Egyik legmaradandóbbnak tekinthető műve, az 1936-os A vándor és a bújdosó a magyarság és a németség nemzetkarakterológiájával foglalkozik, Prohászkának talán ez a magyar nemzeti géniusszal, szellemmel foglalkozó „nemzetkarakterológiai” műve az, amellyel valóban belépett a magyar filozófiai gondolkodásba és maradandó helyet szerzett annak élvonalában. Európának és benne a magyarságnak Prohászka szerint olyan „közös missziója” van, amelyet népei nem értenek meg többé. Ez a misszió– a sajátos értelemben vett humanizmus mellett elkötelezett Prohászka számára – nem pusztán a gazdasági és anyagi civilizáció megteremtését látja maga előtt, hanem mindenekelőtt a világ szellemmel való megtöltését jelenti.
Részlet a Magyar Szemle írásából:
Tőkéczki László rövid, főként Prohászka pedagógiai munkásságát összefoglaló tanulmányán kívül a magyar filozófiatudomány képviselői közül csak Lackó Miklós és Perecz László foglalkoztak bővebben Prohászka életművével néhány tanulmányukban. Az oeuvre azonban ennek ellenére sem került be a magyar kulturális vérkeringésbe, és úgy tűnik, hogy a szerző nevét ma már valóban csak a specialisták és a 20. századi magyar eszmetörténet kutatói ismerik.
Ez okból is tartjuk fontosnak újra felhívni a figyelmet Prohászkára, különös tekintettel legmaradandóbbnak tekinthető művére, az 1936-os megjelenésekor több mint ötven recenziót kiváltott A vándor és a bújdosóra. Prohászkának talán ez a „nemzetkarakterológiai” műve az, amellyel maradandó helyet szerzett magának a magyar filozófiai gondolkodás történetében – még akkor is, ha magát a „nemzetkarakterológiát” hamar tudománytalannak bélyegezte az 1945 után berendezkedő szovjethatalom, és – a biológiai rasszelmélettel való látszólagos hasonlósága okán – ezt is a „fasizmus szálláscsinálójaként” értelmezte.
Prohászka írásaiból sokoldalú tehetséggel megáldott tudós képe bontakozik ki: széles körű munkássága a pedagógiatörténettől a kultúrfilozófián keresztül terjedt ki a vallásfilozófiára – ebben a vonatkozásban főként a Leopold Ziegler német vallásfilozófust Magyarországon elsőként értékelő tanulmánya jelentős – a politikára, és egy sajátos értelemben felfogott történettudományra.
Csizmadia Ervin a fentebbiekkel egybehangzóan, Prohászkát Joó Tiborral és Makkai Jánossal együtt sorolja az ún. „szellemtörténeti-társadalomlélektani irányzat” körébe a Horthy-rendszer politikatudományáról írott átfogó tanulmányában. Értelmezésében ez ugyanaz az irányzat, amelynek „olyan gondolkodók állnak (…) az élén, mint Gustave Le Bon, Ortega y Gasset és mások”. És valóban: Prohászka sokat merít Le Bontól és Ortegától, de még többet Leopold Zieglertől és Keyserlingtől, és különösen Eduard Sprangertől, tájékozódása egyetemes. De mégis, mindezek összhatásától valami eltérőt is alkot.
Nem véletlen, Prohászka erőteljes vonzalma a két világháború közötti német gondolkodókhoz. Máig legjelentősebbnek tartott műve A vándor és a bujdosó, mely talán a leginkább magán viseli a német filozófiai szellem bélyegét, melyről Hamvas Béla egy lelkes hangú korabeli recenzióban a következőket írta: „Prohászka Lajos A vándor és bujdosója az a mű, amelyet megjelenésétől számítva sem magyar történész, sem magyar társadalomtudós, sem etnológus, sem művészettörténész, de még művész, író, politikus sem nélkülözhet többé: a magyar sors megértéséhez az út ettől a pillanattól kezdve Prohászka könyvén át vezet.”6
A könyv – amely lényegében a magyarság nemzeti „lényegét” próbálja meghatározni tulajdonképpen nem csak a magyar, hanem a német és a magyar nép ellentmondásos, mégis sokszorosan összefonódó viszonyáról, egykor volt birodalmi egységéről és történelmi antagonizmusairól szól. A magyar nemzetkarakter, vagyis Prohászka szerint „a bujdosó” elsősorban a német nemzetkarakterrel párhuzamba állítva, azzal egyfajta sajátosan ellentmondásos, bonyolult vonzásokra és taszításokra épülő viszonyba helyezve van ábrázolva. Eszerint „a magyar sorstudomány” csak „a német sorstudományból” érthető meg igazán: ez utóbbi pedig csak úgy, ha – legalább felvillanások idejéig – a tekintetet még távolabbi népek felé kiterjesztjük: az angol, francia, olasz és spanyol nemzetekre nézünk. Vagyis egész Európából következően próbáljuk meg megérteni a németséget, és belőle következően végrehajtani a tulajdonképpeni célt, a magyar „nemzetkarakter” felvázolását.
A „nemzetkarakterológia” legáltalánosabb módszereit, és felvázolt képét is német gondolkodóktól, mindenekelőtt Leopold Zieglertől és kisebb mértékben Hermann Keyserlingtől veszi át. Ziegler volt, aki a német nemzetre a „vándor” fogalmát alkalmazta, de ugyanígy megtaláljuk Prohászka németség-képének hátterében Spengler híres – az egész európai civilizáció sajátos sorsaként felfogott – „fausti emberét”, amely a „végtelen tér” meghódításának bűvöletében él.7
Nemzet, kultúra, ország, sőt ember sincsen „önmagában” laboratóriumi atomként, hagyománytól, kapcsolódástól viszonyrendszertől és történelemtől megfosztva: minden nemzet sajátos karaktere az lesz, amely „vonzások és választások” komplex rendszerében egy „őseredeti magból” – vagy ha tetszik, egy spengleri–goethei „ősszimbólumból” kiindulva a történelemben magára eszmél és kifejlődik.
