Ha a transzilvanizmus fogalmát halljuk, általában Kós Károly 1921-es Kiáltó szó című röpirata jut eszünkbe, amelyben az ismert építész és író úgy fogalmazott, hogy „a régi Magyarország nincs többé számunkra; de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transilvania […] feltámadt, és van…”
Kós a trianoni békeszerződés ratifikációját követő új történelmi helyzetet figyelembe véve, a Romániához került erdélyi magyar kisebbség egyik adaptációs stratégiáját vázolta fel: az Erdélyben élő nemzetiségek együttműködésének kívánalma, Románián belüli önkormányzat, regionális szemlélet.
A Boka László irodalomtörténész szerkesztette kötet ennek az eszmetörténeti fogalomnak kézikönyveként olvasható, ugyanis a közölt tanulmányok a transzilvanista eszme politikai, irodalmi, vallási vonatkozásait dolgozzák fel. A kötet legfontosabb megállapítása abban áll, hogy a transzilvanizmusnak nem kanonizált definícióját adja, hanem éppen ezzel ellentétben az erdélyi szellemiség sokszínűségét mutatja be. Ennek értelmében a transzilvanizmus egyszerre volt eszmerendszer, mozgalom (helikoni írók csoportja), regionális cselekvési program (Kós Károly), két világháború közötti vigaszideológia („Lehet, mert kell” – „Ahogy lehet”), illetve máig tovább élő – ám átalakuló, az adott korszakhoz mindig alkalmazkodó vagy alkalmaztatott – szellemiség és regionális eszme, program.
Három nagyobb egységből áll a gyűjteményes kötet: a bevezető, terminológiát tisztázó írást elemző tanulmányok, illetve két „kanonizált” szöveg követi a Függelékben: Cs. Gyimesi Éva híres Gyöngy és homok című nagyesszéje és Pomogáts Béla transzilvanizmusról írt tanulmánya. Ezek a szövegek mind a bevezető tanulmány, mind az elemző tanulmányok reflexióiként is olvashatók. A Gyöngy és homok legfontosabb transzilvanizmus-kritikája miatt jelen kötet origója is lehetne: Cs. Gyimesi Éva ugyanis megállapította, hogy a keresztény szenvedésetikából – „a szenvedés nemesít” – eredeztethető erkölcsi mintát valló és vállaló kivételes személyiségek (a transzilvanista értelmiségiek) szűk körén kívül ez az eszmerendszer közösségi érvénnyel aligha bírt. Vagyis a kisebbségi magyarság társadalmának nagy része nem a szenvedés által elvégzett alkotómunka eredményét vallotta, hanem alapvető létértékeit – élet, szabadság, önmegvalósítás – szerette volna harmonikusan megélni. Amelyet a nemzetiesítő, többségi román államon belül sosem tudott harmonikusan megélni.
Nagyrészt Kós Károly, Kuncz Aladár, Reményik Sándor és Ligeti Ernő legfontosabb eszméi körül forognak a kötet írásai, hiszen a transzilvanizmust ők fogalmazták meg a két világháború közötti időszakban. K. Lengyel Zsolt és Filep Tamás Gusztáv annyiban tér el a fősodortól, hogy az előbbi az „ótranszilvanizmusról” beszél, és ezzel Kós erdélyi gondolatának kialakulását Trianon előttre helyezi. Ám fontos rámutatni arra is, hogy bizonyítja: Kós akkori erdélyisége a magyar nemzet fejlődésén belüli erdélyiséget, a magyar szupremácia fenntartását és a román veszélyt tematizálta, illetve transzilvanizmusa csak az impériumváltás után változott át sokak által ismert egymásra utalt három nemzet regionális összefogásának ideológiájává. Filep pedig esszészerűen azokat a már kissé elfelejtett kulturális szereplőket gyűjtötte össze, akik „urbánus transzilvanistáknak” számítottak. Az elemző tanulmányok mellett Markó Béla költőnek (korábbi RMDSZ-elnöknek) egyik írása is helyet kapott, amely nagy vonalakban politikai röpirat arról, hogy 1989 után az RMDSZ hogyan viszonyult az erdélyiséghez, milyen múltbeli mintákat próbált meg magának vallani.
Az elmúlt száz év demográfiai változásai (az erdélyi szász közösség drasztikus csökkenése, a magyarság rohamos fogyása, a régió elrománosodása) következtében a transzilvanizmus a három nemzet egymásrautaltságára alapuló, politikai-közigazgatási funkcióját elveszítette: a nemzetállamok logikája szerint Erdélyből már sosem lesz regionális (román, magyar, szász) öntudat. Így a transzilvanizmusnak már csak kulturális töltete maradt: az elitek egymás irodalmának, képzőművészetének, kultúrájának megismerésének és megismertetésének eszméje. Ám a nemzetállami központú gondolkodás következtében az erdélyi értelmiségnek egyre kevésbé Kolozsvár/Nagyszeben/Brassó a kulturális referencia, hanem vagy Budapest vagy Bukarest. És ez egyhamar aligha változik meg.
Boka László (szerk.): Transzilvanizmus – Eszmék, korok, változatok, MMA Kiadó, Budapest, 544 oldal
A szerző történész, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára levéltárosa
