Garda Dezső történész-szociográfussal Király Béla készített interjút a professzor nemrég megjelent A tutajozó Gyergyó című könyvének apropóján. A beszélgetésből a foglalkozás- és néprajztörténeti jelenség olyan részleteibe is bepillantást nyerhetünk, mint a korabeli erdővédelem, a tutajépítés vagy a nyerészkedő tutajkereskedők helyi társadalomra gyakorolt hatása.
Részlet a Magyar Szemle írásából:
– Melyek a legkorábbi forrásaink a folyón történő áruszállításról? Említene esetleg valamilyen állami rendelkezést is a gyergyói tutajozással kapcsolatban?
– A 11. századi Gellért-legenda említi először a Maroson történő vízi szállítás hagyományát. A Csanádhoz kötődő monda szerint Ajtony hatalmat „bitorolt” a király Maroson szállított sója felett. A folyó révein a Tiszáig vámosokat és őröket tartott, mindent megvámoltatott. Egyébként a korai forrásaink inkább a só vízi kereskedéséről tanúskodnak, nem a faúsztatásról. A gyergyói tutajozásról 1638-ból származik az első írásos bizonyíték. Később az Erdélyi Királyi Gubernium (kormányzóság) 1703-ban 10 000 m³ faligerenda leszállítását követelte Gyergyószéktől Gyulafehérvárra. 1714-ben és 1722-ben pedig a Főkormányszék a gyergyói tutajosok panaszainak kivizsgálására utasította a széki hatóságokat. A reformkorban fellendülő közgazdasági tájékozódás során a marosi tutajozás is az érdeklődés középpontjába kerül, így Fodor András, Hunyad vármegye főorvosa, Bocskor János gyergyóremetei pap, illetve a költő Szentiváni Mihály is 1838–39-ből értékes adatokat nyújt a gyergyói tutajozásról. Mindezeket jól kiegészítik Orbán Balázs leírásai.
– A Gyergyói-medence az egyik legszebb magyar tájegységünk, de képzelem, hogy az élet itt milyen nehéz és küzdelmes lehetett. A telek is itt a leghosszabbak.
– Ez valóban így van, az itteni székelység ennek ellenére minden fontos mezőgazdasági árucikket megtermelt. Erre vonatkozóan egyik legfontosabb történeti forrásunk Ferenczy György regestruma. A gyergyószentmiklósi vikárius adatszerű feljegyzéseivel pontosan tájékoztat az 1629 és 1660 közötti időszakról. Mivel a korabeli Békény-parti településen a katolikus egyház volt a vidék egyik legfontosabb gazdasági hatalma, a „regestrumban” sok feljegyzést találunk a földművelésről és állattartásról. A búza, rozs, zab nemcsak az önellátást szolgálták, egy részüket a piacra vitték. Az istállós állattartás pedig nagyban hozzájárult az állatállomány növekedéséhez, és az állattenyésztéssel kapcsolatos foglalkozások – mészároskodás, szűcsmesterség – fellendüléséhez. Ferenczi feljegyzéseiben ácsokról, kovácsokról, asztalosokról, kőfaragókról és más mesterségekről is olvashatunk. Gyergyóújfalu és Gyergyószentmiklós – akárcsak Székelyföld más térségeinek lakói – sajátos agrárcivilizációt hoztak létre, melynek működésére a falutörvényekből következtethetünk. Az 1581-es gyergyóújfalvi és gyergyószentmiklósi „statutumokat” az utókor számára fennmaradt legrégebbi falutörvényeknek tekinthetjük. Ezekből világosan látszik, hogy a lakosság fő foglalkozása a növénytermesztés volt.
– Az erdőkitermelés és a fafeldolgozás, amely a tutajozáshoz vezetett, tehát kezdetben jövedelemkiegészítő foglalkozás volt.
– Kezdetben igen, de később sokan főleg ebből próbáltak megélni. Sőt, a falutörvények rendelkezéseiből kiderül a mezőgazdasági termelés szervezettsége. A faluközösség tagjai pontosan meghatározták a szántás, vetés, aratás időpontjait, illetve a termés betakarítása után parlagon maradt földek felszabadítását a legeltetés számára. A szántást négy ökörrel végezték. Termesztett növényeik közül kiemelhető az őszi búza és a rozs, illetve a tavasszal vetett búza, köles és zab. Szót kell ejteni még a kereskedelem fejlődéséről is. A medence központi települése, Gyergyószentmiklós főleg erről volt híres, hiszen a Moldvát Erdélylyel összekötő kereskedelmi útvonalak csomópontján helyezkedett el. Helyi és – 1607-től kezdődően – országos vásárjai pedig igencsak látogatottak voltak. Állandó kereskedelmi kapcsolatot tartott fenn többek közt Brassóval, Torockóval, Besztercével, Gyulafehérvárral, Marosvásárhellyel, Szászrégennel. Később a moldvai örmények 1637-es, majd 1654-es letelepedése jelentősen hozzájárult a céhek és a kereskedelmi társaságok fejlődéséhez.
– Mikor kezdtek foglalkozni a medence településeiben a tutajozás mesterségével?
Az adóösszeírók szerint például 1703-ban – a Rákóczi vezette szabadságharc kirobbanásának évében – Szárhegyen négy-öt család foglalkozott tutajozással, Ditróban 35 ember, míg Gyergyóremetén a falu minden lakója.
– Napjainkban, ha egy vállalkozás sikeres, azonnal körbeveszik a nyereségből részesedni vágyók. Gondolom, hogy ez korábban sem lehetett másként.
– Az erdélyi fejedelemség korában – mint ismeretes – a székelység adta az ország haderejének gerincét. Mivel a 16–17. századokban a fejedelem és az ország vezető körei képtelenek voltak zsolddal díjazni a katonai szolgálattal járó anyagi nehézségeket, igyekeztek bizonyos gazdasági előnyöket biztosítani e terület lakóinak, illetve korlátozták a Maros-menti földesurak vámolási próbálkozásait a gyergyói tutajosokkal szemben. Erdély Habsburg-uralom alá kerülése megváltoztatta a tutajozás lehetőségeit. A bécsi udvarnak alárendelt vezető körök, akik már nem vették igénybe a székelyek hadfelkelési kötelezettségeit, a hatalmuk megszilárdításáért főleg a földesurak társadalmi csoportjára támaszkodtak. Kiváltságokat biztosítottak nekik, mint például a tutajozás megvámolása. A nagybirtokos nemesség tagjai egyre több malomgátat építettek a Maroson, s a tutajosok vámját önkényesen határozták meg. Ha a kiszemelt tutajos nem akart fizetni a követelések arányában, bizony a legdurvább eszközöktől sem riadtak vissza.
–A gyulafehérvári, majd az 1791-től Kolozsvárra költöző királyi főkormányszék mindezt tétlenül nézte?
– A Gubernium részéről mindaddig szemet hunytak a malomtulajdonosok zsarolásai és kegyetlenkedései felett, míg ezek tevékenysége nem sértette érdekeiket. A Főkormányszék ugyanis időnként kötelező tutajszolgálatra kényszerítette a Maros-parti gyergyói falvakat. Hébe-hóba kihallgatták a székely tutajosok panaszait, de a mellettük hozott végzések végrehajtása akadozott. A tutajosok panaszai általában három csoportba oszthatók. Legtöbben az átlagosnál jóval nagyobb gátvámok kikényszerítése, illetve az egyre több mesterségesen emelt gát miatt tiltakoztak. Főleg a régeni szászok éltek vissza a gyergyói tutajosok kiszolgáltatottságával. Mások a tutajosok elleni fegyveres támadások, lopások, verések, letartoztatások és bebörtönzések miatt emeltek panaszt. A harmadik ok a tutajszállítás szándékos és erőszakos akadályozása volt.
