Szegény ember vízzel főz, ezért Görögországban kedvünk szottyant egy perzsa étterembe betérni, hogy így halmozzuk a turistaságot és az idegenséget. Ez sikerült is, az étlap kizárólag képekből és ismeretlen írásjelekből állt, a pincérek még görögül sem beszéltek (nem mintha ismertük volna e nyelvet), nemhogy angolul.
Látván, hogy minden kommunikációs próbálkozásunk sikertelen marad, összedugja a család a fejét, és próbáljuk a piktogramokat értelmezni (a gyermekek nyilván a szalmapityókát keresik csirkehússal). Látjuk, hogy az egyik képen hús van, mondom, hogy ez biztosan hus (merthogy ilyen a kézdii székely: röviden ejti a magánhangzót, de előtte a mássalhangzót megnyomja). Valaki bólogat is, hogy hus, hus. Az egyik gyermek mondja, hogy az nem hus. A másik is. A harmadik is. De akkor ki mondta, hogy hus? Méghozzá kézdiiesen? Szétnézek, hát csak a pincér áll mellettünk, ő beszél. Kérdem tőle, székely vagy-e, testvér, ám az láthatólag nem ért semmit. Őbenne is megrendül a hit, hogy mi perzsák lennénk, de azért még mondogat valamit, hogy bari, és kitart amellett, hogy hus, sőt hus bari. Hát jó, legyen az, hus barit rendelünk. Nem volt valami finom, mert bárányból volt, amit én nem szeretek (s a gyermekek sem), ezért kifelé menet odaszúrok a pincérnek: Turán! Ő pedig szikrázó szemekkel válaszol: Irán! Ezzel el is kezdődött volna köztünk a barátkozás, de a kiskorúak jelenlétére való tekintettel nagyvonalúan mellőztük.
Otthon rákeresek a hús szó etimológiájára, mondják, hogy bizonytalan eredetű, esetleg egy iráni nyelvből származó jövevényszó,
vö. jidgayuš, yūš; paracsíyūš; afgángwaṣ̌a; stb.: ’hús’[iráni eredetű; vö. középperzsagōšt; khotáni szakaggūštā-: ’ua.’; stb.]. Ám az iráni származtatásnak hangtani nehézségei vannak: a szókezdő h ilyen előzménye szokatlan.
Namostmár, a perzsa pincér azt mondta a húsra, hogy hus. Nekem eszerint vagy bazi nagy szerencsém volt, és megtaláltam azt a perzsa nyelv-
járást, amelyik a magyarral, pontosabban a kézdii székellyel teljes egyezést mutat – vagy pedig az a helyzet, hogy így kell magyarul transzliterálni azt a sok, g betűvel kezdődő változatot, ami ezt
a fogalmat jelöli.
Utánanézek a pincér által mantrázott, a bárányra mondott barinak, barenak is,
kiderül, a magyar népköltészet is használja a barit a kisbárányra és annak hívogatására, így semmiképp nem mai gügyebeszéd (amúgy is, a bari nájmódiban barátot jelent). Lehetséges, hogy a bari nem is a szláv eredetű bárány rövidülése lenne, hanem inkább a perzsa bari, bare ’bárány’ szóval van kapcsolatban?
Maradjon e kérdés költői, arra viszont térjünk ki, hogy az Új etimológia szótár így vagy úgy elfogad számos iráni szóeredetet, például: ara, arany, áru, árva, aszik, bűz, ezer, fej (tejet), fizet, gazdag, gúnya, hét, ing, kard, kincs, nád, nemez, réz, szekér, szik, tehén, tej, titok, tíz, üveg, vám, vár, vásár, vászon, verem, vért, zöld. Emellett van jó pár szó, ahol elveti a perzsa eredeztetést, noha olyan nagyágyúk álltak ki például az isten szó iráni kapcsolata mellett, mint Jerney János, Mátyás Flórián, Kállay Ferenc, Vámbéry Ármin, Kandra Kabos, Munkácsi Bernát, Harmatta János, Rédei Károly, Veres Péter, Hoppál Mihály.
Az biztos, hogy az Új etimológiai szótár szerkesztői helyében én könnyebben elfogadnám az iráni kapcsolatokat.
Mondjuk, nekem könnyű ilyen határozottan beszélni, mert én olvastam (ellentétben azokkal, akik nem) Maszúdi Aranymezők és drágakő-
bányák című, 943/944-ben írt művének 1962 utáni új fordításait, amelyekben tisztán elmondja, hogy a magyarok a perzsák szomszédságában laktak, Transzoxániában. Az arab tudós a magyarok jeles uralkodóit is nevesíti, az egyik az idők elején megjelenő, turáni Afraszijáb, az iráni–turáni testvérharc nagy alakja, a másik egy Saba (Csaba) nevű heftalita (hét törzsbeli) vezér.
De aztán a magyarok elmenekültek nyugatra, s az ungurokkal (onogurokkal), besenyőkkel és jászokkal közösen elfoglalták mai országukat, mondja Maszúdi.
S akkor mi most a hús szó perzsa származtatásának „hangtani nehézségeiről” beszélünk, a kézdii székely hus és a perzsa hus közti bonyolult különbség fényében???
