Hány nádszálat font össze,
létezőt és nemlétezőt,
láthatót és nemláthatót,
engem, téged meg őt,
hány világot,
hány nádast,
amíg a békalencse zöldhályogot
vont a tóra?
Legalább annyit, mint az a
reszelős nóta,
a dala.
Gyerekkoromban sokszor
hallottam énekét
a nyitott ablakon át,
amikor felriadtam éjszaka,
és rögtön tudtam, ki az.
A nádas szelleme dalolt, maga.
Hangja összefonta álmaimat,
amíg csillagok csepegtek az égre,
mint fekete terítőre a viasz.
