senki nem tudja, lépésünk mekkora,
és ki integet a földből vissza.
De ha holnap, ha 100 év múlva
nem hull az égből
csellengő hó az Alföldre,
a Kárpátok bordáira, menyasszonyruhát
ki ölt majd porszem testünkre?
S valóban,
nem egyszer volt
vasfogú vészkor
hazánkban.
Távol Mohácstól, de még
a Radnai Máriához közel
szolgált ’50 után Csirke Rózsi,
aranyszeplős arcú leány.
Mikor magunkra maradtunk,
lassú botját Arad felé lengette:
Ott átal láttam Magyarországra!
Mondta, s én láttam, szemem megtelt vele!
Ott akkora a messzeség,
csupa Isten, akkora az ég felette…
Láttam azóta száradó
felhőket is; láttam
helyszínelő, háború szagú keselyűket.
Néha szíve is volt
a hóembernek,
nagy bodzavirág szíve,
talán húsból lehetett
hogy soha nem vert félre.
