A modern magyar irodalomnak szép számmal voltak hívei és patrónusai a ma szimplista módon konzervatívnak, sőt reakciósnak minősített társadalmi rétegekben; erre is Szüllő Géza keresztényszocialista politikus, felvidéki birtokos a példa. A folyóirat indulása idején igazgatósági tagja volt a Nyugatnak, Adyn is próbált, valószínűleg tudott is segíteni. A Prágai Magyar Hírlap 1929 karácsonyán interjút készített vele, a folyóirat indulásának állítólagos huszonötödik évfordulója alkalmából. Gondolom, vagy maga Szüllő, vagy az interjú készítője e negyed évszázad kezdetét valamely, a szövegben föl nem fedett előzményhez, talán az elődlap, Osvát Ernő és Fenyő Miksa 1905-ös folyóirata, a Figyelő előkészítésének idejéhez kapcsolta. Az anonim szerző kiemeli, hogy a politikus részt vett „a magyar irodalmi újjászületés munkájában”, s emiatt még Tisza István miniszterelnökkel is „összezördült”.

Ady-filológusok figyelmébe ajánlom: az interjú szövegébe tördelve látható Ady Endre Szüllőnek írt levele fotokópiája (a szöveget nem találtam meg az Ady-levelezéskötetekben); azt, hogy olvasható is, nem állítanám. Nem tudjuk, mely napszakban rótta számomra néhol kibetűzhetetlen sorait nagy költőnk a Nyugat fejléces lapjára. A keltezésből az évszám látható – 1910 –, és az is világos, hogy Ady köszönetet mond valamiért a képviselő úrnak (talán mert Szüllő igyekezett kijárni, hogy pénzt kapjon a kultuszminisztérium rendelkezési alapjából), akitől így búcsúzik el:

Kérem, higgye el, hogy igazán szereti és tiszteli híve Ady Endre

Szüllő a dokumentumot – Adytól kapott többi levele részben elkallódott, részben már elajándékozta őket – rábízta a Prágai Magyar Hírlap szerkesztőire: adják át annak a csehszlovákiai magyar írónak, akiről egy kuratórium úgy dönt, hogy a legértékesebb műveket hozta létre az utolsó lustrumban.

1928-ban az egyetemi diákság nem egy állásfoglalása és Makkai Sándor Magyar fa sorsa című könyve már előkészítette a nagy átértékelést, mindazonáltal egy évvel később még nemigen volt triviális, hogy egy katolikus pártvezér a kietlen láthatáron föltűnő csillagnak, „hatalmas egyéniség”-nek, „abszolút magyar mentalitású”-nak nevezze Adyt, „aki új nyelvet, új revelációt jelentett a mi mórikáló világunkban”.

Csakhogy a múlt századelőn a „régi világ emberei” közül sokan pontosan úgy tudták, mint a „modernek”, hogy valami újra van szükség. Szüllő Hegedüs Lóránttal, Batthyány-Dessewffy Ella grófnővel és Veigelsberg Leóval, Ignotus apjával tanakodott azon, hogyan kellene létrehozni, illetve anyagilag támogatni egy új irodalmi revüt.

A századelő irodalmának helyzetét a politikus így írta le: „Voltak akadémikus írók, akiket senki sem olvasott, voltak azután olyan írók, akiket csak azok olvastak, akik mást nem olvastak, voltak olyan írók, akik maguk nem olvastak semmit, és voltak olyan olvasók, akik nem olvastak magyar írókat.”

A Nyugat igazgatósági tagjaként Szüllő célja az olvasóközönség megszervezése volt. Így aztán az utóbb sokak által a maradiság fellegvárának tekintett Nemzeti Kaszinó tagjainak személyesen írt levelet, hogy fizessenek elő a folyóiratra.

Nem tetszett ez Tisza Istvánnak, aki éppen azokban az években alapította meg a maga világképét tükröző Magyar Figyelő című folyóiratot. A fönt említett „összezördülés” nyilván túlzás, de valóban gyakran ironizált Szüllővel a Nyugat miatt, „protestált” az előfizető-vadászat ellen. Ez a szó nyilván nem véletlenül szerepel az interjúban, Szüllő, gondolom, így akart utalni a paradoxonra, hogy a rendíthetetlen református nagyúr éppen egy apró, mozgékony, „pápista” császári-királyi kamaráson élcelődik, mert az a napnyugati eszméket kolportálja.

A közösügyi delegációnak a Bosznia annexióját előkészítő buchlaui konferenciát követő ebédjén éppen szemben ültek egymással, s a volt és leendő miniszterelnök egy névjegykártyát adott át a képviselőnek.

Ennek a kópiája is ott van a lapban. A névjegyen nyomtatva ennyi áll: Gróf Tisza István. A címzett: „Szüllő Géza, a Szent György rend lovagja.” Szövege ennyi: „Ő Szentségének el szoktad küldeni a Nyugatot?”