Az első, kézzel festett kártyalapok uralkodói megrendelésre készültek. Ezekből néhány fennmaradt példány ma már a múzeumok féltve őrzött kincsei közé tartozik. Szélesebb körben a fametszés bevezetése után terjedhetett, a rézmetszés pedig már művészibb értékű lapok kivitelezését is lehetővé tette. A XIX. század közepéig, lényegében
jó háromszáz évig hasonló technológiával, számtalan kártyafestő üzem működött a kontinensen.
A század közepén beindult a nagyüzemi gyártás, a kártya ekkor vált tömegcikké. A kis műhelyek sorra bezártak, a korszerű nyomdatechnikai eljárással előállított lapok azonban megőrizték odáig kialakult, hagyományos képüket.
Négy évszázad alatt, ahogy a kor változott, úgy változtak a kártyaképek is. Egy-egy nagyobb gyűjteményt szemlélve nyomon követhetjük a történelem, a szokások, a divat változásait.
A színjelzések, sorozatjelek a XVI. századig nagy változatosságot mutattak, létezett olyan pakli, amelyben tíz szín is volt. A keleti kártyáknál ez ma is így van, ott a színek száma akár harminc is lehet. Az 1500-as évek közepéig egész Európában kialakult a négy szín és ennek a mai napig használatos három változata: az olasz, a német és a francia színjelzés.
Legrégibb sorozatjel az olasz (vagy latin), ahol serleg (coppe), pénzérme (denari), bot (bastoni) és kard (spade) a jelzés. Korban utána következik a német kártya, melynek színei a vörös (szív – Herz), a csörgő (hazánkban tökként honosodott meg – Schelle), a zöld (levél –Laub) és a makk (Eichel). A francia színjelzések a treff vagy lóhere (tréfle), a káró vagy nyílhegy (carreau), a kör vagy szív (coeur) és a pikk vagy lándzsahegy (pique).
Az olasz és a francia színjelzésű kártyák egyaránt 4 × 13 lapból állnak. Ezek egytől tízig számozott lapok, majd az olasz kártyában apród, lovag, király a sorrend, míg a franciában apród, dáma, király. Némileg eltér ettől a német kártya. Itt a lapok száma 32 és 48 között változik. Hazánkban a neve magyar kártya, és 32 lapból áll. A képes lapok elnevezése: alsó, felső, király és ász.
Itália a tarokk szülőhazája is. A kártyacsomag kiegészült 22 számozott lappal. A hagyományos kártyasorozat is bővült: a lovag és a király közé egy újabb lap, a királynő (vagy dáma) került. A lapok száma így 78-ra növekedett. Az első fönnmaradt tarokk-kártyák a XIV. század végéről, a XV. század elejéről származnak. Az arab vagy római számmal ellátott figurák szigorú szimbólumrendszert követnek, amelynek jelentésével és titkaival könyvtárnyi kötet foglalkozik.
Hazánkba is Olaszhonból érkezett az első kártyacsomag.
Ferrarából kapott kesztyű és sapka mellé tarokk-kártyát Estei Hippolit esztergomi érsek, a „kis prímás”,
amelyet 1492-ben levélben köszönt meg édesanyjának.
Idővel a 22 tarokklap kereszteződött a francia sorozatjelű kártyával is. Itt az alapcsomag az apród és a dáma közé illeszkedő lovaggal egészült ki. A tarokklapok misztikája elfelejtődött, a szimbolikus ábrázolásokat polgári életképek váltották fel. Az I-es lapon korábban ábrázolt bűvész átalakult pagáttá (pagare – fizetni), a bolondból skíz lett (excusez – bocsánat). A hagyományos szimbólumok feladásával (csak az olasz tarokkban maradtak meg) egyfelől értékvesztés következett be, másfelől páratlan lehetőség nyílt az egyes korok kultúrtörténeti értékeinek bemutatására.
A tarokk kártya kitüntetett lapjai: pagát, XXI-es és skíz (képek a Wikipediáról)
A tarokk-kártyák ma ismert képei a XIX. század közepéből valók. Csak a hazai kártyagyártásban majd félszáz különböző fajta kártyacsomagot ismerünk. Híres épületeket, várakat ábrázoltak, volt nemzeti és háborús, irodalmi és látképtarokk, de előszeretettel alkalmazták a népi életből vett illusztrációkat is.
Maga a tarokk összefoglaló név, számtalan változata ismert és játszott. Már az elnevezés eredete sem tisztázott. A Kártyalexikon szerint a nyelvészek az olasz taroccare (= a játék jellegéből adódó veszekedés) és a francia tarote (= festett lap) szavakkal kötik össze. Összefüggésbe hozták a Taro folyóval, de származtatják a nevét a trionfi (= győzelem) szóból is.
Ahány ország, annyifajta játék, sőt
szülőhazájában, Olaszországban is többfélét játszanak. Játszhatják ketten, hárman vagy négyen.
A lapok száma lehet: 78, 63, 62, 54, 42 – vagy akár más is. A különböző tarokkjátékokban a bemondások is jelentősen eltérnek egymástól.
Tarocco Bolognese
A magyar irodalom XIX. és XX. századi történetében mint az élet természetes velejárója bukkan fel úton-útfélen a kártya, és ezen belül is a tarokk.„Az is bolond, ki poétává lesz Magyarországban” – sajnálkozik Csokonai hőse A méla Tempefőiben, amikor meglátja a Tökkolopi uram zsebéből előkerült, magyar költeményekbe csomagolt tarokk-kártyát. Innen megtudhatjuk, hogy Csokonai idejében még egy pár arany árán Bécsben vásárolták a kártyát. Bár van tudomásunk az 1700-as évek közepétől magyarországi kártyafestőkről, de nagyobb számban a reformkorban jelennek meg a hazai mesterek.
Az 1800-as évek első felében mintegy hatvan kártyafestőt ismerünk tizenkét városban, csak Pest-Budán harminchét mester működött.
Ekkor már a tarokk-kártya elengedhetetlen kelléke a vármegye életének. Eötvösnél A falu jegyzőjében a főispánra várakozó társaság tarokkozással üti agyon az időt.
Kossuth az emigrációban is szívesen tarokkozott, jó játékos volt Liszt Ferenc, játszottak a márciusi ifjak, sőt a fiatal Ferenc József is. A szabadságharc alatt is állandóan zsebben volt a kártya. Degré Alajos visszaemlékezései számtalan feledhetetlen partiról tudósítanak.
Leiningen-Westerburg Károly Aradon, kivégzése előtt lejegyzett emlékiratában megemlíti Damjanich tábornokkal folytatott tarokkpartiját: „Ebédre Damjanichnál voltam, kinek háza nyitva állt, és barátai hívatlanul is kaptak egy tál jó ételt. Szóváltásba keveredtünk, melynek oka a tegnap esti tarokkparti volt. Kászonyi (akkor a Ferdinánd huszárok ezredese) meg én meglehetősen nagy pénzbe játszottunk az öregúrral (így neveztük).
Damjanich könnyelműen és szerencsétlenül játszott; négyszáz forintnál többet vesztett, nagyon mérgelődött miatta,
úgyhogy azt mondta: Egyszer, többször nem.” A történetnek egy másnap hajnali szemle, alapos mérgelődés, majd őszinte kibékülés lett a vége.
Gyakori vendég Jókai regényeiben is a tarokk. Romantikus hősei ugyanolyan magától értetődő természetességgel játszanak, mint ahogy esznek, szeretnek vagy borozgatnak. A Lélekidomárban helyre húznak a játékosok, majd a tarokkparti alatt beszélik meg a párbaj részleteit. Az új földesúrban „egy-egy lengyel menekült is csak vetődik a házhoz, aki a tarokk-kompániát kisegíti”. Jókai maga is szenvedélyes játékos volt. Szomaházy századforduló táján megjelent Kártyakódexében a tarokkjáték szabályait ő ismerteti.
Tisza Kálmán 1885-ben a Szabadelvű Pártkörben (Vasárnapi Ujság, 1902. április 6.)
Mikszáth parlamenti írásaiban élénk figyelmet szentel a játéknak. „Teljes erővel a tarokk tanulmányozására vetettem magam. Láttam, hogy minden tudomány közül ennek veszi az ember a politikai pályán a legtöbb hasznát. Sajnos nincs hozzá valami különös talentumom, mert minden elveszett partit nekem tulajdonítanak a partnereim, itt hibáztam el, ott hibáztam el, egyszer azért szidnak össze, hogy minek jöttem ki királlyal, máskor azért szidnak össze, hogy miért nem jöttem ki királlyal, majd azért förmednek rám, hogy minek tarokkal.”
Az én kortársaimban húsz év politikai történetét foglalja össze a miniszterelnökök tarokkhoz való viszonyában. „A miniszterelnökök rendszerint tarokkot játszanak, ezzel fejezik ki familiáris érzelmeiket és a párthoz való összetartozandóságot. A reszortminiszter pikét is játszhat, mint azt Joszipovics esete mutatja, de a miniszterelnöknek tarokkot kell játszania. Tarokkot játszott Tisza is, Szapáry is;
Wekerle nem játszott tarokkot, de az igaz, hogy hamarabb bukott meg, mint kellett volna. Bánffy már megint tarokkot játszott, minélfogva éppen megfordítva, később.”
Mikszáth A kártya című írásában már éles különbséget tesz a régi és az ő korának kártyajátékai között. A régi, ami mulatság volt, és az új, ami iparág, ami személyeket, családokat tesz tönkre, „amivel az egész magyar társadalom egzisztenciája fenyegetve van”. A tarokk vagy whist senkit sem tett tönkre, „nem is volt egyéb a jó táblabírók közt, mint egy kis tréfálkozás a szerencsével, hogy ugyan kinek kedvez jobban”.
Mikor a festő Csók István beszámol Rippl-Rónaival kapcsolatos müncheni és párizsi élményeiről, megemlékezik az ünnepszámba menő tarokkpartikról. Kodolányi János Vallomásában a vizsla, a vadászfegyver és a tarokk-kártya a nemesség velejárói, s öregember az, akinek „rozsdás a puskája és a fiókban hevernek a kártyái”. Herczeg Ferenc, bár nem játszott, mégis nagy barátja volt a tarokkjátéknak, és szívesen kibicelt, a legelmésebb és legmulatságosabb kártyajátéknak nevezte. Cs. Szabó László fővárosi leírásában a millenniumi emlékmű királyait „szép parlamentáris főkhöz” hasonlítja, „kik korona nélkül egy korabeli tarokkasztal fölé illenének”. Kosztolányi a Pacsirtában hosszan ír a kaszinóba évek után visszatérő Ákos szenvedélyes játékáról.
A kártya az úri osztály szimbóluma lett – kártyaasztal a Császári és Királyi Gyalogsági Hadapródiskola pasaréti parkjában (Fortepan, adományozó Szerdahelyi Márk)
A háború utáni Magyarországon a kártya – elsősorban a tarokk és a bridzs – a dölyfös úri osztály szimbóluma lett.
A játékot nyilvános helyeken, kávéházakban betiltották, aztán eltűntek a kávéházak is,
a helyükbe lépő eszpresszókat pedig nem a kártyások számára tervezték.
Azért a kártyázókedv megmaradt. Kora tavasztól késő őszig szenvedélyes ulti- és snapszercsaták színterévé váltak a parkok, terek padjai, melyek a hazárdjátékoknak is otthont adtak: folyt a huszonegy, a makaó és a kopka is. Mert a játékszenvedély nem múlik, csak a játékok változnak. Az Ausztráliában élt Domahidy András Szülőföldem szép határa című írásában emlékezik a meggyfa alatti kaláber- és tarokkcsatákról. Rónay György 1953-ban Hét törpe című versében a Hidegkúti úti vendéglővel együtt a múlt idők tarokkpartijaitól is búcsúzik. Napjainkra a kártyaanekdoták is eltünedeznek, bár Jánoska Antal, a kiváló kártyatudós rendületlen buzgalommal gyűjtögeti őket.
A rendszerváltozás hozott némi előrelépést. Újra vannak kávéházak, tarokk- és bridzsegyesületek alakultak, megjelentek a hiánycikkszámba menő szabálykönyvek, és ami a legfontosabb: a fiatalok körében feléledt az érdeklődés e szép hagyomány iránt.
Egy híres festmény még a múlt századból megőrizte a parlamenti klub nagy tarokkosait. Tisza Kálmán halálakor, 1902-ben a Vasárnapi Újság közölte a képet, és egy rendhagyó nekrológot is hozzá.
A nekrológ a partiról szólt, ami feloszlóban van, mert kidőlt a sorból a negyedik, a generális.
„Így tartott a parti vagy húsz esztendeig, míg végre Ferraris egy szép, értékes képen megörökítette. Tizenegy alak van a képen, a négy partner: Tisza, Jókai, Nedeczky István és Sváb Károly, azután a gibicek, Gajáry Ödön a Sváb Károly háta mögött, herceg Odescalchy Gyula monoklival a szemében, Csernátony Lajos, Beöthy Aldzsi, Podmaniczky Frigyes, Pulszky Károly és hátul a kedélyesen szivarozgató Mikszáth Kálmán.”
Ferraris Artúr legendás festményén a szereplők ma is feszülten figyelnek. És több mint száz év távlatából előttünk, kései utódok előtt az életek és sorsok emlékfoszlányaiból összeáll egy mozaik. Nemzet, szabadság, háború, politika, parlament, tarokk – vagyis a történelem, azaz maga az élet.
Nyitókép: Ferraris Artúr legendás festményén a szereplők ma is feszülten figyelnek (Vasárnapi Ujság, 1902. április 6.)
