A két évforduló – 1723, az alapítás éve és 1923, az épületátadás éve – kiváló alkalmat nyújtott egy impozáns kivitelű, egyben érdekfeszítő tartalmú kötet megjelentetésére. A könyv merített papíroldalain színes ábrák és fényképek százai sorakoznak, megmutatva a levéltári munkát körbevevő falfestmények (szekkók), üvegablakok, oszlopfők és oly sok más díszítés tüneményességét.

Érdekfeszítő e kötet üzenete és mondanivalója is, hiszen ezen ékességek keletkezéstörténete igazi csemege nemcsak a műfaj szerelmeseinek, hanem a műszerető nagyközönségnek is.

Mindazonáltal a részletes leírások a szikár keletkezéstörténeti tényeken túlmenően számos köztörténeti érdekességet, sőt életrajzokat is tartalmaznak. Ez utóbbiak azokról a

művészekről, arisztokratákról, politikusokról

készültek, akik az adott időszakban kimagaslót teljesítettek, illetve személyük kapcsolódik a levéltárhoz, annak műtárgyaihoz, vagy éppen épületének elkészítéséhez.

A Bécsi kapu téri központi épület (képek a Wikipédiáról)

 

A szakismertető cikkek mellett – és között – oly sok kép és rajz tárul az olvasó elé, hogy a gyors lapozgatást nem ajánljuk: bele is lehet szédülni. Ezek nagy része egységesen szerkesztve és az előzményekkel összefogva csak most került napvilágra, az érdeklődő nagyközönség elé. Mondhatni, hogy

mindenről láthatunk képet, ábrázolást, a történeti szekkók nagy alakú képeitől a tervezőasztalok vázlataiig bezárólag.

A sok mindenben példamutató, aprólékosan kidolgozott kötet egyfajta bő, ám specifikus irányultságú artisztikai monográfiának is tekinthető. Azon olvasóknak, akik egyben „vájt szemű” kutatók is, többletet nyújt a némely fejezetben elrejtett, az adott korszakra jellemző iratkezelési ismeretanyag is. Ám a kötet nem éri be ennyivel. Nemcsak az épületet (illetve épületeket), hanem a levéltár más, művelődési jellegű lehetőségeit is bemutatja (könyvtár, reprográfiai szisztéma, kiállítások, egyedi programok).

Az utolsó fejezetekben

kuriózumokról, valamint a jövőbeli tervekről

olvashatunk. Ez kissé elüt az előzőleg megszokott tartalomtól, ám e műfajváltás előnyére válik a kötetnek, hiszen az intézmény hosszabb távú elképzeléseibe is bepillantást nyújt.

Debrecen. A Magyar Királyság városai ólomüveg-sorozata

 

Természetesen egy kiadvány sincs hibák nélkül. E kötet sajátossága, hogy nincsenek „klasszikus” módon megadott hivatkozások, részletekbe menő forrásanyag-megjelölések. (Üdítő kivétel az óbudai telephely építésének története, ahol a fejezetek elején a szerzők megadják, hogyan és honnan, milyen forrásokból nyerték adataikat.) Így sajnos az ismertető cikkek olvasásánál és a képek nézegetésénél továbblépni kívánó

kutatók nem feltétlenül jegyzetelhetnek ki pontos levéltári jelzeteket.

Ezzel kapcsolatban a legkülönösebb dolog az, hogy az Országos Levéltár már korábban sokszor feldolgozott kétszeri újjáépítésére (második világháborús ostromsérülések és az 1956-os tűzvész) vonatkozó leírások milyen kevés jegyzetet tartalmaznak, a tartalom azonban szokatlanul terjedelmes.

E szakmai furcsaságok azonban keveset vonnak le a kiadvány értékéből, amely

betölti a célt, amire szánták: művészet- és művelődéstörténet ez a javából!

Az Országos Levéltár, bár most „csak” egy tagintézmény, valóban az egész nemzet levéltára ma is, ahogy a múltban is volt, és ahogy a jövőre nézve is szándékozik lenni.

 

Reisz T. Csaba (szerk.): A nemzet levéltára – Fejezetek az országos levéltár történetéből, Magyar Nemzeti Levéltár, Budapest, 2023, 592 oldal