A nejlonzacskóra csak azért figyeltem fel, mert a kuka tetejére volt rakva, nem pedig bele. Húsz évvel ezelőtt vagyunk, egy fontos párizsi magyar állami intézmény kocsibejárójában, ahova járművek már nem nagyon álltak be, de a kukákat ott tárolták, hogy hetente háromszor hajnalban onnan tolják ki őket az utcára, és a gondnoknak ne kelljen lépcsőt másznia. Néhány évvel később majd én is itt tologatom ki őket, amikor vasárnap reggel rajtam van a sor. De ekkor, 2004 tájékán csak azért mentem arra, mert a főbejáraton valamit hurcolásztak ki-be, és ott, a kocsibejárón nem kellett várni. A nejlonzacskó nyúzott volt és kopott, a hetvenes évekből származó darab, talán a zürichi reptér vámmentes shopját hirdette. A zacskóban fotóalbum, képeslapok, városi térképek, menükártyák mellett levelek és hivatalos iratok.

Mint az internetes és könyvtári kutakodás után kiderült, a levelek címzettje és az iratok tulajdonosa, Sz. 1908-ban született Szombathelyen, igen-igen jó nevű család leszármazottjaként. Elvált édesapját 1919-ben, a vörösterrorban ölték meg, ő maga Kőszegen és Nagykanizsán járt gimnáziumba. Hivatalnok lett, 1944-ben a vichyi magyar követség irodatisztje: 1944 augusztusának helybeli történéseiről német nyelvű levélben tájékoztatta otthon maradt rokonait. Sz. 1945 után is a külügy szolgálatában maradt, míg 1948 elején egy politikai tisztogatás során el nem bocsátották. Franciaországban élt, nem tudni miből: aktív volt a párizsi magyar református gyülekezetben, arra súlyt helyezett, hogy nemesi előneveit a francia irataiba is bevezessék. A rendszerváltás után az új magyar külügyi szolgálat hivatalosan is elnézést kért tőle. Sokat utazott, intenzíven levelezett a barátaival, erről a világ minden tájáról küldött, a hetvenes évek módijában nyomott, kissé csiricsáré képeslapok tájékoztattak. Egy 1937-es budapesti házasságkötéséről tudni, amely egy év után válással végződött. Nekem úgy tűnt az iratokból, hogy az emigrációban egyedül élt, gyermeke nem volt. Amikor tudakozódtam utána, azt mondták, hogy az iratokat az Sz. otthonául szolgáló szeretetotthonból hozta be valaki, miután a tulajdonosukat elvitték egy palliatív intézetbe. Aztán mert a dokumentumok nem tűntek érdekesnek, kirakták a kukára. Összeszedtem őket, hazavittem. Sz. néhány hónappal később, 2005-ben halt meg, kilencvenhat évesen, Boulogne-Billancourt-ban. Ennyi volt egy élet: a zürichi duty free kopott logója, üdvözletek Costa Braváról Bözsitől, Bébitől és Tibótól, a fényezett papíron meg-megcsúszó golyóstoll, már bomlásnak indult Kodak-képek meg vékony átütőpapírra gépelt német sorok Liebste Muttinak a fürdőváros utolsó napjairól.

Ha az elmúlt húsz évben magyar emigránssal/menekülttel beszéltem, akárhol, Amerikában, Franciaországban vagy Angliában, valami mély lemondás volt bennük: ez néha dühvel, néha iróniával keveredett.

A haza nem kíváncsi ránk; a múltunk
nem érdekes, világképünk avítt,
akcentusunk szembeszökő.

Ha másért nem, ezért az igazságszolgáltatásért kell megvenni és elolvasni Nóvé Béla könyvét. A magyar nemzeti emlékezetből kihullott az emigráció, maximum Dollárpapaként vagy az Eötvös Csöpi-filmek gonosz valutacsempészeként ragadt meg az elvándorolt másfél-két-három millió ember: ez mélyen igazságtalan, és a nemzeti történelem fikciójának fenntartása ellen hat. Egyébként pedig olyan nemzetközi történeti slágertéma is, amelyre valóságos iparág épült, és segítségével nagyon pontosan elmondható angolul is, hogy mi történt Magyarországgal a XX. században: ezen szenvedünk mindig, hogy minket nem értenek, úgymond. Az emigrációtörténet egyszerre mélyen nemzeti, része a global history mostanság dívó megközelítésének, és magától értetődően illeszkedik a transznacionális folyamatokba.

Az emigrációból való hazatérés két embernek volt sikeres intellektuális szempontból: Wass Albertnek és Márai Sándornak, itt most nem részletezhető okokból. A többiek (mármint az alkotók) is kihullottak a nemzeti kánonból, és velük együtt kihullott a pennsylvaniai bányász, az észak-franciaországi textilmunkás és a brazíliai erdőirtó telepes is. Az emigráns akkor érdekes Magyarországon, ha karriert csinált, Nobel-díjat kapott vagy csaptelepgyára van, és lehet mutogatni a haciendáját valamelyik kereskedelmi tévés magazinban, öt percre. Egyébként meg „disszidensek” lettek belőlük, kitagadva a képzeletbeli kulturális közösségből. Sajátos adalék, hogy Nóvé Béla maga is találkozott azzal, hogy ebből a kommunista frazeológiából átemelt kifejezés mélyen beleásta magát a tudatalattinkba: az 56-os kamaszból lett idegenlégiós öntudattal vallja magát disszidensnek, és elutasítja az „emigráns” megjelölést, mert számára az előbbi a politikai menekülttel egyenértékű kifejezés.

Sz.-szel sohasem találkoztam személyesen. Ott, a párizsi kapualjban, a kukák mellett szembesültem először valódi élességgel azzal, hogy itt a szemünk előtt süllyed el valami. Hogy a gazdasági nyomor, a XX. századi diktatúrák és a tudatos értékpusztítás mellett a magyarság legnagyobb ellenfele az emigráns halála után a gyerekei által rendezett garage sale, a szeretetházi gondozók nemtörődömsége, vagy a csőtörés a clevelandi plébánián. Ha a magyarok mai létszámához viszonyítjuk az elmúlt százötven-százhetven évben az országból elvándorlókat, akkor olyan irtózatos veszteséget kapunk, ami megfeleltethető az olasz, lengyel vagy portugál kivándorlás arányainak – vagy legalábbis azokkal azonos nagyságrendű. És míg más országok múzeumot, levéltárat, tudományos központot szentelnek a diaszpórájuknak, nálunk semmi ilyen nincs.

Pedig nekirugaszkodásból volt bőven: ezeket is szépen összeszedi Nóvé Béla ebben a könyvben. Ez a mű annak példája, hogy

sok egyéni, közösségi szándék létezett,
de ezeket soha, semmikor
nem fogta össze senki;

ha meg igen, akkor elfogyott a pénz. Eltérően egy átlagos kézikönyv szerzőjétől, Nóvé Bélának nagyon is vannak érzelmei, rokon- és ellenszenvei: megjegyzi, hogy a neves amerikai magyar történészprofesszor munkásságával kapcsolatban láthatóan vannak fenntartásai („önálló levéltári vagy terepkutatást tudtommal nem végzett” – jegyzi meg alig félreérthetően), mint ahogy megvan a véleménye a Magyar Tudományos Akadémia nyolcvanas években indított, eredményt felmutatni nem tudó diaszpóraprogramjáról is. Van benne ugyanakkor méltányosság is, ami manapság annyira hiányzik az értelmiségi vagy magát annak tartó beszédmódból: Borovi József katolikus diaszpóratörténeteinek szerkesztetlenségén, ötletszerűségein, hanyag forráskezelésén felhorgad, de rögvest meg is bocsát neki, hiszen az egyháztörténész „számos ritka kincset tár olvasói elé”.

A könyvet végigolvasva (-tallózva: ugyanis ennek a könyvnek az a jó tulajdonsága, hogy nem kell az elejétől a vége felé haladva olvasni) Nóvé Béla pompásan összefoglalja azt, amit eddig tudunk; tapintatosan értékel, orientál és kijelöli azokat a kutatásokat, amelyeket fontos elvégezni. Összeírta az emigráció egyes hullámait, az ezekről szóló irodalmat, és áttekinti azokat a gyűjteményeket, ahol a kutatásoknak majdan folynia kellene. És parádés helyeket ismertet meg olvasójával. Mennyien tudják akár szakmabeliek közül is, hogy az OSZK Kézirattárán, a szegedi Vasváry-gyűjteményen (és még számos más helyen) kívül bizony a tolnai Tamási Városi Könyvtár a magyar emigrációtörténet kiemelt őrzési helye, a térképész, monográfus Könnyü László és Cser László jezsuita hagyatékával?

Ilyenkor méltatni szokás a kötet újdonságát, a szerző innovatív látásmódját, a kétségtelen hiánypótlást: Nóvé Béla ennél többet tett, könyve új kiindulópont a nemzeti történet kutatásához. A sok ember által megteremtett sokféle tudást rendszerbe foglalja, és hát úgy pótol hiányt, hogy elmondja azt is: mi hiányzik. Nem tudunk szinte semmit azokról, akik Trianon után egyenest emigrációba mentek az utódállamokból, a rendszerváltás után hazatelepülőkről, nincsen feldolgozva olyan szervezetek története, mint a Magyarok Világszövetsége vagy a Szent László Társulat, hogy az emigráció kiemelkedő alakjairól vagy lapjairól ne is szóljunk.

Ebben az országban, melyet közönségesen a hazánknak szoktunk nevezni, mindenki könnyen és kedvvel ad munkát a másiknak; se szeri, se száma a nemzeti történetírást újragondoló projekteknek, mégis teljesen rejtélyes, hogy a magyar emigráció történetét feltáró kutatóközpont, (legalább) múzeum a mai napig nem jött létre. Ezt Nóvé Béla nem is annyira a sorok között szorgalmazza, és hát értő szemmel olvasva adatsorait, közléseit, magunktól sem nagyon juthatunk más megállapításra. Azt már csak én teszem hozzá, hogy a széttöredezettség néha komikus tényeit olvasva az egyetlen megoldás a kutatások összekapcsolására az egyes gyűjtemények digitalizációja lehet majd. Ennek a megoldásnak jönnie kell, ebben biztos vagyok, csak nehogy elkéssünk: addigra a garázsvásár, a szeretetotthoni ápolók és a csőtörés elvégzik rettenetes munkájukat, és nem marad más, mint a kuka tetejére kitett duty frees nejlonzacskók.

Nóvé Béla ellenük harcol, hogy a nemzet történelme ne kukákra kitett – székelyesen szólva – pungákkal végződjék: olyan alapművet tett le elénk, amely meggyőződésem szerint évtizedek múlva is hasznos lesz. Így ha húsz év múlva az emigrációtörténettel foglalkozó egyetemi hallgató kérdést tesz fel professzorának, a választ már most tudhatjuk: „nézze meg a Nóvéban”.

 

A szerző az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékének oktatója