A magyar történeti emlékezetnek vannak méltán tisztelt alakjai. S bár hazánk XX. századi történelme az egyéni és kollektív tragédiáknak, megpróbáltatásoknak és mai szemmel beláthatatlan mértékű emberi szenvedésnek adott teret, a múlt század magyar hősei között méltán tartjuk számon Sztehlo Gábort. A Világ Igaza címet kiérdemlő, embermentő evangélikus lelkész, népfőiskola-alapító, Gaudiopolis gyermekköztársaságát létrehozó Sztehlo emlékezettörténeti helye sokáig megkérdőjelezetlen – és szinte minden tekintetben megkérdőjelezhetetlen – volt a tudományos és azon túli nyilvánosságban. Mint minden kultusz esetében, Sztehlo Gábor emlékezetét is kettős igyekezet táplálta: egyfelől a személyes igény a kultikus emlékezeti pozíció kialakítására, másrészt pedig ezzel párhuzamosan a történetileg adott politikai és kulturális szereplők beavatkozása.

Sztehlo életének és alakjának előtérbe kerülése kétségbevonhatatlan személyes érdemein kívül az 1945 és 1948 közötti „koalíciós időszak”, valamint az 1980-as években megkezdődött, a magyar vészkorszak emlékezetét őrizni – sok tekintetben feltámasztani – szándékozó közéleti diskurzus következménye is volt. Ráadásul mindkét esetben szerkezetileg hasonló okok játszottak szerepet. Közvetlenül a második világháború után Sztehlo, a zsidó (és a diszkriminatív törvények szemében annak minősülő), illetve baloldalinak tekintett szülők gyermekeit mentő „jó pásztor” az emberséges és demokratikus magyar nemzeti magatartás egyik ideáltípusának kínálkozott. A nemzeti becsület megmentőjének szerepe a rendszerváltást megelőző évtizedre is áthagyományozódott, ekkor már erősödő rendszerellenes, antikommunista éllel telítődve: a Rákosi-korszakban háttérbe szorított és az 1960-as években adminisztratív úton emigrációba kényszerített lelkész alakját szégyenletes meghurcoltatása további hitelességgel ruházta fel. Sztehlónak a vészkorszak legsúlyosabb hónapjait hosszú évek elteltével felidéző, immáron csonkítatlan visszaemlékezése (Háromszázhatvanöt nap. Emlékek a magyarországi zsidómentésről 1944-ben) tavaly jelent meg a Magvető újraindított Tények és tanúk sorozatában. Kende Tamás idén kiadott kötete megvilágítja Sztehlo történetének rejtettebb, kevésbé hozzáférhető oldalát is. Fő tézise szerint a második világháború utolsó hónapjaiban a magyar társadalomnak az embermentésben és ellenállásban részt vevő azon része, amelynek szociális hátterét – egyébként igen problematikus módon – keresztény úri középosztályként szokás leírni, csak 1944 őszére határozta el magát a cselekvésre. A történész szerint a háborús front Magyarországra érkezése és a nyilasok hatalomra kerülése aktivizálta azt a réteget, amelyhez Sztehlo Gábor is tartozott. Kende értelmezésében ők részben a német megszállás és a deportálások alatt tanúsított passzivitásukat igyekeztek kompenzálni, részben pedig a várható szovjet megszállásra és a nem is olyan távoli jövőben már biztosan bekövetkezőnek ítélt kommunista hatalomátvételre kívántak „jó pontokkal” felkészülni. Sztehlo esetében ezt Kende főként személyes források alapján, a lelkész különböző időben íródott emlékezéseinek kritikus összehasonlításával, részben pedig annak bemutatásával igyekezett bizonyítani, hogy az Örömváros későbbi alapítójának közvetlen környezete és kapcsolatrendszere milyen magatartást tanúsított a kulcsfontosságú 1944–45-ös hónapokban.

Persze ma már nem tűnik igazán kielégítőnek a „keresztény úri középosztály” fogalmából kiinduló, időnként társadalomtörténeti olvasat. Itt sokkal inkább az aktuális 1944-es év túlélési stratégiájáról lehet szó: nem szabad elfelejteni, hogy bár a két dolog a legkevésbé sem összemérhető, de a szóban forgó időszak nem pusztán a származásuk okán üldözötteknek, hanem – igen különböző módon és mértékben – a magyar társadalom jelentős részének élet és halál kérdése volt. Sztehlo és társadalmi közegének hozzá hasonló képviselői kétségtelenül nem tettek meg mindent, amit tisztán erkölcsi kötelességből meg kellett volna tenniük. Amit pedig tettek, nem mindig feddhetetlen indokból tették. Ám életük bizonyos pontján mégis képesek voltak átlépni szocializációjuk korlátait. Nem tudhatjuk biztosan, hogy a ma élők közül hasonló helyzetben hányan tudnák megtenni ugyanezt. Kende maga vallja: könyve nem a mítoszrombolás, hanem a történeti tisztázás szándékával íródott. Ebben a tekintetben csak egy lépését jelentheti annak a folyamatnak, amelynek célja, hogy egyéni és kollektív szinten egyaránt feltárja és kritikus módon oldja – Bibó István kifejezésével – a szubjektív tapasztalatok zártságát.

Kende Tamás: Embermentés, vagyonmentés, státuszmentés. 1944–1945-ben Sztehlo Gábor emlékezetében, Kronosz, Budapest, 328 oldal