Ezt, a Magyarország történelmében szégyenteljes eseményként számontartott tragédiát vizsgálja legújabb könyvében Stark Tamás. A kamenyec-podolszkiji kitoloncolások kérdése régóta foglalkoztatja a magyar vészkorszakkal foglalkozó történészeket, Randolph L. Brahamtól Majsai Tamáson, Gellért Ádámon át Jakab Attiláig. Nemrégiben jelent meg Amerikában George Eisen monográfiája, amely keserű részletességgel elsősorban az erőszak eszkalációját és a tömeggyilkosság folyamatát tárja fel. Stark Tamás makroszintű megközelítést alkalmazva tágabb perspektívában az események előzményeire, a deportáláshoz és az öldökléshez vezető döntési folyamatra, a kitoloncolás jogi hátterének feltérképezésére és a tettesek felelősségre vonására koncentrál.

 

Értelmezése szerint az első magyarországi deportálás gyökere a magyar politikai és szellemi elit körében már a XIX–XX. század fordulóján elterjedt a „galíciáner” zsidókról kialakult mítoszig nyúlik vissza. Antiszemita hangadók már a XIX. század végétől tiltakoztak a lengyel, „pajeszos” zsidók beáramlása ellen, miközben a kortársak is rámutattak, hogy ezek az emberek már évtizedek óta az ország északkeleti vidékein élnek, és többnyire belső migráció megy végbe. Az első világháború alatt valóban érkeztek galíciai menekültek az országba, akik nagy feltűnést keltettek Budapesten. A háborús összeomlás, a polgári kormányzat, majd a tanácsköztársaság bukása után a magyar politikai vezetés jó része a zsidókat hibáztatta az előző évek bajaiért. Az ennek következményeként bevezetett numerus clausus mellett megjelent az „idegen” zsidóktól való megszabadulás követelése is. A politikai vezetés és a hatóságok a „jó” és a „rossz” zsidó megkülönböztetését alkalmazták. Az utóbbi kategóriába kerültek az 1914 után érkezett bevándorlók és azok, akiknek ősei jóval korábban települtek be kelet felől éppúgy, mint a politikai berendezkedés zsidó származású, vélt vagy valós ellenfelei is.

Stark aprólékos gonddal mutatja be, miként bontakozott ki a kiutasítási akció, amelyben az „idegennek” vagy „galíciánernek” nevezett zsidókat zártak internáló táborokba, majd telepítettek ki az országból. Az ehhez vezető folyamatot ugyan a bethleni konszolidáció leállította, a Horthy-korszak első éveire eső kitoloncolások és a hatóságok antiszemita intézkedései azonban egyértelműen bizonyítják a rendszert mélyen átitató antiszemitizmust. Mindezek ellenére a szerző mégsem esik abba a csapdába, hogy egyenes utat mutasson ki a korai kitoloncolások és az 1941-es deportálások, de még inkább a magyar vészkorszak egésze között. A korai események inkább precedenst és tapasztalatot szolgáltattak az erőszakszervezetek és a közigazgatás számára 1941-es „feladatuk” hatékony elvégezéséhez. A húszas–harmincas években a magyar zsidók nem is érezték a zsidóelleneség veszélyét, sőt az a többezer menekült és bevándorló zsidó sem, aki ekkor telepedett le az országban.

Gyökeres zsidóellenes követelések fogalmazódtak meg a magyar közéletben a harmincas évek végén fellángoló antiszemita hangulatban, köztük újra az „idegen zsidók” kitoloncolásának elvárása. Az új állampolgársági törvények célja az volt, hogy kiszűrjék az első világháború óta az országba érkezett idegeneket, elsősorban zsidókat. Mindazonáltal nagyon sok, az országban több évtizede élő zsidó számára is lehetetlenné tették állampolgárságuk igazolását, mivel olyan iratok felmutatását várták el tőlük, amelyek – sokszor éppen az ortodox-haszid szokások miatt – nem voltak használatban. A visszacsatolt területeken élő zsidók még kiszolgáltatottabb helyzetbe kerültek, mivel a magyar állampolgárságot a korábbi csehszlovák vagy román állampolgársághoz kötötték, és ezen országok hatóságai mindent megtettek, hogy a zsidó lakosok ilyennel ne rendelkezzenek.

1941-ben az „idegen” zsidók kitoloncolásról hozott döntéshez elsősorban a Szovjetunió elleni támadás jelentette lehetőség járult hozzá, mint azt a könyv egyértelműen kimutatja. Míg addig minden ország elzárkózott a kitoloncolt zsidók befogadásától, a Szovjetuniótól elfoglalt területekre könnyedén át lehetett szállítani a „nem kívánatos személyeket.”

A KEOKH vezetése, a Honvéd Vezérkar és a kárpátaljai polgári közigazgatás örömmel használta ki az adandó lehetőségét, egymástól függetlenül kezdték meg a kitoloncolások előkészítését.

Az antiszemita beidegződések mellett jelentős szerepet játszottak a helyi érdekek, így főként a zsidók kiszakítása a gazdasági életből, ezáltal gazdasági előnyök biztosítása a keresztény lakosság számára.

Kétség nélkül bizonyítják a Stark feltárta dokumentumok, hogy a hatóságok sok esetben jóval túllépték a törvényes előírásokat, a legbrutálisabb módon jártak el a helyi zsidókkal szemben. Először is az „idegen” zsidó fogalmát a lehető legtágabban értelmezték, így nemcsak orosz és lengyel honos zsidókat deportáltak, hanem olyanokat is, akik egyéb – német, szlovák, román – állampolgársággal rendelkeztek, vagy magyar állampolgárságukat nem tudták igazolni. A szerző több olyan esetet is felgöngyölített, amelyben a közigazgatás helyi vezetői bekérték az állampolgársági dokumentumokat, majd azok tulajdonosait állampolgárságuk igazolására szólították fel. Az okmányok hiányában pedig deportálták őket.

Meggyőzően bizonyítja a szerző azt is, hogy miért éppen a magyarországi deportálások vezettek el a népirtáshoz. Mivel a holokauszt során ez volt az első olyan tömeggyilkosság, amelyben az áldozatok száma elérte az öt számjegyet. A szerző szerint e kitelepítésekkel párhuzamosan változott meg a nácik álláspontja a megszállt területen élő zsidók sorsával kapcsolatban. Az addigi, különböző szempontok szerint szelektált gyilkosságokat felváltotta a minden zsidó elpusztításának eljárása. Végül is pragmatikus okok, az erőforrások szűkössége (víz- és élelemhiány) vezetett oda, hogy a legkiszolgáltatottabb csoportot, a Magyarországról (és a Románia által megszállt régiókból) deportált zsidókat mészárolják le először a legnagyobb számban.

Stark szerint arra nincs bizonyíték, hogy magyar katonák részt vettek volna az öldöklésben, miközben közülük sokan segítettek a kitoloncolt zsidóknak (bár ezzel ellentétes cselekedetre is volt számos példa). Mindazonáltal a magyar politikai vezetést, az északkelet-magyarországi közigazgatást, a KEOKH-ot és a honvédséget súlyos felelősség terheli a deportálásokért. Ahogy a Stark által föltárt számos korabeli dokumentumból kiderül, az elkövetőknek tisztában kellett lenniük, hogy a kis batyuval, élelem és mindenfajta ellátás nélkül sorsukra hagyott kitoloncoltokra nagy valószínűséggel halál vár. Ezt csak tetézi a tény, hogy a résztvevő erőszakszervezetek brutális módon hajtották végre az intézkedéseket, a magyar politikai vezetés pedig az akciót nem a kitoloncoltak szörnyű fizikai állapotáról szóló hírek, az őket ért támadások vagy a nyugati politikusok és sajtó felzúdulása, hanem a németek tiltakozása miatt állította le.

 

Stark Tamás: Hosszú út az első magyarországi deportáláshoz. HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2023, 308 oldal

 A szerző történész, az Erőszakkutató Intézet és a Holokauszt Emlékközpont munkatársa


Nyitókép: A halálba menetelnek zsidó deportáltak Kamenyec-Podolszkijban 1941. augusztus 27-28-án (Fortepan, adományozó USHMM-Spitz Gyula)