Christopher Nolan filmje a prométheuszi dilemma körül forog, de feloldatlanul hagyja, mert nem is lehet igazán feloldani. Az emberi teremtő szellemet nem lehet palackba zárni, vagy a kiengedett „szellemeket” nem lehet visszatuszkolni a szelencébe; egyedül az erkölcsi gondolkodás párhuzamos fejlődésével lehetne megnyugtatóan támogatni és üdvözölni a rombolásra is felhasználható tudományos kísérleteket és eredményeket. „Ez a bökkenő”, hogy William Shakespeare szavaival éljünk; csak az utóbbi bő fél évszázad tudományos áttöréseinél a nukleáris energiától a klónozáson keresztül a mesterséges intelligenciáig a következmények könnyen végzetesek lehetnek.

A „tiszta” tudomány kontra gyakorlati felhasználás vita az atombomba előállításakor az emberiség egyik legsúlyosabb válságának hátterében zajlott. A világtörténelem eddigi legpusztítóbb fegyveréért folytatott versenyfutás tétje az volt a korabeli felfogás szerint, hogy a náci Németország vagy az angolszász szövetségesek tesznek-e először szert arra az eszközre, amellyel megadásra kikényszeríthetik a másik felet.

Ma már tudjuk, hogy a németek sokkal messzebb voltak az atombomba előállításhoz, mint akkoriban gondolták; a szovjetek viszont közelebb, mint ahogy az amerikaiak és a britek tudni vélték.

A szovjet kutatásokat azonban számos amerikai és brit tudós titokban, ideológiai és politikai megfontolásokból segítette. Közülük többen marslakók voltak, szinte földönkívüli tudással és invencióval felvértezve, de a földi dolgokban már kevéssé igazodtak el. Nem egy Európából és azon belül Közép-Európából érkezett, és a náci Németország antiszemitizmusa miatt is hajlandó volt szemet hunyni az emberiségre legalább akkora veszélyt jelentő kommunista Szovjetunió barbarizmusa felett – az irodalomból jól ismert kifejezéssel „a kételkedés szándékos felfüggesztésével” (willing suspension of disbelief). A „bűnbeesésük” vagy „farkasvakságuk” az 1930-as években kezdődött: egyrészt a New Deal lelkes reformerbürokratái (Alger Hiss), másrészt olyan értelmiségiek körében, mint a Berkeley-i Egyetem tanárai és diákjai (ahol Oppenheimer először találkozott baloldali „társutasokkal” és kommunistákkal), akik a spanyol polgárháború köztársaságijai mellett szervezkedtek. Kulcsfontosságú jelenet a filmben Harry S. Truman, a realista elnök és J. Robert Oppenheimer Fehér Házban történt találkozása, amely mindkét fél számára kiábrándítóan ér véget. Az elnök feldühödve a tudós erkölcsi alapú fejtegetésein, hogy az atomtitkot nemzetközivé kellene tenni, rövid úton kitessékeli az irodájából a tudóst, aki nem érti, hogy az atombomba titkának megosztása a Szovjetunióval aláásná az Egyesült Államok pozícióit a világban – noha az úgynevezett „atomdiplomácia” létét, amelyről az amerikai revizionista történészek beszéltek, többen megkérdőjelezték. (Tanulságos előzmény, hogy amikor Franklin D. Roosevelt John Maynard Keynest fogadta, az amerikai elnök hamar megunta a brit közgazdász elvont fejtegetéseit.)

Katherine („Kitty”) és J. Robert Oppenheimer, amint a Los Alamos-i laboratóriumban tett látogatásukkor nézik „A tíz másodperc, amely megrengette világot” című dokumentumfilmet 1964-ben

 

 A Truman–Oppenheimer-beszélgetés másik döntő pillanatában az elnök megvetően kijelentette, hogy az atombombára nem Oppenheimer, hanem miatta fognak emlékezni az emberek, mert ő alkalmazta azt a gyakorlatban, s járult ezzel hozzá a Japán elleni háború lerövidítéséhez. Az atombomba alkalmazása azonban súlyos erkölcsi kérdéseket vet fel az azt előállító tudósok tekintetében is, hiszen tudván tudták, hogy ha azt szigorúan véve katonai létesítmény ellen vetik is be, számtalan polgári áldozatot fog követelni, ami már átvezethet a hadijog területére is. Szélsőségesen fogalmazva az atombomba ledobása háborús bűncselekménynek is tekinthető (mint ahogy London, Coventry, Drezda, Tokió és így tovább terrorbombázása is).

J. Robert Oppenheimer és a filmben meglehetősen ellenszenvesnek ábrázolt Teller Ede a nukleáris bombát az emberiségre „rászabadító” tudósok két fő típusát testesítette meg. Oppenheimer a bomba szörnyűséges pusztító hatása révén mintegy „galambbá” válik, szemben a Teller képviselte „héjákkal”, akik hideg fejű realizmussal még hatékonyabb fegyvereket akarnak előállítani, mert ahogy a magyar származású tudós megszemélyesítője kifejti a filmben: ha mi, amerikaiak nem állítjuk elő a hidrogénbombát, a szovjetek biztosan megteszik, ami ezzel hátrányos helyzetbe sodorja az Egyesült Államokat és tágabb értelemben a szabadságot is.

A hidegháború kezdetén azonban a szabadság az Egyesült Államokban is csorbát szenvedett, főként a szovjet nukleáris erő megjelenése miatt. Ezzel ugyanis „sebezhetőségi ablak” nyílt az Egyesült Államok biztonságán, és a politikai vezetés szinte egy emberként végletes módon reagált a fejleményre. A Manhattan-terven dolgozók egy része és a környezetük megbízhatatlanná vált a beigazolódott gyanú miatt: Klaus Fuchs és sokan mások a szovjeteknek is dolgoztak. J. Robert Oppenheimer, az amerikai atomba „arca”, a Los Alamos-i laboratórium vezetője pedig alkalmas volt arra, ha nyilvánosan nem is, kérdőre vonják, vele példát statuálhassanak. A korabeli kommunista kirakatperekhez hasonló hangvételű és prekoncepción alapuló eljárás ugyan zárt ajtók mögött folyt, de Oppenheimer és a tudóstársadalom, illetve bizonyos értelmiségi körök és kormánytisztviselők számára komoly figyelmeztetést jelentett. A harcos kommunistaellenesség, a mccarthyizmus hívei Oppenheimer családi kapcsolataiból (felesége korábban az Egyesült Államok Kommunista Pártjának a tagja volt), baráti és ismeretségi köréből

azt szűrte le, hogy a tudós illojális az Egyesült Államokhoz, nemzetbiztonsági kockázatot jelent.

Az eljárás végén megfosztották biztonsági besorolásától, amely lehetővé tette volna számára a legtitkosabb kutatásokhoz való hozzáférést, és kárpótlásul szinekúrát kapott Princetonban. Érdekes párhuzam: a „feltartóztatási” politika „atyja”, George F. Kennan is hasonlóképpen járt a külügyi kormányzatból kiszorulva, mert ő eredetileg nem katonai feltartóztatásra, hanem gazdasági, politikai és kulturális programokra gondolt, de ez a „puha” megközelítés, ahogy Oppenheimernek az atomtitkok nemzetközi megosztására vonatkozó elképzelése is, nem fért bele a realista politikai szempontból abszolút érvényes korabeli keményebb álláspontba.

Aligha lehet igazságot tenni, és hiábavaló arról elmélkedni, hogy mi lett volna, ha…

A hidegháború kutatói között számosan akadnak, akik a tényt, hogy a két világrendszer közötti sokrétű konfliktus „hideg” maradt, a nukleáris egyensúlynak tulajdonítják,

amelyet az 1960-as években a „kölcsönösen biztosított megsemmisítés” doktrínájának neveztek. A minőségben és mennyiségben ugrásszerűen fejlődő nukleáris erő ugyanis megnyerhetetlenné tett bármilyen atomháborút, így az Egyesült Államok és a Szovjetunió gondosan kerülte a közvetlen konfrontációt. Akár J. Robert Oppenheimer álláspontja igazolásának is fel lehet fogni a nukleáris patthelyzetet: az atombomba titkának nemzetközivé válása immár háromnegyed évszázados békét hozott, legalábbis olyat, amelyben a nagyhatalmak nem harcoltak egymással. Ugyanakkor a realista politikusoknak is igazuk volt: „béke erő által”; a másik félre mérhető csapás küszöbértékének olyan magasra emelése, amely elrettenti a feleket az egymás elleni háborútól.

Nyitókép: Az Oppenheimer reklámja a Brit Filmintézet IMAX filmszínházában Londonban