A katolikus egyházfő 2022. január 21-én közzétett dekrétumával Lyon mártír püspökét, Szent Irenaeust (125 körül–202 körül) az Egység doktora (doctor unitatis) címmel felvette az „Egyetemes Egyház tanítóinak” (Doctores Ecclesiae Universalis) sorába. A titulust a XIII. századtól kezdve az Egyház olyan kiemelkedő alakjainak adományozzák, akik tanításukkal vagy írásaikkal jelentősen hozzájárultak a teológiai gondolkodás fejlődéséhez. Mindmostanáig kizáró ok volt a mártíromság. Irenaeus bekerülése ebbe a tekintélyes körbe annál is figyelemreméltóbb. A rövid indoklás szerint a II. századi lyoni püspök azáltal vált méltóvá erre a címre, hogy élete és tanítása lelki és teológiai értelemben hidat képez a keleti és a nyugati keresztények között. A Szentatya hozzátette:

„Bátorítsa ennek a nagy tanítónak az életműve az Úr valamennyi tanítványát a teljes egység felé vezető úton.” Miért avatták „doktorrá”?

A húsvétot a II. században a jeruzsálemi és a kis-ázsiai keresztény közösségek a zsidó-keresztény hagyományt őrizve niszán hónap 14-én tartották, míg Róma és számos nyugati püspökség a pészah előtti vasárnapra helyezte, ami, mint minden vasárnap, az Úr feltámadásának emléknapja. Amikor Viktor pápa egyik levelében, ha formálisan nem is, de szándéka szerint kiközösítette a quatrodecimánus egyházakat, több nyugati püspök, közöttük az amúgy Kis-Ázsiából származó Irenaeus, Lyon püspöke is, jóllehet egyetértett Rómával az ünnep időpontjának kérdésében, tiltakozott a szakadás kimondása ellen, és el is érték céljukat. Amint Euszebiosz egyháztörténetéből tudjuk, Irenaeus Viktorhoz írott levelében felidézte, hogy a korábbi nemzedékek számára nem jelentett különösebb problémát az, hogy nemcsak a húsvét időzítésében, hanem ennek következtében a böjt időtartamában is eltértek egymástól az egyes keresztény közösségek.

A szokásoknak ez a különbsége – fejtegeti a püspök – egyáltalán nem volt akadálya annak, hogy együtt részesüljenek az Eucharisztiából. Sőt, mint idézi Euszebiosz, „a böjt különbözősége megerősíti a hit egybehangzóságát” (5.24,12). Euszebiosz ki is jelenti, hogy a lyoni püspök, akinek neve a görög eiréné (béke) szóból származik, „joggal viselte nevét, mert nevében és magatartásában is békehozó volt” (5.24,16.). Ebben állt tehát az a hídszerep, amelyről a Szentatya beszélt.

Mit tanított még az újdonsült tanító?

Az ókori keresztény kultúrával, benne többek között a teológiával is foglalkozó tudomány, a patrisztika a XX. század elejétől kezdve világszerte elmélyülten tanulmányozza a korábban kevésbé olvasott Szent Irenaeus műveit. A tudományos érdeklődés csak az elmúlt fél évszázadban élénkült gondolatai, különösen antropológiája és történelemteológiája iránt. Az utóbbi két évtizedben magyar kutatók is több tanulmányt szenteltek életművének, amelynek bizonyos részei magyar fordításban is megjelentek. Az elmúlt évben a Debreceni Egyetemen Bugár M. István vezetésével kutatócsoport is alakult Irenaeus teológiájának tanulmányozására és népszerűsítésére.

Az ember teremtése

Irenaeusnak az Euszebiosz által közzétett levélrészletein kívül két munkája maradt ránk: Az apostoli igehirdetés feltárása (a továbbiakban: Igehirdetés) a keresztségre készülők számára viszonylag röviden mutatja be az Ó- és az Újszövetség üzenetét, különösen nagy súlyt fektetve Krisztus személyére, tevékenységére és tanítására. A másik, A hamis gnózis leleplezése és cáfolata (Adversus haereses) (a továbbiakban: Eretnekségek) a gnosztikus irányzatok ellen írt ötkönyves vitairat, amelyben a tévtanok kritikáján keresztül átfogó bibliai teológiát és antropológiát fejt ki.

Békéltető alkata abban is kifejeződik, hogy – ellentétben a legtöbb eretnekellenes szerzővel – a részletes cáfolat előtt fontosnak tartja az ellenfelek tanításának minél hűségesebb ismertetését.

Módszertanának sajátos jegye, hogy a kezdeteket a vég felől, a teremtést a megváltás felől értelmezi. Főművében részletesen bírálja azokat a – leginkább gnosztikus – szerzőket, akik a Ter 1,26-ban („Alkossunk embert képmásunkra s hasonlóságunkra”) a többes számot azzal magyarázták, hogy az ember nem vagy nem teljes mértékben a jó Isten teremtménye, hanem részben vagy egészében jótékony vagy bukott szellemi lények, vagy éppen egy gonosz teremtő alkotása. Irenaeus a Teremtés könyvét az apostoloknak a megtestesült Igéről tett tanúbizonysága felől közelíti meg. Úgy véli, hogy ha János apostol szerint minden Isten Igéje által lett (Jn 1,3), akkor az embert nem alkothatták gonosz lények, és Isten nem is szorulhatott rá segítőkre a megteremtésükhöz, hanem a két „kezével”, Igéjével (= a Fiú) és bölcsességével (= a Szentlélek) a semmiből teremtette a saját képmására (Eretnekségek 5.15,2).

Az ember mint Isten képmásának formálódó képmása

„Képmásunkra és hasonlóságunkra” – ezek a szavak évszázadokon át vitát kavartak a keresztény irányzatokon belül. Irenaeus szerint az Atya elsődleges képmása a Fiú (vö. Kol 1,15), akinek a képmására, vagyis saját képmásának képmásaként alkotta meg az embert Isten a két említett kezével. Fontos azonban, hogy Irenaeus nem is abban a Fiúban látta az emberteremtés mintáját, aki pusztán Isten, hanem abban, aki a teremtett időben emberré válik. Amiből következik, hogy a tulajdonképpeni teremtés, az emberformálás valójában csak elkezdődik az első emberpár megalkotásával. Ők ugyan testükben jól leképezik a majdani testet öltött és feltámadt Fiút – ebben az értelemben már Isten-képmásoknak mondhatók –, lelkükben azonban még csak a képmássá formálódás kezdetén tartanak – mivel híján vannak a hasonlatosságnak. Az emberteremtés mintája tehát a megtestesült Fiú mint cél és eszmény, aminek megvalósítására az embernek törekednie kell. A krisztusi példa lényege a fiúi engedelmesség, ami Jézus egész életében és kereszthalálában megnyilvánult (Igehirdetés, 51; 53). Az emberiségnek és az egyes embernek egyaránt az a hivatása, hogy mint a jó agyag, kellőn lágy és alakítható legyen ahhoz, hogy Isten két kezével késszé formálja (Eretnekségek 4.39,2).

„Isten létrehoz, az ember létesül.” (Eretnekségek 4.11,2)

Az első emberpár tehát a paradicsomban még nem volt kész ember, hanem csak gyermekek voltak.

Az ember arra volt és van hivatva Irenaeus szerint, hogy folyamatosan fejlődjön, növekedjen Isten tanító tevékenysége nyomán, hogy nagykorú emberré váljon, végül pedig megistenüljön –

ami a halhatatlanság elnyerését jelenti és azt, hogy Isten az arra érdemesülteket valódi gyermekévé fogadja. Ezért oktatta Isten személyesen az első emberpárt a paradicsomban, és ennek az oktatásnak a részeként tette próbára engedelmességüket azzal a tilalommal, hogy nem ehetnek a jó és a rossz tudásának fájáról (Igehirdetés, 12; Eretnekségek 3.2,4; 4.38,3). A Sátántól megtévesztve megszegték a tilalmat, egyrészt, mert szabad akarattal lettek megteremtve, másrészt, mert az oktatás tudatosan nem volt elég szemléletes: Isten első képmása, az ember előképe, Krisztus látható formában nem jelent meg. De azzal, hogy halandósággal sújtva Isten kiűzte őket a paradicsomból, oktatásuk nem ért véget: folytatódott a törvény és a próféták által, majd – végre teljes szemléletességgel – a megtestesült Krisztus kinyilatkoztatásán keresztül.

Irenaeus történelemteológiájának egyik elve tehát a fejlődés. A másik: a korrekció. Sokszor beszél arról, hogy a testet öltött Krisztus önmagában összefoglalja és egyben korrigálja, illetve tökéletesíti (recapitulatio, anakephalaiószisz) mindazt, ami addig az emberiséggel történt, hogy az ember képes legyen követni őt mint eszményt. De Krisztus révén maga az újszövetségi történelem is az ószövetséginek a rekapitulációja, akár azt is mondhatnánk: a javított kiadása. Krisztus az új Ádám, és Mária az új Éva, akik engedelmességükkel kijavították azt, amit elődeik elvétettek, a keresztfa pedig, amelyen Jézus megváltó halált halt, a Jó és Rossz fájának revideált változata, ami egykor alkalmat adott a bűnbeesésre. Ez a két történelemmagyarázó elv egyes kutatók szerint ellentmond egymásnak, mások azonban – szerintem helyesen – képesek egy koherens elmélet részeként értelmezni a kettőt. Eszerint a megtestesült Ige által elvégzett rekapitulációra, a „kabát újragombolására” volt szükség ahhoz, hogy az ember megakadt fejlődése, növekedése új lendületet vehessen.

A szabad akarat

Irenaeusnak a szabad akarat melletti érvelése megint a gnoszticizmus ellen irányult. A legtöbb gnosztikus irányzat ugyanis valamiféle predesztinációs jellegű tanítást fejtett ki: eleve el van rendelve, hogy aki földies (khoikus) vagy anyagi természetű (hűlikus) ember, az el fog kárhozni, és aki szellemi (pneumatikus) ember, az majd eljut a megváltó tudáshoz (Eretnekségek 1.7,5). A valentiniánusok említést tesznek egy közbülső csoportról is, amelynek képviselői, ahogy az Igazság evangéliumában olvassuk (Nag Hammadi-i kódexek I.3,21.28–22.18), bizonyos szabadság birtokában nagy erőfeszítéssel megszerezhetik a tudást, Irenaeus ellenérve szerint, ha a jók azért volnának jók, mert nem tehetnek mást, nem is lehetne egyetlen cselekedetünket sem a szó valódi értelmében jónak nevezni. Az egyházatya itt azt ragadja meg nagyon pontosan, hogy ha a cselekedetünk megfelel egy morális szabálynak, attól még nem feltétlenül beszélhetünk morális értelemben vett jóról. Ehhez még elengedhetetlenül szükséges, hogy cselekedetünket mérlegelés előzze meg, és hogy erőfeszítést tegyünk a jó választására, a rossz vonzásának leküzdésére (Eretnekségek 4.37–39). Irenaeus volt az első azok sorában, akik képesek voltak a szabad akarat tanításával összeegyeztethető módon értelmezni a Római levélnek azokat a verseit (különösen 9,11–25), amelyek nagyon alkalmasaknak mutatkoztak mind a gnosztikusok, mind a 396 utáni Szent Ágoston, valamint Luther és Kálvin számára egy predesztinációs elmélet megalapozására (Eretnekségek 4.21,2; 4.29,2). A sorban olyanok követik majd, mint Órigenész, Ambrosiaster, Pelagius és a 396 előtti Ágoston.

Mire jó a rossz?

Az egyházatya szerint a bűnbeesés nem cáfolata az isteni gondviselésnek.

Egyfelől megakasztotta a tanulási folyamatot, másfelől azonban ez a negatív forgatókönyv is része volt annak, hiszen Isten előre látta az ember döntését. Mint írja, az embernek javára vált, hogy a külső rosszat, vagyis a szenvedést, sőt az is, hogy a belső rosszat, a bűnt személyesen megtapasztalta, kipróbálta. Ráadásul sorait úgy is értelmezhetjük, hogy az ember okulásához kifejezetten szükség volt erre a két tapasztalatra – igen, a bűn megtapasztalására is (Eretnekségek 4.38). Hiszen csak a jó és a rossz megkülönböztetésére való képesség birtokában tudunk mérlegelve, valóban szabadon és morális alapon dönteni, miután levontuk a tanulságokat mások és a magunk bűneiből és szenvedéseiből. Nem állítom, hogy ez a teodicea-érv, vagyis Irenaeusnak ez a javaslata a rossz létének Isten jóságával és igazságosságával való összeegyeztetésére, teljes mértékben megfelel a Szentírásnak. Megformálását részben maguk az ellenfelek, a gnosztikusok inspirálhatták, akik a jó és a rossz tudásának (gnószisz) fáját a jóságos isteni erők adományának tartják, a kígyóban pedig a Fényvilág egyik küldöttét látják. Ugyanakkor ez az érvelés nem volt hatástalan a későbbi teológiai gondolkozásra.

Eddig is a tanítónk volt – de eléggé?

Irenaeus bibliamagyarázata, antropológiája, a szabad akaratról és az üdvtörténetről szóló tanítása nem csak a patrisztikus szakemberek érdeklődését keltette fel. Komoly hatással volt olyan ókori keresztény szerzőkre, mint Órigenész, Tertullianus és Lactantius. A XX. században teodiceáját és az emberi fejlődésre vonatkozó tanait beépítette gondolkodásába John Hick, a közelmúlt egyik legjelentősebb protestáns teológusa és vallásfilozófusa. Tehát az egyetemes egyház eddig is tanult tőle. Örülnünk kell annak, hogy a Szentatya is elismerte egyháztanítói rangját. Mint láttuk, ezt a hivatalos indoklás szerint nem elsősorban az egyházatya fennmaradt műveiben kifejtett tanítása miatt tette, amivel a patrisztika tudománya foglalkozik, hanem a keleti és nyugati egyházak közötti közvetítő tevékenységére való tekintettel. De napjainkban miben volna inkább szükségünk követendő példákra, mint a közvetítésben, a békehozásban?

A szerző filozófiatörténész, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának docense