Nicholas Parsons erős személyiség, aki kiérlelt véleményét meggyőzően fejti ki. A kötetben összegyűjtött esszéit és szemléit gondos kutatásokra alapozta, és általában megcsillogtatja bennük kitűnő humorát is (hacsak nem a brit konzervativizmust tárgyalja). Szellemes, értő és tájékozott írásokat szentel különféle tárgyaknak, a magyar művészetnek, történelemnek és politikának, a művészet áruvá válásának, a silány költészetnek és több tucat másnak. A rövid ismertetésben aligha tárgyalhatom méltányosan valamennyi felvetését, csak a kötet általam reprezentatívnak tekintett dolgozataira térhetek ki.
Az 1956-os magyar forradalomról, a kommunista rendőrállam elleni spontán nemzeti felkelésről és a rákövetkező Kádár-korszakról szóló lenyűgözően részletes elemzését mindenkinek ajánlani tudom, aki meg akarja érteni a kortárs Magyarországot. Az eseményeket ismertetve Parsons a Corvin köz hősies védelmét a nemzeti forradalom egyik tetőpontjaként, a Köztársaság téri vérontást a mélypontjaként értékeli (212). A forradalomról szóló különféle könyveket szemlézve ezért negatívan ítéli meg azokat a szerzőket, akik a Köztársaság téri gyilkosságokat „tisztára akarják mosni”, illetve azokat – elsősorban kommunista apologétákat –, akik megkísérelnek azoknak központi jelentőséget tulajdonítani (212–216). Parsons világos, részletes beszámolót nyújt a Corvin köz védelméről, amelynek során a főként fiatalokból álló erő feltartóztatja a jóval nagyobb, kiképzett csapatokat. Következtetése – „a két név, Corvin köz és Köztársaság tér a forradalom legdicsőségesebb és legnemtelenebb pillanatát jelöli” (212) – azonban kérdéseket vet fel. Elmulasztja ugyanis megemlíteni, hogy a kommunista apologéták azért vitatják a Köztársaság téri esetet, mert két magát megadó sorkatona lincseléséről volt szó, míg a forradalmi oldal „katonáknak” álcázott titkos ügynököknek tudta őket, akik korábban lőttek.
Parsons meggyőzően érvel Kádárék azon törekvése ellen, hogy 56-ra ráragasszák kedvenc címkéjüket, az „ellenforradalmat”, megfosztva azt spontán nemzeti felkelés voltától. (Sokakat erre a hozzáállásra emlékeztethetett utóbb a posztkommunista kormány azon jogellenes fellépése, hogy 56 ötvenedik évfordulóján indokolatlan erőszakkal lépett fel az ellene tüntető „rendbontókkal” szemben, és rendőri erőkkel rohamozta meg a békés, ellenzéki, megemlékező tömeget is.) Az 56-os forradalmat leíró, elemző (olykor egymásnak ellentmondó) számos könyv mérlegét megvonva Parsons azt állítja, ahogy a szabad világ mindig is állította, hogy a Köztársaság téri események szennyfoltja ellenére: „minden idők legkevésbé véres forradalma” volt, a forradalmárok „világos, egyszerű, ideológiailag beszennyezetlen követeléseket fogalmaztak meg: belső szuverenitás, az orosz megszállás megszüntetése, független bíráskodás és a törvény uralma” (215).
Parsons 56-ot tárgyalva ecseteli a csepeli, újpesti, kőbányai és kelenföldi munkástanácsok rendkívüli és nem mindig méltányolt teljesítményét, hogy ugyanis lényegesen tovább kitartottak, mint általában a budapesti erők. A munkástanácsok ellenállása különösen kínosan érintette Kádárékat, hiszen az eleven cáfolatát adta a kommunisták azon állításának, hogy egyedül ők képviselik a munkások értékeit és nézeteit (223). Parsonsnak bizonyosan igaza van, amikor levonja a következtetést: „1956 képe változatlanul az marad, hogy a nép türelmét a hivatalos vezetői a végletekig próbára teszik, és bizonyítják, valamennyien méltatlanok hivatalukra” (225).
A Magyarországot ért mostani bírálatok különösen az Egyesült Államok és az Európai Unió részéről nyilvánvalóan képmutatóak, ahogy Parsons több példán is meggyőzően bemutatja, mindkettőre áll a közmondás: „Vizet prédikál és bort iszik.” Lett légyen szó történelemről vagy politikáról, mindkét alakulat szégyellheti alakoskodó és hamis ellenvetéseit, ha saját bírói szervezetének vagy bevándorláskezelésének történetét a magyarországihoz hasonlítjuk. Kirívó, Parsons által nem említett példa erre az érzéketlenségre az, hogy a 2018-as magyar választásokat – valamilyen soha meg nem magyarázott és a XX. századi magyar történelemmel ellentétes okoknál fogva – az Egyesült Államok „antidemokratikusnak” találta. Márpedig ezek megannyi, ha nem a legtöbb magyar szemében az oroszok által az országra kényszerített kommunista diktatúra megdöntését jelentették, a szavazók több mint hetven százaléka a „szocialistákká” átvedlett kommunisták ellen adta le a voksát, a párt támogatottságát majdnem az ötszázalékos parlamenti küszöb alá zsugorítva.
2017-ben a Nemzeti Múzeum nagy kiállítást rendezett Ige-idők: a reformáció 500 éve címmel, és ennek apropóján tűnődik el Parsons a protestantizmus magyar történetén és örökségén. A német területekkel szemben a magyarok nem ismervén a német nyelvet, kezdetben csak kisebb részben fogadták be a németek hozta lutheranizmust. A kálvinizmus egészen más húrokat pengetett Parsons szerint; predestinációtanával jobban megfelelt a mohácsi vészből fakadt magyar pesszimizmusnak és a török tizedelte katolikus klérus növekvő szekularizálódásának. Minthogy a Habsburgok az ellenreformáció révén biztosították hatalmukat az ország felett, már a XVII. században kialakult az a képzet, hogy a „protestáns kormányzat” egyet jelent „a Habsburgokkal szembeni ellenállással” (205), miként a különböző felkelések bizonyították, amelyek végül az 1848-as szabadságharcban tetőztek. Parsonsnak alighanem igaza van abban is, hogy a „reformációnak a magyar társadalomhoz való legjelentősebb hozzájárulása nem más, mint az a huszonöt gimnázium”, amely szigorú tantervével és elhivatott tanáraival nevelte értelmiségiek nemzedékeit. (Sajnos, közülük tizenhét elveszett a hírhedett trianoni békeszerződés miatt, amely az ország területének kétharmadát és lakosságának a felét a szomszédos országoknak adta.)
A reformáció maradandó hatása Erdély és Kelet-Magyarország számos protestáns erőssége, köztük Debrecen.
Parsons több ragyogó esszében taglalja a „császár meztelen” témáját.
Közülük talán a legérdekesebben, A kultúra árucikké válása: a pénz, az esztétika és modern művészet szélhámossága címűben részletezi az árucikké válás folyamatát és az ezzel járó eszelős áremelkedést, illetve azt, ami még rosszabb, az elcsépelt, esztétikailag értéktelen termékek értékesítését. Kiemeli a performansz- és konceptuális művészetet mint valójában szélhámosságot, amely csak arra jó, hogy galériák és aukciósházak, nemművészek bukszáját dagassza. Példaként felhozza Joseph Beuyst és meghatározó, a Hogyan magyarázzuk meg a képeket a döglött nyúlnak című monumentális mutatványát, amely a mostani fluxusmozgalmat indította el, valamint Marina Abramović televíziós „installációját, amelyben farkasszemet néz egy szamárral”, Hermann Nitsch „orgiasztikus misztériumszínházának állatáldozását és szimulált keresztre feszítését”, Otto Mühl „ingyen keménypornográfiáját”, Banksy nyomatait, köztük azt, amelyet a Sotheby’s adott el ezzel a felirattal: „Nem hiszem el, hogy ti barmok ezért a szarért pénzt adtok.” A művészet iránti mély odaadásától hajtva dühösen és szenvedélyesen állapítja meg Parsons:
„A művészet eszméje elszakadt az emberektől, minimalizálódott, ami végső soron a konceptuális művészetet, a nemműtárgyak nemgalériákban való nemkiállítását, a művészet mint nemesemény felmagasztalását eredményezte. Ennek egyenes következményeként a fogyasztó azért kereng e közegben, hogy megtapasztalhassa e munkák nemélvezetét.”
Parsons a silány versek feneketlen mélységeibe is aláereszkedik, ihletett módon a meglepő pályát befutó Florence Foster Jenkins reménybeli és abszolút nemhallással rendelkező operaénekesnőt szemeli ki annak a William McGonagall skót fűzfapoétának párhuzamaként, aki botfülével soha nem mulasztotta el megtalálni a legalkalmatlanabb szót és a leginkább agyonkoptatott közhelyet. A silányságnak is van netovábbja, amelyhez mindkét „művész” eljutott, és amelyért a közönségük tombolt. Az operarajongó felcsigázva ment a dalszínházba Jenkins csapnivaló estjei után, ahogyan a költészet szerelmeseinek is hatványozottan megnőtt az odaadása a nagy költők iránt McGonagall klapanciái hallatán vagy olvastán.
Persze a tory tülköt olykor Parsons sem bírja meg nem fújni: amikor a falklandi háborúról elmélkedik, nem látja Margaret Thatcher árnyoldalait, például azt, hogy a miniszterelnök asszony nekirontott a világ legkiválóbb felsőoktatási rendszerének. Ez azonban nem számít ahhoz képest, hogy milyen tisztán láttatja Magyarországot, a magyarokat és tragédiájukat, hogy milyen üdítően pukkasztja ki az ostobaság és fellengzősség luftballonjait. Az olvasók talán abban is reménykedhetnek, hogy a szerző epébe mártott tollával nemcsak még részletesebben írja majd le a díjnyertes csaló Damien Hirstöt és nekropiliszát, hanem leleplezi Donald Trump áldozati szerepben való tetszelgését is.
A könyvet meg kell venni, kitűnő társ minden időben, járvány közben vagy után.
Pásztor Péter fordítása
A nyitókép és a kötet borítóképe Orosz István grafikája
