Június elején a nagy hírözönben talán kevesen figyeltek fel arra, hogy történelmi sikereket ért el a moldvai magyarság a helyhatósági választásokon: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség színeiben megszerezték Gajcsána község polgármesteri székét, és öt községben bejutottak a helyi tanácsba (önkormányzatba). (Most nem sorolom ide Gyimesbükköt, amely ugyan a moldvai Bákó megyéhez tartozik, de csak 1968-ban csatolták el Székelyföldtől, s ahol nyilván magyar polgármester van.)
Szép és jó mindez, mondhatná a kedves olvasó, de mi köze ennek a nyelvvédő rovathoz? Igazából semmi, mondhatnám, és mégis, minden.
Kezdjük egy kis történelemmel. Még az 1600-as években a katolikus egyház elkezd úgy gondolkodni, hogy a Moldvában élő magyarság jó eszköz lehet az ortodox románság megtérítésére, ehhez viszont az kell, hogy ők, a magyarok románokká váljanak, mert úgy könnyebben terjed a hit. Elkezdődik a románosítás, amihez aztán az 1800-as évektől kezdve az állam is lelkesen csatlakozik, mivel tudja, hogy az ortodoxok úgysem fognak kitérni a saját hitükből. Csupán 1948-ban szusszanhattak fel egy kissé a csángók, amikor negyven iskolában vezetik be a magyar nyelvű oktatást, ám 1958-ra ezeket mind megszüntetik. Ceaușescu nemzetikommunista Romániájában már mukkanni sem szabad, nemhogy „magyarkodni”.
És mégis, 1989 után egyszerű csángó emberek kezdik a gyermekeket maguk köré gyűjteni, magyarul tanítani.
1996-ra már veszik a bátorságot, és elkezdik követelni a magyar nyelv oktatását az iskolában – no, kapnak is a fejükre, folyik a gyűlöletbeszéd ellenük a sajtóban, ami sokszor fizikai erőszakba torkollik. 2001-re a hatóságok beadják a derekukat az egyre erősebb külföldi nyomás láttán (hja, akkor Európa még hajlandó volt fellépni a nemzeti kisebbségek érdekében…), és beindulhat három faluban a magyar mint anyanyelv oktatása. Minden egyes faluban külön-külön kell legyőzni a hatóságok rosszindulatát, de lassan eljutnak oda, hogy ma harmincnégy faluban tanulják a gyermekek iskolában vagy iskolán kívül a magyar nyelvet.
Ám ezzel még egyáltalán nem oldódtak meg a csángóság gondjai.
Amikor az 1990-es évek végén Moldvába kezdtem járni, meglepődve tapasztaltam, hogy a csángók szinte egyöntetűen azt mondták, nem talál az ő beszédjük a magyarországival (mondták ezt nekem, a székelynek), sokszor nem is értik, miket mondanak. Történt ugyanis, hogy a román elnyomás enyhültével divat lett magyarként Csángóföldre menni, csángómenteni, ment hát boldog-boldogtalan. A boldogtalanok nyilván elmondták a helyieknek, hogy legyenek magyarabbak, beszéljenek érthetőbben, köznyelven. Szegény helyiek azt sem tudták, miről van szó, merthogy ők magyarul beszéltek, most meg kiderült, hogy nem. Egy részük szabadkozott, hogy ők csak olyan csángósón tudnak, nézzék el nekik – a nyakasabbak pedig egy idő után mondogatni kezdték, mint hogy ilyen magyarok legyenek, inkább lesznek románok vagy hottentották. (Az igazat megvallva, vannak ott olyan falvak, ahol a nyelvjárás távolabb áll a magyartól, mint a szerb a horváttól.) Ráadásul a kétezres évek elején olyan erdélyi és magyarországi tanárok is kerültek a csángó falvakba magyart tanítani, akik a legelemibb pedagógiai tudást nélkülözték, és nyelvjárási jelenségek irtásával foglalkoztak – csak hát a csángók esetében az egész nyelv egy nagy nyelvjárás, s ha azt kiirtjuk, nem marad semmi.
Szerencsére a csángó oktatási program vezetői idővel ezt is legyőzték,
egyre több helyi tanárt sikerült kinevelni és megtartani,
akik ma már úgy próbálják a magyar nyelvet oktatni, hogy a diákok büszkék legyenek a nyelvjárásukra.
Ezt pedig a csángók úgy értelmezték, hogy „a magyarok” nem megváltoztatni akarják őket, hanem elfogadni. Így lassacskán megváltozott a magyarság negatív percepciója a csángók között, amit például a választási eredmények is tükröznek. Lám, megéri hát nem egy kaptafára húzni a magyar nyelvet…