Laikusok és beavatottak minden irányból próbálják megfejteni a költészet működésmódját, misztikumát, és a nagy versek születésének körülményeit, csakúgy, mint egy-egy festmény hatásmechanizmusát, de a konklúzió mindig ugyanaz: egy műalkotás akkor válik maradandóvá, ha minél erősebb érzelmet vált ki a befogadóból.

Költőkkel készült interjúkból világosan kitűnik, hogy a teremtés, az alkotás folyamatán túl egyfajta terápiajelleg is tulajdonítható a versírásnak. Nem is lehet másképp, hiszen a folyamat belül zajlik, érzelmekkel vastagon erezett közegben.

Szinte valamennyi ember a Földön megpróbálkozott már valamilyen művészettel, mindenki írt már verset, kísérletezett festészettel, és akik nem is űzték utána hivatásszerűen, abban megegyeznek a profikkal, hogy életük nehezebb szakaszaiban sokat segített. Minden művészet az önkifejezés egy formája, olykor levezetés, például amikor valaki kiírja magából gyötrelmeit, véleményét, vagy épp elragadtatását, tudósít a benne hemzsegő univerzumokról. Ennek hatékonyságára már a pszichológia is felfigyelt, és művészetterápia néven börtönöktől szanatóriumokig sikeresen alkalmazzák a módszert. Innen nézve nem új keletű az eljárás, ahogy az sem, hogy számos mentálhigiénés szakember a mai napig hasznosnak tartja az önkifejezés, az önmegismerés és a lelki problémák feltárása terén. Legyen szó akár képzőművészetről vagy versek fabrikálásáról, a művészetterápia valamennyi ága javíthatja a kognitív funkciókat, csökkentheti a szorongást, növelheti az önbecsülést, felszabadít, valamint segíthet a konfliktusok feldolgozásában.

A művészetterápia támogathatja az érzelmi rugalmasság kifejlesztését, összehangolja a lélektani folyamatokat. Mint szakma a XX. század közepén indult, majd önállóan fejlődött tovább Angliában és néhány európai országban. A brit művész, Adrian Hill alkotta meg a művészetterápia kifejezést 1942-ben. Hill, aki egy szanatóriumban gyógyult a tuberkulózisból, felfedezte a lábadozás alatti rajzolás és festés terápiás előnyeit. Azóta is egyre többen ismerik el, mint a terápia érvényes formáját. Az is sokat segít, hogy a művészetterápia nem klinikai körülmények között zajlik, hanem szabadabb közegekben, művészeti stúdiókban és kreativitásfejlesztő műhelyekben. A siker egyértelmű bizonyítékául szolgálnak azok a nők, akiket egy művészetterápiával foglalkozó tanulmányba vontak be. A többség különböző mentális betegségekben szenvedett, és ezzel kapcsolatos nehézségek gyötörték őket, úgymint a félelem, a fájdalom vagy a megváltozott társadalmi kapcsolataik. A tanulmány feltárta, hogy a különféle vizuális művészetekkel való foglalkozás – kollázskészítés, fazekasság, akvarellfestés – javított állapotukon, a folyamatosság és a kihívás pedig teljesítmény elérésére ösztönözte őket.

A művészetterápia szélesebb területen való alkalmazása során bizonyítást nyert, hogy segíthet megbirkózni az autizmussal élő emberek kihívásaival, kezelheti a spektrumzavarok alapvető tüneteit a szenzoros szabályozás elősegítésével, a pszichomotoros fejlődés támogatásával és a kommunikáció megkönnyítésével. Esetükben a művészetterápia – különösen a rajz és a festészet – elősegíti az érzelmi és mentális növekedést azáltal, hogy lehetővé teszi a vizuális önkifejezést. Hasonló sikereket könyvelhettek el az orvosok a skizofréniával kapcsolatban is: a csoportos művészetterápia bizonyítottan csökkenti a betegség egyes tüneteit, megkönnyítve az alanyok integratív terápiás folyamatát.

Sokat lehet vitatkozni azon, hogy melyik művész őrült és melyik zseni, de a kettő gyakran együtt jár. Az irodalomtörténetből számos olyan alkotót ismerünk, akik folyamatosan küzdöttek belső démonaikkal, Hemingwaytől Csáth Gézáig, ám munkáik épphogy a betegségükből táplálkoztak, az adta életművük velejét, monumentális alkotásaik alapját. Romboló belső késztetéseinken nem mindig tudunk uralkodni, de az önkifejezés módszerével kordában lehet tartani túláradó energiáinkat – talán maradandó művek megteremtésével is.