Jancsinak, Anikónak, Dorottyának
„másik látomásra cseréljük ezt”
Plótinosz, Enneádok, I. 6. Könyv, 8.
Akkor onnan balról, a patakmedertől, a bokorsortól kapaszkodtunk fel, domborodó tarló mentén, s túlról egymagában integetett a nagy fehér ház, karcsú, magasra törő kéményével, s az óriás körtefával.
Most szemből tűnik fel a homlokzat háromszöge, kétoldalról drótkerítések folyosója vezeti hozzá a tekintetünket.
Alatta akkor határtalan térség nyílt, kaszálók és szőlősorok felett szaladt le a pillantás a ligetes erdőig, aztán felemelkedett s átsiklott a szélesen fénylő tó ezüstjéig, míg a tüdő megtelt a nagy szabad tér oldó lehelletével.
Most alulról kaptat fel tekintetem a hegyre, nehéz lábamat csak az emlékek röptetik: a valóság.
Mezőben lépdeltünk akkor az öreg Bertalan telke mentén, a borospincéje alatti dűlőn, s kerestük majdani helyeteket. Öten voltunk, kettőtök közt a kislány, vidáman ballagtunk a fűszerillatban, lüktető cirpelésben.
A valóságban gyakran járok. Arra, az emlékek közt. Zsúfolt, vad terek káprázatából erőt nyerni oda menekülhetek. Másik látomásra cserélem ezt itt. Ott, a hegyoldalon szétoldódó égi fényben minden lehetséges volt. Bűntelenek voltunk és mindenhatók, merészek és szerények.
Innen, fekete fénypengék szabdalta arcok és páncélinges szüzek meddő viharzásából a való tükréhez menekülök. Szeretném összerakni az öreg Bertalan lebontott pincéjét, a búbos bankák peckes lépdelését a tölgyes ligetben, fekete-fehér-piros röppenésüket. Benneteket, ott, a keresztlányommal.
