Kóródy Béla 1944 nyarán kéziratot tett le barátja, az ABC Könyvkiadó Részvénytársaság igazgatója, a régész-művészettörténész-filozófus Zolnay László asztalára. Az igazgató percnyi lapozás után az íróra nézett: komolyan gondolná, hogy ez a könyv keresztülmehet a cenzúrán?

Kóródy rámosolygott: „Amire kiszeditek, a cenzúra át fogja engedni.”

Ha nem is ilyen rövid időn belül, de másfél év múlva az Orosz kenyér valóban megjelent; a kiadói előszó datálása megegyezik az író halálának első évfordulójával: 1945. november 30. A könyvért járó tiszteletdíj egy részét viszont alkalmasint már 44 decemberének első napjaiban kifizethették. Az író ugyanis búcsúlevelében arra szólította föl feleségét, hogy a temetés költségeire kérjen előleget Zolnaytól a honorárium terhére.

Az 1980-as években volt szó arról, hogy az Orosz kenyér újra megjelenik a Tények és Tanúk sorozatban. Kár, hogy nem történt meg: sok adalékot tartalmaz a 2. magyar hadsereg, s különösen annak egyik munkaszolgálatos százada történetéhez, minthogy a „regény” szerzője e keretnek hadapród őrmestere volt. A szövegből úgy értelmezhető, hogy legalábbis az urivi áttörés előtti hónapokban századparancsnok-helyettesi feladatkört is betöltött. A szakirodalomban találhatunk adatot arról, hogy ebben a században nem történtek visszaélések, az élet harmonikus volt – már amennyire a folyamatos szovjet bombázások közepette lehetett. Az egység egyik volt munkaszolgálatos tagja a múlt rendszer sajtójában olvasói levélben kiemelte Kóródy pozitív szerepét, aki viszont, amint az a könyvből kiderül, a keret többi tagjával, így a szintén tartalékos báró Schell Péter századparancsnokkal, majd annak utódjával, Mendy főhadnaggyal összhangban cselekedett.

A századot 1942 áprilisának utolsó napjaiban vagonírozták be Nagykátán, azzal, hogy három hónapra küldik őket Szovjet-Oroszországba; végül csak a 43-as januári szovjet áttörés után futnak visszafelé.

1942 május 1-jén kapják meg az első zsoldot – német márkában („Papírmárka a magyar vérért, szenvedésért, úgy lehet: az életünkért” – fűzi hozzá az író), még aznap Breszt-Litovszknál látnak először összelőtt házakat, egy Minszk előtti állomáson orosz hadifoglyokat, este pedig az első magyar katonasírt. A következő napokban találkoznak a front elől vissza-, nyugat felé özönlő szláv civilekkel, később ez gyakori élményük lesz. Az egyik állomáson, ahol azért kell várakozniuk, mert közvetlenül előttük kisiklott egy német szerelvény, kaposvári vagy kecskeméti tüzérekkel találkoznak. Végül azok indulhatnak tovább korábban, vonatuk aknára fut, a tiszti kocsi a parancsnokkal, „a kedves arcú fiatal százados”-sal együtt darabokra szakad. Ez persze csak a kezdet, s bár Kóródy százada sosem ér ki a frontra (majd az jön el értük nyolc hónap múlva), a pokolba hamarosan eljut.

Az író részvéte, rokonszenve a menekülő, a háború által mindenéből kegyetlenül kiforgatott, kiéheztetett, vándorlásra kényszerülő lakosságé, a könyörögve markukat tartó gyerekeké: „Pan, daj mi kleba!” (Uram, adj kenyeret!) S bár például Kijevben látja, hogy a megszállás után az élet konszolidálódhat, a város lakói visszavergődnek korábbi szerepükbe, számontartja a rengeteg szenvedést, és azt a barbárnak tekintett német hadviselési módnak tulajdonítja. Tanúja lesz annak, amikor a németek nőket toboroznak (azok úgy gondolják, valamilyen népünnepélyre), majd az összegyűlt asszony- és lánysereget kényszermunkára hurcolják birodalmukba. Ő maga és katonatársai, bárhová kerülnek, baráti viszonyt igyekeznek ápolni a lakossággal, segíteni próbálnak, például megvédik, akit tudnak a németekhez csatlakozott ukrán milicistáktól.

Hamar kiderül, hogy a helyiek napi kapcsolatban állnak a partizánokkal. Ha a falusiak felpakolnak, s elindulnak nyugat felé, vagy csak a település melletti mezőre, mérget lehet venni rá, hogy egykettőre megjelennek a szovjet bombázórepülők. Egy ideig a századhoz rendelnek egy orosz hadifogolycsoportot. A foglyok jelzik: nyugalom, amíg ők itt vannak, nem kell tartani repülőtámadásoktól. Az író többször elismeréssel szól az erdei szovjet „fantomhadsereg” bátorságáról (de a velük harcban álló magyar honvédek kitartásáról is).
A magyarok nem folytatnak partizánvadászatot, a rengetegből kiinduló támadások elől kénytelenek visszavonulni. Az erdőből kitörő partizánok, miután elfoglalják az egyik falut a katonai raktárral együtt, hangszórón keresztül tudatják a magyarokkal és a németekkel, hogy a prágai sonka remek volt, a Dreher-Maul csokoládé azonban nem ízlett, máskor Stühmert hozzanak nekik.
A németektől, bár birodalmuk világhatalmi programját a pokolba kívánja, s bár a két hadsereg között vannak érdekütközések, Kóródy nem tagadja meg feltétlenül a bajtársi tiszteletet. Még jó: a nagy szaladáskor talán az életét mentik meg. A munkásszázad feladata: út- és bunkerépítés, romeltakarítás, fertőtlenítés, meszelés, fakitermelés, tengelyes rakomány kipakolása-elszállítása; van úgy, hogy az egész hadtestet ők látják el.
A legjobb munkásalakulatként, elitszázadként mutatják be őket a hadsereghez látogató vezérkari főnöknek és a honvédelmi miniszternek. Ez sem életbiztosítás; a szovjetek módszeresen bombázzák a front mögötti városokat, falvakat. Ők július 8-án, Kurszk mellett esnek át a tűzkeresztségen, s innentől minden éjjel, mindennap várhatják a repülőket (Kurszkot naponta háromszor bombázták az oroszok). Aki a tűzijáték idején elalvás előtt imába kezd, nem tudhatja, eljut-e az ámenig. Az első légitámadás áldozata két munkaszolgálatos, Schück rabbi, aki különben lelkiismeretesen végzi a rá kirótt fizikai munkát, beszédet mond sírjuk felett: „a hazáért meghalni kötelesség”. December 8-án, negyvenfokos hidegben szállásukon kigyullad a széna, egy ember, hat ló bennég, téli szállásuk, felszerelésük a tűz martaléka lesz, ők maguk félig égve, félig megfagyva szabadulnak. Szerencsére sikerül számukra soron kívül katonai ruhát (!) és felszerelést kiutaltatni, azután megérkeznek az otthonról küldött csomagok is, csak éppen egy száznyolcvan kilométerre fekvő raktárba. A túlélés kulcsa az üzleti érzék; egy katonai sofőr parancsnoki engedéllyel száz liter petróleumért és ötven kiló búzáért vállalkozik az útra. Addig a századnak csak a tizedrésze tud kivonulni munkára. Azonban így sem jut mindenkinek téli felszerelés.

Hála istennek az élelmesebb munkaszolgálatosok tiltott kártyabarlangokat üzemeltetnek szállásukon,

s a játékba a többieket is bevonják. Kóródy lecsap rájuk, ott helyben lefoglalja a bankot, hétszáz márkát, amit a szegényebbek fölruházására fordít. Még aznap éjjel újabb rajtaütések folytán ez az összeg a duplájára nő. Más kártyások „önkéntes adományai” tovább gyarapítják a közös vagyont. Osztrogozsszk körvédelmének megtervezésénél a város déli övezetében lévő katonai alakulatok német parancsnoka természetesen a magyar egységeknek is megszabja a feladatát. A magyarok nem értik ugyan, mi szükség van ezekre az előkészületekre, hiszen az első vonalat a Donnál, a várostól tizenhét kilométerre alakították ki téli szállásokká. Friedel főhadnagy fölvilágosítja őket: a felderítők szerint a szovjetek Voronyezstől délre támadásra készülhetnek. Igaza lett. Az áttörés után az oroszok két irányból megkerülve a még föl nem számolt alakulatokat vagy az elsöpört olaszok nyomában előretörve megelőzték, „lehagyták” a visszavonulókat és -tántorgókat, s a hátukba kerültek. De most még nem tartunk itt. A magyarok megtudják Friedeltől, a magasabb parancsnokság úgy döntött, ha a támadás áttörné a frontot, Osztrogozsszkot mint katonai raktárvárost és vasúti csomópontot az utolsó emberig védeni kell, azzal a módszerrel, amelyet Sztálingrádnál a védők alkalmaztak: házról házra. Húsz kilométernyi körvédővonalat kell kiépíteni, minthogy néhány száz fegyveresük van mindössze, az egyes állások között hat-nyolcszáz méteres sávközzel. A német főhadnagy megkérdezi Kóródyt, megbízhatók-e a zsidók, nem kell-e külön őriztetni őket, majd a válasz hallatán – „Megnyugtattam, hogy a századomért felelek. Nyolcadik hónapja ismerem minden emberemet” – újabb kérdést tesz föl, olyat, amire senki nem számít: van-e köztük elég katonaviselt, mert ha igen, akkor ő szerez fegyvert és lőszert számukra. Kóródy megörül az ajánlatnak, tizenkét katonájából nem tudna egész éjszakára őrséget állítani, a csontrepesztő hidegben éjjel nem kívánhat senkitől egy órát meghaladó őrségállást. Más kérdés, hogy a németek nem tartják ígéretüket, minden fegyverre, lőszerre az első vonalban van szükség. Szerencsére „a munkaszolgálatosok kereskedelmi szelleme” segít valamennyit: a feketepiacon ők szereznek egy dobtáras orosz géppisztolyt némi lőszerrel. Végül a németek pucolnak meg hamarabb: titokban összepakolnak, anélkül hogy az ágyútölteléknek szánt magyarokat értesítenék. Harmincezer visszaözönlő katona tör keresztül éjjel a bombázott városon, az utolsók között indul Kóródy százada, leszámítva az ellátóoszlophoz rendelteket és a betegeket. Az utóbbiak képtelenek vállalni a több napon-éjszakán át tartó gyalogutat a mínusz 44 fokos télben, oldalt, mögöttük, előttük az üldözőkkel; engedélyt kapnak, hogy bevárhassák a támadókat. Van, aki menne, de nincs ereje. Túlélési esélyük valamivel nagyobb, mint azoké, akik menekülés közben egyszer csak nem bírják tovább, és leülnek a hóba. Kóródy kivezeti embereit a városból (az új századparancsnokot a németek kiemelték az ellátóoszlop munkásalakulatainak főparancsnokává), aztán különválnak; ő már korábban megkapta a hazavezénylési parancsot. Szánkán, alkalmi járműveken, titokban német autók rakodóterébe felkapaszkodva, olaszokhoz sodródva vagy vonaton (amelyről a magyarok vagonjait a német bajtársak egyszer csak bejelentés nélkül lekapcsolják), de főleg egyedül s gyalogszerrel teszi meg az Osztrogozsszktól Kijevig tartó majd hétszáz kilométeres utat. Egy ízben magyar teherautó lépcsőjére kapaszkodik föl, de a sofőrfülkében románok ülnek, puskájukkal akarják elijeszteni; ő baljával a „félig bedeszkázott” ablakon át benyúl az utastérbe, megkapaszkodik, jobbjával kibiztosított pisztolyát fogja a bentiekre. Egy darabig így viteti magát, aztán leugrik, még mielőtt odafagyna a karosszériára.

Kóródy Béla 1944-ben, a német megszállás után, ekkor már hadnagyként, az ellenállás tagja. Az bizonyosnak látszik, hogy benne volt abban a laza láncban, mely Bajcsy-Zsilinszky Endrétől s a Kiss János-féle tiszti csoporttól a polgári szárnyakig terjedt. Tagja volt a Supka Géza vezetésével működő SZEM – Szabadság, Emberség, Magyarság – illegális mozgalomnak. A német megszállás idején a Tábori Újsághoz volt beosztva Csizmarek Mátyás barátjával, az akkor zászlósként szolgáló író-zeneszerzővel; az utóbbi szerint 44 márciusától négy röplapot készítettek és terjesztettek, például az expediálás előtt álló katonai lap számaiba csempészve. A vezérkar röplapjait viszont a Dunába szórták, fényes nappal, egyenruhában, leállítva a forgalmat, mintha éppen parancsot hajtanának végre. Szeptemberben sikertelen kísérletet tettek az internált újságírók kiszabadítására, illetve a sajtókamara vagyonának megmentésére. A kiugrási kísérlet napján Kóródy – „magánvállalkozásként”, de néhány barátja segítségével – elkészítette a Szabadságharc című röpirat szövegét, remélve, hogy az legálisan megjelenhet, néhány óra múlva fordult a kocka, így végül illegálisan nyomtatták ki; talán erre vonatkozik az az információ, hogy az épületben, ahol a nyomda dolgozott, német telefonközpont is működött, tehát a ház minden gyanú fölött állt. Ezenkívül, már október 15-e után, Csizmarekkel öntapadós röplapokat gyártottak, efféle szövegekkel: „Horthy nem mondott le! – Szálasi, lógni fogsz!” – „Halál minden nyilas hazaárulóra!” Ezeket éjszaka, ekkor is egyenruhában, maguk tapasztották a falakra, kirakatokra. A vignettákból Kóródy egyik fiatal ismerősének is adott, aki lebukott, ezen a szálon aztán ő maga is. A kínzásokat, mondják, keményen viselte, senkit nem árult el; ezt Csizmarek is megerősítette, aki mentőtanúként ott volt a tárgyaláson.

Kóródyt tehát csak a röpcédulák miatt ítélték halálra, egyébről a bíróság nem talált adatot. Az ítéletet golyó által hajtották végre.

Ritkán, de előfordul, hogy az ember 40-50 fokos fagyban, szügyig hóban, hóvakon, étlen-szomjan és nappal-éjjel hétszáz kilométeren vonszolja keresztül magát, hogy élve juthasson haza – a kivégzőosztag elé.

A szerző eszmetörténész, a TK Kisebbségkutató Intézet munkatársa