Kiút Európa válságából
„Páneurópa természetesen nem úgy készül, ahogyan a nagyhatalmak békeszerződéseikben kikerekítenek egy országot: körzővel és léniával” – írta 1926-ban Ligeti Ernő erdélyi író és költő Richard Coudenhove-Kalergi Páneurópa-elképzelésével kapcsolatban. Az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések által létrehozott területi rendezés számos megoldásra váró, súlyos problémát idézett elő. A rosszul meghúzott határok, a jóvátétel kérdésének rendezetlensége, az új nemzetállamok által alkalmazott védővámokkal terhelt önellátó gazdaságpolitikák nyomán keletkező gazdasági nehézségek és szociális feszültségek megoldásra vártak. A háború után világossá vált Európa térvesztése a nemzetközi politikában, és egyfajta kulturális-civilizációs válságtudat uralkodott el, amelyet Oswald Spengler A Nyugat alkonya című, 1918-as műve fogalmazott meg a legélélénkebben. A többrétegű válságból Kalergi Páneurópa-terve kínált egyfajta kiútat. Az Osztrák–Magyar Monarchia egykori diplomatája 1923-ban kiadott művében pártok felett álló tömegmozgalom támogatásával megvalósítandó politikai integrációt képzelt el, ám kihagyta belőle a Szovjetuniót és Nagy-Britanniát. Az előbbivel szembeni ellenszenvét az európai értékrenddel össze nem egyeztethető bolsevizmustól és az orosz imperializmustól való kettős félelem táplálta. „Az európai politika fő célja nem lehet más, mint az orosz invázió megakadályozása. Ennek csak egy módja van: az Európai Unió ” – írta. Angolbarát létére mégis tartózkodó magatartást képviselt Angliával szemben is (hiszen a Brit Birodalommal való egyesülés szerinte azzal a veszéllyel járt volna, hogy az integráció súlypontja az európai kontinensen kívülre esik.)
Coudenhove-Kalergi művének hasonmás kiadása Habsburg Ottó előszavával
A könyv sikere nyomán 1924-től sorra alakultak meg a Páneurópa-szervezetek, Magyarországon 1926. június 24-én jött létre a Páneurópai Bizottság, és a mozgalom konferenciáin vezető politikusok (Léon Blum, Gustav Stresemann) és értelmiségiek (Benedetto Croce, Thomas Mann, José Ortega y Gasset) vitatták meg az európai integráció kérdéseit.
Állampolgárság helyett nemzetpolgárság?
Magyar politikai gondolkodók 1926/27 környékén kezdték el boncolgatni a tervet. Rögtön látták, hogy a gazdasági együttműködésen és a geopolitikai érdekérvényesítésen túlmenően az integráció a magyarság nagy gondjára, a kisebbségi kérdésre is megoldást kínálhat. A Jakabffy Elemér szerkesztette Magyar Kisebbség több ízben foglalkozott vele, a már említett Ligeti pedig a Korunkban, majd önálló füzetként jelentette meg tanulmányát róla. Ő az elgondolásnak híve maradt, jóllehet az erdélyi Páneurópai Bizottságot nem tudta létrehozni (a román érdektelenség miatt Kalergi nem engedte), és látta-tapasztalta a politikai egységesülés fokozódó nehézségeit. Meglátása szerint Európát az első világháborút követően három katasztrófa fenyegette: a győztes és legyőzött államok közötti feszültségek növekedése, a bolsevizmus ideológiájának térnyerése és a gazdasági összeomlás. Párhuzamosan azzal, hogy a nemzetiségi-kisebbségi problémákat a Népszövetség égisze alatt kezelni nem sikerült, az 1920-as évek második felétől megerősödött a revizionizmus, amely azonban nem fért össze a Páneurópa-eszmével. Bethlen István miniszterelnök 1928. március 4-én Debrecenben tartott beszédében a magyar külpolitika alapját a területi revízió szükségességében jelölte meg, de a revízió iránti elkötelezettségéről már korábban beszámolt Kalerginak, aki az 1926-os első páneurópai konferencia után felajánlotta Bethlennek a Páneurópai Unió elnöki tisztségét, s igyekezett meggyőzni arról, hogy a politikai integráció megoldja a békeszerződések hibáit. A magyar miniszterelnök azonban magánlevélként küldött válaszában elutasította Kalergi érveit.
A gazdaság kiköveteli az integrációt
Ennek ellenére a magyar politikai gondolkodás nem utasította el teljesen valamiféle integráció elképzelését. Ezek a gazdasági és szociális indíttatású koncepciók elsősorban a vámunión alapuló gazdasági együttműködést, nem pedig föderatív államszervezetben testet öltő politikai egységet irányoztak elő. Makay Miklós református lelkész, közíró 1928-ban a Századunk folyóiratban jelentette meg a kelet-közép-európai (kárpát-balkáni) államszövetségről szóló elgondolását. A névválasztással is jelezte, hogy elsősorban Kelet-Közép-Európa gazdasági nehézségeire fókuszál, tehát regionális együttműködésben gondolkodott, s csak ezt követően látta értelmét az egységes Európáról szóló párbeszédnek. Miért? Kelet-Közép-Európa államainak fejlődését 1919-ig dinasztikus keretek és etnikailag rendkívül heterogén, megosztott társadalomszerkezet jellemezte. A térség gazdasági fejlettsége meglehetősen nagy eltéréseket mutatott, s a parlamentarizmus feltételei számos országban hiányoztak. Az új nemzetállamok létrejötte a térségben eddig soha nem látott politikai széttagolódással járt együtt. Ez a fragmentáció szerinte ellentmondott az államok történeti fejlődésének, és útjában állt a „gazdasági társadalmi fejlődés kapitalisztikus irányzatának”. Makay Kelet-Közép-Európa új államait törpe szuverenitásoknak, a nemzetállamiság karikatúrájának nevezte, és a legjobb megoldást abban látta, hogy a térség tizennégy állama „államszövetséggé” tömörül, vagy egy-egy gazdasági egységet képező államcsoportja föderalizálódik. „Az Európai Egyesült Államok gondolata – mint írta –, habár feltétlen a fejlődés törvényszerűségeinek vonalában álló célkitűzés, ma még lehet, hogy utópia, a kelet-közép-európai államszövetség koncepciója azonban, melynek megvalósulása a Páneurópa felé tett leghatalmasabb lépésnek számítana, már ma is egyetlen számbavehető megoldás a százmilliónyi embertömeg államéleti, gazdasági, társadalmi, nemzeti és kulturális partikularizációba kényszerült szerencsétlen helyzetének.”
Hatalom kontra szolidaritás
Gratz Gusztáv, a korszak egyik mérvadó politikusa, egykori külügyminiszter, jogász és történetíró több tanulmányt szentelt az egységes Európa eszméjének. Fontolóra vette a világpolitikai és világgazdasági változásokat, s úgy vélte, hogy Közép-Európában a Monarchia ideálisabb politikai berendezkedés volt, mint a háború utáni kis nemzetállamok összessége. A Monarchia által betöltött hatalmi egyensúlyi szerep hiánya Közép-Európát balkanizálta és nagyhatalmi versengés színterévé tette. Ennek egyik pólusa a kisantant államok szövetsége, amely mögött Franciaország külpolitikai törekvései húzódnak meg, a másik pólus pedig az olasz hatalmi politika, amely szintén igyekszik a maga befolyását érvényre juttatni a Duna-medencében. 1929-ben kiadott Európai külpolitika című könyvében páratlan éleslátással elemezte az 1920-as évek külpolitikai folyamatait. Arra a következtetésre jutott, hogy a világpolitikát két egymástól gyökeresen eltérő elv határozza meg: egyfelől a hatalmi politikai törekvés, másfelől pedig a nemzetek közötti szolidaritás. Az előbbi egy adott állam befolyásának erő által történő érvényesítésében valósul meg, az utóbbi pedig a nemzetközi konfliktusok kooperatív, békés megoldását kívánja elősegíteni. Ez fejeződik ki az első világháború után felállított nemzetközi szervezet, a Népszövetség tevékenységében vagy az 1925-ben aláírt és Németország nyugati határait rögzítő locarnói szerződésekben. Gratz azonban meglehetősen szkeptikus volt a szolidaritás nemzetközi megvalósulását illetően, véleménye szerint éppen a háborút lezáró békeszerződések világítanak rá arra, hogy a hatalmi politika szándékai érvényesülnek. Mindaddig, amíg a szolidaritás nem jut nagyobb szerephez a világpolitikában, az európai egység csak beteljesítetlen álom marad.
Szociáldemokrata elképzelések
Számos ponton hasonló elemzést adott az európai külpolitikai helyzetről Propper Sándor, a korszak legnagyobb ellenzéki pártjának, a Magyar Szociáldemokrata Pártnak politikusa, aki az 1928. évi pártgyűlésén beszélt a francia, az olasz és a brit nagyhatalmi törekvésekről. Maga is úgy látta az első világháború befejezésének tizedik évfordulóján, hogy a francia külpolitika Közép-Európára kiterjedő befolyása mellett számolni kell a térségben egyre aktívabb olasz politikával (N. B. 1927-ben született meg az olasz–magyar barátsági szerződés), a kisantant status quóra irányuló erőfeszítéseivel és a revíziót szorgalmazó tábor követeléseivel. Beszédét megelőzően a párt elméleti folyóiratában, a Szocializmusban viszonylag sok tanulmány foglalkozott az egységes Európa elképzelésével, Faragó László, Kertész Miklós vagy Róna Imre szintén a gazdasági és szociális problémák megoldása miatt sürgették az európai integrációt. Ők elsősorban a Duna-medence országainak gazdasági együttműködése mellett érveltek, ahogy Makay tanulmánya is, ám ezt a törekvésüket összekapcsolták a magyar politikai rendszer bírálatával.
Coudenhove-Kalgeri, L.G.A. Schlichting, Alcide de Gasperi, Paul Henri Spaak, Robert Schuman a Páneurópai Unió konferenciáján 1953-ban Amsterdamban
Érdekközösség
1929 őszén, a gazdasági világválság kibontakozása idején Aristide Briand francia külügyminiszter, a Páneurópai Unió tiszteletbeli elnöke a Népszövetség közgyűlésén felvetette az európai államok közötti gazdasági integráció szükségességét. A következő, őszi ülésszakon viszont már Európai Egyesült Államokról, azaz politikai és morális közösségről beszélt (ezzel párhuzamosan 1932-ben André Tardieu francia miniszterelnök és Edvard Beneš csehszlovák miniszterelnök is meghirdette a Duna menti államok gazdasági összefogására vonatkozó tervét). A Briand-féle elgondolást a hazai politikai gondolkodás felemás módon fogadta. Teleki Pál korábbi miniszterelnök és fölrajztudós rámutatott arra, hogy Európa a XX. század elejére mind világpolitikai, mind világgazdasági vonatkozásokban „súlytalanná” vált. Nagy-Britannia és Franciaország – Európa egykori két vezető hatalma – hatalmas adósságokat halmozott fel az Egyesült Államok felé, miközben Ázsiában elkezdődött a nemzeti öntudatra ébredés. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy az európai egység logikus és egyben természetes fejlődés eredménye lesz, amely segíthet leküzdeni Európa térvesztését, viszont nagyon élesen bírálta a Páneurópa-tervet és Briand-féle Európai Egyesült Államok-elképzelést. Az egységes Európát „nem lehet egyszerűen zöld asztalnál kigondolni, kitervezni és programba foglalni… ez a fejlődés, amely egész Európa tömörüléséhez vezet, szerves természetszerű fejlődés.” Óva intett attól, hogy az Egyesült Államok szolgáljon az európai egység mintájául, mivel az amerikai mentalitás asszimilálja a különböző népcsoportokat, az európai tradíció viszont hosszú előzményekre tekint vissza, sokféle kulturális elem egységéből áll össze.
A szellemtörténész Joó Tibor pedig úgy reagált „Briand páneurópás tervezetére”, hogy leszögezte „ma már nem lehet, — s a jövőben még kevésbé, — Európát, mint kulturális egységet fogalmazni. Egyetlen alap marad, melynek segítségével az európai egység megteremthető: a létfenntartás érdekközössége. Ezen egy olyan, igen határozott tartalmú és megfelelően elasztikus terjedelmű fogalom koncipiálható, mely mindenkor meg fog felelni a történeti helyzetnek. Nem más ez, mint az európaiság tudata. Nincs más hátra, európainak csak az a nép, nemzet, állam, sőt egyén tartható, mely maga is annak tartja magát és az európai érdekközösségben való részességet érzi.”
Előbb Kelet-Közép-Európa egységesüljön
Számos követője akadt a regionális gazdasági összefogásnak. Idetartozott a közgazdász Surányi-Unger Tivadar és a jogász végzettségű, elsősorban pénzügyi és nemzetgazdasági kérdésekkel foglalkozó egyetemi tanár Hantos Elemér. Hantos nem csupán a dunai államok gazdasági együttműködése mellett érvelt, hanem a vasút, a posta, a telefon, a rádió és a távíró területén is összefogást sürgetett. Később kijelentette, hogy a dunai együttműködés természeti és történelmi közösségen alapul, túlmutat a gazdasági érdekeken, időben megelőzi az összeurópai integrációt, de feltétlenül abba az irányba mutat. A gazdasági világválságot követően, 1936-ban Bajza József történész-irodalomtörténész is megfontolásra ajánlotta a Duna-völgyi összefogás eszméjét. Regionális integráció melletti kiállása idején az Európa-tervek a magyar politikai gondolkodásban és az európai közéletben is elhalványultak.
A szerző jogász, Széchenyi István Egyetem Deák Ferenc Állam-és Jogtudományi Kar habilitált docense
Nyitókép: A Coudenhove-Kalergi-díjat átadja Habsburg Ottó a Páneurópai Unió elnöke Helmut Kohlnak az európai egységesülésért végzett munkájáért 1991-ben
