Szomorú, mondhatni herderi víziót vázolt Néma forradalom című művében Kovács Imre, amikor azt írta, hogy Magyarország népessége 1960-ig valószínűleg eléri ugyan a tízmilliós lélekszámot, ám ezt követően mind a fogyás, mind a lelkierő apadása szinte bizonyosan bekövetkezik.
Kovács Imre jóslatai sajnos beigazolódtak. Ez persze nem pusztán jóslás volt, hanem a XX. századi népesedési adatokat áttekintve a korabeli statisztika állapította meg azt a folyamatot, amelyet Kovács Imre is így értékelt. Ezért kiáltották a népiek, hogy változtatni kell az ország sorsán, mindenekelőtt a parasztság helyzetén. Ez nem a parasztság iránti elfogultságból, hanem a tényekből következett. A magyar társadalom majd hatvan százaléka a falusi népességhez tartozott. Ha ők ember alatti életet élnek, akkor nagy a baj. Ha pedig a sorsukon változtatni tudunk, azzal az egész országot mentjük meg.
Lengyelországban hasonló volt a helyzet, csakhogy ott
Piłsudski rendszere 1920-ban radikális, nagyarányú földreformba kezdett, amelynek következtében a parasztság talpra állt, s egy szabad lengyel társadalom jött létre.
Mi, itthon nem értettük, hogy az ötvenes években miért nem tudtak Lengyelországban kolhozokat csinálni. Azért nem, mert időközben felnövekedett az a szabad parasztság, amely szembeszállt minden efféle kommunista törekvéssel.
A magyar parasztság – amelynek életét Kovács Imre és a falukutató írók szociográfiai pontossággal térképezték föl – életszínvonalának emelése, gazdasági helyzetének javítása a magyar kultúra és a magyar hagyományok megőrzésének is kulcskérdése volt.
Így igaz, egyszersmind a magyar népesedéspolitika kulcskérdése is! Mert a családi gazdaságban tevékenykedő paraszt számára a gyerek nem teher, hanem természetes része a családi gazdaságnak, hasznos tagja a családnak. Egy részük fölkerül a városba, és viszi magával mindazokat a jó tulajdonságokat, amelyeket otthon gazdálkodva megtanult.
A paraszt individuális, tehát minden értéket megőriz, és önálló,
vagyis minden munkafolyamatról maga dönt. Ha ez az önállóság megvan a társadalomban, akkor az szabad társadalom. A népiek felhívták a figyelmet ezekre a tényekre.
Olyan gondolatkört alapozott meg, amelyre az egész népi mozgalom ráépülhetett, és ez nem csupán a parasztságot jelentette, hanem az egész nemzetet.
Azért utaltam Németh Lászlóra, nehogy azt higgyük, hogy a népiek pusztán a parasztság sorsát szívükön viselő irányzatot képviselték – ők az egész nemzet sorsdöntő kérdéseivel foglalkoztak.
Ez az a nemzet belső igényein, adottságain, lehetőségein, a nemzeti sajátosságokon alapuló harmadik út, amelyet Németh László kívánatosként vázolt fel a magyarság számára.
Kovács Imre ezen az úton haladt. Természetesen vitatkoztak egymással, mert keresték a lehető legjobb megoldást, hogyan lehetne a magyar társadalmat megmenteni és felemelni abból az elesett állapotából, amelyet Trianon tovább súlyosbított. A harmadik út gondolata végül is sok-sok vita után általánosan elfogadott eszmekör lett, amely nagyon sok árnyalatot tartalmaz. Sajnos nem maradt idejük arra, hogy a gyakorlatban kipróbálják, de ha ma visszatekintünk, most is azt látjuk, hogy a legjobb megoldás ez volt: elkerülni mind a baloldali, mind a jobboldali szélsőségeket. Ennek volt jellegzetes példája
a családi gazdaság középpontba állítása, ahol a társadalomnak beleszólása van a gazdaság tevékenységébe.
Ez a gondolat nagyon sok irányból fogalmazódott meg.
A szépíró Kovács Imrével kapcsolatban meg kell említenünk, hogy van egy nagyon jó, bár kevéssé ismert regénye, a Kolontó. 1939-ben jelent meg, Cserépfalvi adta ki, akárcsak a Néma forradalmat. Kovács a saját tapasztalatai alapján írta, hiszen az életrajzából tudjuk, hogy egy nyáron cséplőgépellenőrként dolgozott.
Szociográfiáit is szépírói színvonalon művelte, irodalmilag is nagyon fontos alkotások ezek, példaértékűek az utókor számára. Irodalmi értékük mellett eszmeiségük meghatározója az elkötelezettség az egész társadalom, a magyarság ügyének szolgálatára, arra, hogy minél jobban működjék a magyar társadalom, minél magasabbra emelkedjék a magyarság.
Ezt vallotta Kovács Imre és minden józanul gondolkodó ember: ez a Duna menti népek együttműködése.
Németh László visszautalt Kossuth elképzeléseire, amikor úgy vélte, nincs más megoldás, egymással kell szót értenünk. Hogy ez a gondolat ma is milyen időszerű, az abból is kiderül, hogy mostanában kezdünk el hála Istennek eljutni oda, hogy néhány szomszédos országgal – minden ellentét dacára – igyekszünk normális kapcsolatot kialakítani, és ők is megpróbálnak velünk, mert kénytelenek beismerni, hogy ez a közös érdekünk. És ha jól tudunk együttműködni a gyakorlati kérdésekben, akkor talán a történelmi ellentétek is csillapodni fognak, lassan-lassan elhalványodnak, és előbb-utóbb mindenki megérti, hogy a másiknak is megvan az életlehetősége, nem kell a mássága miatt kiközösíteni.
Mindez Kovács Imre munkásságának is köszönhető.
Kovács Imrének nagyon nagy szerepe volt ebben. Ő az emigrációban is próbált ezekkel a kérdésekkel foglalkozni. Próbált, mert sajnos minden emigráció tragédia és zsákutca. Hiába volt tündöklő tehetség, az emigrációban nem lehetett politikus. De író lehetett. Írt két regényt, amelyek nincsenek magyarra lefordítva, pedig jó lenne megismernünk ezeket is! Nagyon-nagyon sok érték van még, amit nem ismerünk, amit fel kellene tárni. Az utókornak ez természetesen mindig szellemi pezsgést ad: újabb és újabb értékeket fedezhetünk fel a régi időkből, amelyek a nehézségeken való felülkerekedést, a túlélést is lehetővé teszik.
Borítókép: Veres Péter, Futó Dezső és Kovács Imre (Fortepan, a Németh László Társaság adománya)
