Van nekem egy jóbarátom, a moldvai (klézsei) Duma András, csángó ember, vele beszélgetve a magyar nyelv pár száz évvel ezelőtti állapotát szoktam megtapasztalni. Most éppen a brassói szakiskolás koráról mesél, hogy az 1970-es évek elején szász ismerősei között voltak jóravaló, ügyes emberek, s másfajták is, de mind baktökűek.

Ingatom a fejemet a telefonon keresztül, hogy én ezt nem értem, jó-e ez vagy rossz. Szokásos módon lekap a lábamról, hogy még magyarul sem tudok-e, s ráadásul székelynek tartom magam. Aztán elkezdi magyarázni, hogy a baktökű az féltökű, ivartalan, a bakkecske is csak szökdösik az év jó részében a suta körül, de nem sok eredménnyel, ügyködéséből gida nem lesz. Bezzeg ősszel megtökösödik, az is elég, ha csak reanéz a sutára (ahogy náluk nevezik a nőstényt).

Lehet benne valami, a bakkecskéről nem sok jót őriztek meg a mondásaink. Szökik, mint a bakkecske, mondják nálunk a lelkes táncosra, akinek botfüle és botlába van. Na meg a fiatal menyecske körül forgolódó, a tettek mezejére lépni képtelen öregembert is bakkecskének nevezik. A bakugrás sem valami ügyes mozdulat, nem beszélve a baklövésről, amelyik éppenséggel szarvashibát jelent. A kecskék nemi életéhez értő ismerőseim mondták el, hogy a bakok bár egész évben képesek fedezni, csak ősszel megfelelő a spermájuk (vagy ahogy Csángóföldön mondják: töpéncs) minősége.
Azért mégis visszakérdezek a szászokra, habár most már derengeni kezd, miről van szó.

Jön is a válasz: a szászok azért baktökűek, mert csak egy-két gyermekük van, eiszen azért, mert valami baj van a töpéncsükkel, mint a bakkecskének téltől őszig.

Márpedig a székelyeknél ezelőtt hatvan-hetven évvel (legalábbis nálunk, Kézdiszéken), a csángóknál ezelőtt tíz évvel még a nagycsalád dívott, nem csoda hát, ha lenézték a bakszászokat. Szerencsére az emberi tudás irtózatos tárházában, a Facebook-on kiderül, hogy székely nemzettársaim közül egyesek pontosan tudják még ma is, miért bakszász a román államelnök: azért, mert gyermektelen. Az egyik kommentelő védelmébe veszi, mondván: „nekem sincs gyermekem 42 évesen. Akkor én mi vagyok? Bakszékely? Bakmagyar?”.

Utánakeresvén azt láttam, hogy 1874-ben még mindenki tudja, honnan is fúj a szél, ugyanis Az Üstökös nevű élclapban így beszélgetnek:
„Isztrikucz: Csak arra vagyok kíváncsi, hogy ugyan mi lesz abban a híres könyvben?

Naszalmicseszku: Hát úgy hallottam, hogy az egész azon kérdés megfejtése körül forog: Hogyan egyeztethető össze a Zweikindersystemával a bakszász nevezet?”

(A Zweikindersystem – kétgyermekes rendszer – annak a filozófiája, hogy maximum két utód nemzésével lehet a társadalom jólétét elérni, ha több gyermek születik, a vagyonok felaprózódnak, és a növekvő gazdaság sem tudja eltartani az egyre több éhes szájat. Sajnos a XIX. században már nemcsak a szászok használták a rendszert, hanem a magyarok is, egykézés néven.)

A bak ’ivartalan’ jelentésére számos példát találunk. A legendás székely nyelvtudor, Bak Bardóczi Anikó lánya, Székely Bardóczi Erzsébet hívta fel a figyelmemet arra, hogy a virágzó, ám termést nem hozó uborkára, főzőtökre, fuszulykára azt szokták mondani, hogy bakot virágzott (így van, tanúsíthatom).

Tánczos Vilmos néprajzos a bakszász kifejezést Mária Teréziának a Madéfalvi veszedelem (1764) utáni kényszertoborzásaival magyarázza, mondván, hogy újoncozáskor az erdélyi szász férfiak női ruhákba bújtak, gyanús helyzetekben pedig a toborzó katonatisztek fel-felnyúltak a szászok szoknyái alá, majd így jelentették a végeredményt: „Bak a szász!” Mondanom sem kell, hogy a fentiek fényében mindez csak egy szép anekdota.

A gond az, hogy mára közösségi szinten bakmagyarok, bakszékelyek és bakcsángók lettünk. Jut eszembe, hogy nagyon rég, még gyermekkoromban hallottam utoljára élesben a bakszász szót (nyilván a mai román államelnök lebakszászozásán kívül – ezúton köszönöm meg neki, hogy pár éve magára dühítette az erdélyi magyarokat), azóta már csúfolkodni sincs kedvünk a gyermekszabályozást űző népekkel…