A több könyvet és számos cikket jegyző képzőművésznek (1944) Londonban, Brüsszelben, Washingtonban és Princetonban (USA) volt egyéni kiállítása, díszlettervezőként dolgozott a BBC-nél, a londoni Nemzeti Színházban és a Savoy Színházban. Once Upon Another Time: Ventures Behind the Iron Curtain (Egyszer volt, máskor volt: vállalkozások a vasfüggöny mögött, 2000) című könyvében kelet-európai útjairól, tevékenységéről számol be.
Jessica Douglas-Home (Roger Scruton Legacy Foundation)
Ön két életrajz szerzője, első könyve Violet Gordon-Woodhouse-ról szól. Violet amellett, hogy a korabeli művészkörök egyik központi alakja volt, különc életével is feltűnést keltett – egy ideig négy férfival élt együtt –, a régizenei mozgalom egyik első képviselőjének is tekinthető, akinek csembalójátéka sokakat lenyűgözött. Második könyvében pedig az Arts and Crafts mozgalom egyik jeles szobrászának, William Simmondsnak az életét dolgozta fel. Miért épp ezt a két művészt választotta? Mennyiben kapcsolódik az Ön művészete ezekhez az alkotókhoz.
Ó, hát ennek eléggé egyszerű a magyarázata. Violet apai ágon a nagynéném volt, édesapám megörökölte a házát, és hatéves koromban odaköltöztünk a Nether Lypiatt-birtokra. Nagynéném jó kapcsolatban állt William Simmondsszal és feleségével, akik ott laktak a birtok mellett a domb aljában. Kislánykoromban sokszor jártam náluk, William rajzolni tanított. Kisétáltunk a mezőkre, állatokat rajzoltunk, és gyors skicceket készítettünk a természetben. Violet megörökölt birtoka és a ház, amelybe beköltöztünk, ahol a szobákban még ott voltak a nagynéném által összegyűjtött holmik – kották, képek, ruhák, bútorok –, nagy hatást gyakorolt rám. William Simmonds tanított meg rajzolni, vagyis ilyen értelemben neki köszönhetem a művészi pályát.
Angol nőként a vasfüggöny mögött – a kelet-európai emlékirat borítója
Roger Scrutonnal való kapcsolata is innen ered? Scrutonról ismert dolog, hogy filozófiai érdeklődése mellett a zenéhez is értett, Wagner-könyveket és operákat is írt, az egyik operáját (Violet) pedig éppen az Ön nagynénjének az élete ihlette.
Nem, annak nincsen köze ahhoz, ahogyan Rogert megismertem. Igaz, hogy az opera librettójához Roger felhasználta Violetről írt könyvemet, de ez már egy későbbi történet. Rogerrel először a csehszlovákiai utakkal kapcsolatban találkoztam, még a nyolcvanas években.
Mi volt ezeknek az utaknak az előzménye, miről szóltak ezek az utazások a vasfüggöny mögé?
Az egész azzal kezdődött, hogy Julius Tomin cseh filozófus, akit több másik társával együtt eltávolítottak a Károly Egyetemről, levelet írt a nagy nyugati egyetemeknek, köztük az Oxfordi Egyetemnek is, hogy mivel a cseh értelmiségieknek tilos külföldre utazniuk, jöjjenek a nyugati akadémikusok Csehszlovákiába mint turisták és tartsanak amolyan nem hivatalos lakásszemináriumokat filozófus kollégáknak és érdeklődő hallgatóknak. A levél tulajdonképpen meghívó volt. Egyedül az oxfordiak válaszoltak rá. Kathleen Vaughan Wilkes volt az első oxfordi filozófus, aki Prágába utazott 1979-ben. Ezután többen is követték őt, és pár hónap alatt kiderült, hogy a cseh értelmiségiek nem férnek hozzá semmilyen nyugati tananyaghoz, és pénzük sincsen arra, hogy ezeket a szemináriumokat, előadásokat megrendezzék. Szóval hamar rájöttek, hogy komolyan meg kell szervezni az utakat, és ezért hozták létre pár hónappal később a Jan Hus Oktatási Alapítványt, hogy mindez pénzügyileg meg egyébként is működőképes legyen. Rogerrel itt találkoztam 1983-ban.
Úgy érti, az alapítványi munka során? Mi volt a szerepe Önnek ebben a szervezési munkában és a lakásszemináriumokon?
Igen, engem 1983-ban hívtak meg az alapítvány kuratóriumába, amikor a prágaiak részéről felmerült, hogy ne csak filozófiai tárgyú szemináriumok vagy előadások legyenek, hiszen más témákat is szívesen hallgatnának. Én festő és díszlettervező vagyok, így végül Brnóban tartottam fiataloknak művészettörténet órákat, és persze az alapítványi munkában is részt vettem. Amikor én csatlakoztam hozzájuk, már Roger volt a fő szervező. Szigorú menetrendet tartott. Kéthavonta találkoztunk nála a lakásán, és először átnéztük azokat a beszámolókat, amelyeket a legutóbbi előadók készítettek Csehszlovákiából hazatérve, azután eldöntöttük, hogy kiket keresünk meg legközelebb előadás céljából. Majd megbeszéltük a pénzügyi támogatásokat és forrásokat is, ami arra kellett, hogy az illegális, szamizdat anyagokat sokszorosíthassuk.
Mennyire látszódott vagy jelent meg az Önök, vagyis az alapítvány tevékenysége az angol nyilvánosságban vagy akár a politikai szinten?
Hát eleinte szinte semennyire sem. Az Oxford Egyetem sem támogatta hivatalosan ezeket az utazásokat, a brit nagykövetség pedig nem nagyon akart tudni erről a kezdeményezésről. Az alapítvány adományokból működött, például Soros György is támogatta. Aztán Roger különböző, eléggé ismert embereket győzött meg, hogy legyenek az ügy patrónusai, mint például Iris Murdoch, Harold Pinter, Tom Stoppard, Yehudi Menuhin. A férjem – Charles Douglas-Home (1947–1985) a The Times főszerkesztője – Rogerrel közösen válogatta ki azokat a disszidensek által írt esszéket, amelyek később álnéven itt-ott megjelentek, vagy amelyeket visszacsempésztünk Csehszlovákiába. Ahogyan mondtam, a nyolcvanas évek elején ez az egész eléggé komoly, szervezett „programmá” nőtte ki magát, vagyis azért mégiscsak volt ennek nyilvánossága. Roger mellett olyanok adtak elő, mint például a filozófus Alain Finkielkraut, a történész David Pryce-Jones, a regényíró Piers Paul Read vagy Dan Jacobson, a költő Carol Rumens és a zeneszerző David Matthews vagy a kritikus Peter Fuller. Az angol tudományos világban eleinte nem tudták elképzelni, hogy ezek a félreállított csehszlovák értelmiségiek milyen körülmények között élnek és dolgoznak. De miután cikkeket is írtunk erről, a támogatás és ezzel együtt az érdeklődés is valamelyest növekedett.
A csehszlovák hatóságok hogyan reagáltak a hivatalosan turistaként az országba utazó nyugati értelmiségiekre?
Nekem akkor ez nagyon idegőrlő tapasztalat volt. Az utazás előtt Roger levélben tájékoztatott a legfontosabb alapdolgokról. Mire kell figyelni érkezéskor a prágai repülőtéren, mit kell mondani akkor, ha megtalálják a poggyászomban a becsempészett könyveket, mit kell tenni, ha letartóztatnak. Érkezésem után pedig abból is eligazítást kaptam, hogyan kerülhetem el azt, hogy kompromittáljam a disszidenseket. A titkosrendőrség természetesen próbált követni és lehallgatni minket, ezért adódott olyan helyzet, hogy csak írásban, cédulákon kommunikáltunk. Ezek a találkozások a cseh értelmiségiekkel mély benyomást tettek rám. A hatóságok folyamatosan vegzálták őket, akadtak olyanok, akik börtönbe kerültek. Kétkezi munkát végeztek, hogy eltartsák magukat, szenet lapátoltak, utcát söpörtek, éjjeliőrök voltak, és persze nem jutottak hozzá a nyugati könyvekhez. Ezeket mi csempésztük át a határon. Rogert aztán végül le is tartóztatták és kiutasították az országból, a szocializmus ellenségének nyilvánították, ami azt jelentette, hogy nem utazhatott be többé Csehszlovákiába.
A keleti blokk más országaiban is járt? Magyarországon például megfordult még a rendszerváltás előtt?
Igen, voltam itt egyszer Rogerrel. Értelmiségiekkel találkoztunk. Például emlékszem a fiatal Orbán Viktorra. Nekem azután Romániában lettek szorosabb kapcsolataim, de az már főként a rendszerváltás után volt.
Mesélne erről egy kicsit bővebben?
Még a nyolcvanas években hallottam az erdélyi szász falvakról. 1993-ban tudtam először szabadon mozogni arrafelé, teljesen lenyűgöztek, ahogyan ezek a települések szinte középkori jellegükben maradtak fenn. Az épületek nagyon rossz állapotban voltak, az egykori német ajkú lakosság elköltözött vagy kitelepítették, a kommunistákat pedig nem érdekelte az állagmegóvás. Elnéptelenedő, elszegényedő falvak voltak. Ezért úgy éreztem, tenni kellene valamit azért, hogy a pusztulást megállítsuk. Még 1987-ben Londonban hoztuk létre a Mihai Eminescu Alapítványt, amelynek kezdetben hasonló céljai voltak, mint a másik alapítványunknak Csehszlovákiában, vagyis, hogy a Ceauşescu-féle Romániába nyugati vagy disszidens könyveket csempésszünk. Erre támaszkodva kezdtem el pénzt gyűjteni, támogatókat keresni ahhoz, hogy elkezdhessük rendbe hozni ezeket a házakat. Az egyik legnagyobb támogató a kaliforniai Packard Humanities Institute volt. De például Károly herceget (ma III. Károly királyt) is sikerült bevonni ebbe a vállalkozásba. Vettem is neki ott egy házat. Az egyik első épület, amelyet az alapítvány rendbe hozott, az almakeréki (Malancrav) Apafi-kúria. Azóta már rengeteg felújítás történt. A cél nemcsak a turizmus fellendítése – azáltal, hogy a felújított épületekből vendégházak lesznek –, hanem az, hogy a hagyományos, helybeli szakmákat és kézművességet is felélesszék. A fő cél hosszú távon az, hogy ezek a falvak újra élettel teljenek meg. Én egyébként már csak évente egyszer utazom ide, Caroline Fernolend az alapítvány igazgatója, mindent ő koordinál.
Végül Ön szerint hogyan látják ma Angliában ezeket az egykori szocialista országokat?
Az angolok szeretnek ideutazni, Romániába és Magyarországra is. Szép országok.
A szerző filozófus, közíró
Nyitókép: Az almakeréki (Malancrav) Apafi-kúria a felújítás előtt (kép: Mihai Eminescu Trust)
