Mellkassebész édesapja és műszaki asszisztens édesanyja 1967-ben emigrált Münchenbe, fiuk, Peter már ott született, aki hatéves korától teniszezett, végül az orvosi pályát választotta. Tanulmányai után Mannheimben helyezkedett el, 2007 óta pedig a berlini Charité Kórház Idegsebészeti Klinikájának vezetője. A Spiegel által az „agy géniuszának” nevezett magyar származású agysebész, Peter Vajkoczy könyvet írt a legmegrázóbb eseteiről és a műtő mindennapjairól, miközben betekintést nyújt az idegsebészek életébe. Négyszáz oldalas műve nálunk Élet és halál küszöbén címmel jelent meg az Open Books gondozásában.
Könyvet írt a legmegrázóbb eseteiről és a műtő mindennapjairól
Milyen a visszhangja a könyvének?
A könyv németországi visszhangja nagyon jó. Azok a betegek is elolvassák, akik operációra jönnek, vagy már túl vannak az operáción. Azt mesélik, az általam leírtak segítették őket abban, hogy megértsék a gondolkodásomat, a sebészi munkámat, illetve a kórházunkban zajló műtétek folyamatát. Emellett azok az olvasók is érdeklődéssel forgatják a könyvemet, akiknek nincs személyes tapasztalatuk az agysebészetről. Miután feltárulnak előttük pácienseim történetei, az operációk technikai részletei, úgy vélekednek, hogy a könyv felér egy krimivel. Nemrég mesélte egy betegem, hogy olyan sokszor olvasta el a műtéti leírásokat, hogy megértette az agy anatómiáját, és úgy érzi, már operálni is tudna – persze csak az ő képzeletében.
Hallott a magyarországi fogadtatásról is?
Igen. Néhány magyar olvasóval beszélgettem. Nagyon megérint, amikor eszembe jut, hogy abban az országban is lefordították és kiadták a könyvemet, ahonnan származom. Sajnos, a magyarnyelv-tudásom mára megkopott, így nehéz lenne megállapítanom, milyen lett a fordítás, mennyire sikerült pontosan tolmácsolni a gondolataimat. A hozzám eljutott vélemények alapján úgy tűnik, tökéletes munkát végeztek a magyar kiadásban közreműködők. Ezt az is jelzi, hogy többen kérnek tőlem segítséget, leírják egészségügyi problémáikat és konkrét eseteiket. Sőt vannak, akik Berlinbe is eljönnek, hogy én operáljam meg őket, ami nekem nagyon sokat jelent. Az pedig teljesen
lenyűgöz, ha olyan egyetemista korú fiatalok fordulnak hozzám, akik a könyvem elolvasása után kezdtek el érdeklődni az orvostudomány és az idegsebészet iránt,
vagy a történeteim inspirálták őket arra, hogy megváltoztassák a céljaikat.
Charité Kórház, Mitte Campus (fotó: Wiebke Peitz)
Ami engem illet, sokáig nem kezdtem el olvasni a könyvét. Attól tartottam, túl megrázó vagy túlságosan szakmai olvasmány lesz. Aztán egy napon belekezdtem, és nem tudtam letenni. Magával ragadott és lenyűgözött. Izgalmas, olvasmányos, jó stílusban megírt kötet. Mi volt a célja vele?
Nem terveztem könyvet írni. Egyrészt nem tudtam elképzelni, hogy valakit is érdekelne az agysebészet, másrészt semmilyen ismeretem nem volt arról, hogyan működik a könyvkiadás. Aztán megkeresett egy szerkesztő, aki arra kért, válogassak össze néhány érdekes esetet a praxisomból. Kezdetben haboztam, hiszen tisztában voltam vele, hogy én sebész vagyok, nem író. Hosszú idő telt el, mire meggyőztem magam a vállalás nagyszerűségéről, és hogy meg kell próbálnom. A szerkesztő és néhány szakíró közreműködésével hozzáláttunk a történetek összeállításához, ötleteltünk arról, hogyan lehetne egy érdekfeszítő könyvet létrehozni, és megfogalmaztuk a céljainkat. Ez a kreatív időszak felettébb izgalmas volt a számomra, már csak azért is, mert kizökkentett a mindennapi kórházi rutinból.
Milyen célokat tűzött ki szerzőként?
Négy dologra gondoltam. Elmagyarázni a laikusoknak az emberi agy anatómiáját és funkcióit. Bemutatni a nyilvánosságnak azt az orvosi gyakorlatot, amely az én szememben az orvostudomány legizgalmasabb része, és
ösztönözni a következő generációt, hogy dolgozzanak velünk az idegsebészet területén.
Kiemelni a betegek szerepét, hiszen ők az igazi hősök, merthogy teljes bizalmat tanúsítanak az orvosok iránt az agy- és gerincműtétjeik folyamán. Végül pedig egy személyes indíttatás: a könyvírás legyen számomra terápia, miközben elgondolkodhatom azon, mennyire fontos a csapatmunka és mennyire nehéz feldolgozni a negatív élményeket. Ezután sokat beszélgettem a szerkesztővel a könyv súlypontjairól. Nekem egyértelmű volt, hogy a középpontban a csapatnak kell lennie. Meg is nevezem azokat a kollégáimat, akik részt vesznek a munkában.
A csapatmunka alapvető fontosságú (Peter Vajkoczy archívumából)
A fejezetekben a klasszikus értékeket hangsúlyozom, mivel erősen hiszek abban, hogy a kihívásoknak csak stabil értékrenddel lehet eleget tenni. Legutoljára hagytam, amit kezdetektől tudtam, hogy nem akarok olyan könyvet írni az idegsebészetről, ahol mindenki a legjobb, ahol nem történnek hibák. Eltökélt szándékom volt valós képet adni erről az orvosi szakterületről. Miután ezeket tisztáztam magamban, hozzáláttam az íráshoz. Nem voltam elégedett a kézirattal, úgyhogy átfogalmaztam az egészet. A második verzió már minden elvárásomnak megfelelt. Végül három év alatt született meg a könyvem.
Lesz folytatás?
Feltétlenül. Már el is kezdtem új eseteket gyűjteni. De mivel az első könyv elkészültéhez is sok idő kellett, most sem hiszem, hogy rövidebb lesz az alkotói folyamat.
Az ön könyve is hozzásegíti az olvasókat, hogy megismerjék az idegsebészet igazi arcát. Több műfajban készültek már ilyen céllal alkotások, könyvek mellett filmek, tévésorozatok. De említhetnénk Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül című könyvét is, amelyben saját agyműtétjének körülményeit beszéli el az író, ezzel egyetemes emberi élménnyé emelve betegsége történetét. Fontosak az ilyen alkotások?
Mindegyik nagyon fontos, és rám is hatottak. Ilyen vagy olyan módon megállják a helyüket, abból a szempontból, amit az előbb említettem a céljaimmal kapcsolatban. Például a Chicago Hope Kórház-sorozat a tanulmányaim során ösztönzött és vezérelt az idegsebészi pályára. A Grace Klinika – különösen a kezdetekben – segített megérteni, hogy mi is az a csapatmunka, és milyen érzelmi kapcsolat létezhet az egészségügyi szakemberek között. A Lennox Hill- és A Charité Kórház-sorozat az utánam következő generáció érdeklődését keltette fel az agy- és gerincsebészet iránt. Azt az érzelmi és pszichológiai nézőpontot viszont semmivel sem lehet összehasonlítani, hogy megértsük, mit él át a beteg egy életveszélyes műtét során.
Hatalmas lelki utazás az agy- és idegsebészek munkája. A beteggel való első találkozástól az utókezelésig rengeteg kihívással kell szembesülniük. Meddig viszi magával a lelki terheket? Elmúlik valaha a kudarc okozta bűntudat?
Valóban hatalmas lelki teher ilyen kritikus területen betegeket operálni. De nem ez az első gondolata annak, aki ezzel foglalkozik. Kezdőként a vonzerő és a kihívás számít. Aztán a saját kárán megtanulja az ember, hogy le kell szállnia a földre, és
néha szembe kell néznie a megsemmisítő erejű kudarcokkal is. Csak a kudarcok hagynak nyomot az emlékezetünkben,
melyek örökké a részeink maradnak. Bűnösnek érzem-e magam? Nagyon ritkán, és csak akkor, ha rossz döntést hoztam. Többször szenvedek a beteggel együtt, főleg amikor a tökéletlenségem miatt nem tudtam megoldani a problémáját. Egy komplikáció vagy egy sikertelen műtét mindig veszteségnek számít – az orvos vagy tanul belőle és feláll, vagy megtöri, és feladja.
Mit tart az idegsebészet szépségeinek és árnyoldalainak?
Az idegsebészet összekapcsolja a szépet a legborzasztóbbal. Ideális esetben mindkettő jelen van. Nincs ingyen ebéd! Aki ezen a területen dolgozik, csak akkor élvezheti a kiváltságot, ha az árnyoldalakat fizikailag, mentálisan és kitartás szempontjából is kezelni tudja.
Milyen gondolatok forognak a fejében egy felnyitott koponya fölött állva? Felidéződik minden, amit élete folyamán az idegsebészet során megtanult, megtapasztalt?
Erősen hiszek abban, hogy mielőtt valamit sikeresen elérünk az életben, sportban vagy sebészetben, előtte sokszor kell kiviteleznünk az agyunkban. Én az orvosképzésem során vizualizáltam minden jót és rosszat, vártat és váratlant. Jóval az operációk megkezdése előtt megnéztem és elképzeltem, hogyan hajtom végre az eljárásokat.
Különböző sebészeti megközelítésekből, bonyolult esetekből, problémamegoldásokból többezres videógyűjtemény van a fejemben.
Amint egy komplex esetre készülök, vagy kritikus helyzetben találom magam, ezen videók közül „előveszem” a legmegfelelőbbet, és felkészülök a következő lépésre.
Mennyi feltáratlan titka van még az agy működésének? Milyen innovációkat hoz a jövő? Milyen betegségek gyógyítására van kilátás?
Jelenleg csak húsz százalékát értjük az agy titkainak. Nyolcvan százalék még mindig felfedezetlen.
Jelentős előrelépést fogunk látni a digitalizáció, a mesterséges intelligencia és a robotika területén. De szögezzük le: mindig az idegsebész lesz az, aki irányítja és ellenőrzi a műtétet. Az idegsebészet új területe lesz az idegrekonstrukció a stroke és a gerincvelő-sérülések gyógyítására, illetve a sejt- és génterápia a mozgászavarok kezelésére. Meggyőződésem, hogy az idegsebészek döntő szerepet játszanak majd a demencia és a fájdalom enyhítésében. Az agytumorok pedig jobban irányíthatók lesznek az új stratégiák és a helyi kezelések miatt. Tehát fényes és izgalmas jövő vár ránk.
Peter Vajkoczy: Jelenleg csak húsz százalékát értjük az agy titkainak (fotó: Charité)
Milyen emlékeket őriz Magyarországról?
Csak jó élményeim vannak. Tízéves koromig a nagymamámnál töltöttem a nyarakat Budapesten, a Dolgos utcában. Rengeteget játszottam a környékbeli gyerekekkel. Gyakran voltam a mostohatestvéremnél is, aki egy szállodában dolgozott.
Budapestet később megmutattam a feleségemnek és a két lányomnak is. Nagyon megszerették a várost, és mindig kényszerítenek arra, hogy magyarul beszéljek.
Néha sajnálkoznak, hogy nem tanítottam meg nekik a nyelvet. Egyébként sok szakmai kapcsolatom van magyar agy- és gerincsebészekkel nemcsak a fővárosban, hanem vidéki egyetemeken is.
Ahogyan külföldön is. Büszkék lehetünk világhírű, magyar származású orvosainkra, köztük Jeszenszky Dezső ortopéd sebészre, Kulcsár Zsolt neuroradiológusra – és természetesen Önre –, akikkel szoros szakmai kapcsolatban van. Tehetségükön, felkészültségükön túl minek köszönhető a magyarok nemzetközi sikere? Miben lehetnek mások, ha egyáltalán azok?
Ez érdekes kérdés, nem vagyok biztos benne, hogy van rá jó válaszom. Szerintem sokan, akik első vagy második generációs emigránsként nőttek fel, kifogástalan értékrenddel és talán előnyös génekkel rendelkeznek. Ehhez társulhat az is, hogy
szüleik gazdag intellektuális és kulturális környezetben nevelték őket, és beléjük plántálták az akadémikus gondolkodásmódot.
Az elkötelezettség és a törekvés adja a kezdő lökést a sikerhez. Hozzáteszem: a magyarok, akiket ismerek vagy akikkel találkoztam, sokkal érzelmesebbek, mint a nyugat-európaiak. Márpedig az érzelmek nagyon fontos mozgatórugói a kreativitásnak és az eredményességnek.
Nyitókép: Műtét közben (Peter Vajkoczy archívumából))
