Sok évvel ezelőtt, filozófia szakos hallgatóként őszinte borzadállyal tekintettem rá. Igazi tremor fascinans lett úrrá rajtam. Ámulattal elegy – de az is lehet, hogy egyenesen abból táplálkozó, az intellektus mélyrétegeit megremegtető – félelem. A tiszta ész kritikája – A TÉK – olyan filozófiatörténeti hegyláncnak tűnt számomra, melynek megmászásához a bölcsészhallgatói létezés első éveinek földszintjén – szentül hittem – nemigen kap még oxigénpalackot az ember.
Szempillantás alatt romba dőlhet
Kanttól önjogán lehetett félni. Rendszerének minden apró eresztéke, srófja és fogaskereke – legalábbis a három Kritikában – oly hézag- és kotyogásmentesen illeszkedik egymáshoz, hogy egyetlen gondolati alkatrész funkciójának vagy működési modusának figyelmen kívül hagyása vagy félreismerése szempillantás alatt romba döntheti az addig üggyel-bajjal összerakott összképet. És persze nem sokat segített az sem, hogy olyan XIX. századi fordításban olvashattuk a szöveget, melynek minden igekötőjén átvérzett annak a törekvésnek a kínja, hogy a fordítók épp a szemünk előtt próbálják megteremteni a magyar filozófiai nyelvet.
Az élet legfontosabb feladata
Mindezzel együtt Kant a szó legteljesebb és legnemesebb értelmében élmény volt. Egyrészt azért, mert kitűnő tanárok tanították. Másrészt azért, mert szemben a „dialmat”-órákkal, Kantot elemezve összes nehézségünk ellenére is az a felszabadító élményünk támadt, hogy igazi filozófiát olvasunk. A megroppant gerincű, szamárfüles TÉK-példányok az élemedett kor sztoicizmusával szívták magukba tanulmányaink fehérbor-ex libriseit hol az akkor még hajnalig nyitva tartó Grinzingi borozó, hol pedig az akkor még létező „Kispilzeni” söröző asztalánál. A filozófiai megvilágosodás e két szakrális központja épphogy kőhajításnyi távolságban volt a bölcsészkar (akkori) Pesti Barnabás utcai épületétől, így aztán az egyetemen szerzett élmény alig fakult az első rendelés leadásának pillanatáig. Ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Sok zagyvasággal, kitérővel, tőrőlmetszett bölcsész misztagógiával, de abban a megingathatatlan hitben, hogy az élet legfontosabb feladata mégiscsak az, hogy tudásunk transzcendentális előfeltevéseit megértsük.
Alig akad gondolkodó a nyugati filozófia történetében, akiről még azoknak is van valamilyen élménye, akik egyetlen sorát sem olvasták. Kant mellett talán még Platón ilyen. A barlanghasonlatról annak is eszébe jut valami, aki nem olvasta a Politeiát, a kategorikus imperatívuszról pedig még az is tudja, hogy valamilyen erkölcsi parancs, aki soha még csak bele sem lapozott A gyakorlati ész kritikájába. Figyelemre méltó olyan kultúrában, amelyben a szellemi teljesítmény szorosan összefonódik az azt létrehozó individuummal.
A filozófia vigasztalásával élők szűk köre
Nem hiszem, hogy arról van szó, hogy a nyugati kultúrában a filozófia „közügy”. Soha nem volt az. A Szókratész előtti filozófusok, ha ugyan nem egyedül vagy egy-két tanítvánnyal jártak-keltek, többé-kevésbé zárt iskolákban tanítottak. Platón és Arisztotelész az Akadémia gondosan megrostált hallgatóinak beszélt, és akadtak olyanok is, akik le sem írták a tanításaikat, mert úgy gondolták, hogy a párbeszéd lüktető közegében megszülető gondolat megdermed, mihelyt írásba foglalják. A középkorban a filozófia fogyasztása már pusztán a nyelvi korlátok miatt is eleve egy szűk kör privilégiuma volt. A felvilágosodás filozófusai a filozófiatörténet alighanem legnagyobb levelezői voltak. Párizstól Szentpétervárig és Oxfordtól Stockholmig jött és ment a posta, zajlottak a viták. Mindezt azonban a közvetlen címzetteken kívül – igaz, ezek között olykor uralkodók is akadtak – még a legnépszerűbb, regényes formában is csak azok olvashatták, akik megengedhették maguknak, hogy könyveket vásároljanak.
A filozófia vigasztalásával élők köre alig néhány évtizeddel Kant halála (1804) után bővült azzal, hogy a filozófia befészkelte magát az egyetemekre. A katedrafilozófiák korszakától kezdve azonban Platón – majd hamarosan Kant – mesterből egy csapásra tananyaggá, a filozófia életmódból – vajon mit is jelent ez? – „tudománnyá” változott. És persze – gondoljunk Hegelre – megszületett a filozófia államapológiává válásának lehetősége.
Merj tudni
Kant sok szempontból páratlan filozófiatörténeti jelentősége valószínűleg nem az európai közönség filozófia iránti fogékonyságából, hanem szellemi teljesítményének valóban egyedülálló jellegéből adódik. Komolyan vette Horatius felszólítását: sapere aude (’merj tudni’), eredeti választ adott arra a maga korában és bizonyos szempontból már jóval azelőtt is nyugtalanító filozófiai kérdésre, hogy megismerésünk az észből vagy sokkal inkább a tapasztalatból származik-e. A tiszta ész kritikája filozófiatörténeti szempontból nem egyszerűen közvetít a racionalizmus és az empirizmus között, hanem új értelmezési keretet teremt azzal, hogy rámutat a kettő szembeállítására épülő paradigma szűkkeblűségére.
Ezt a teljesítményt Európa szellemi perifériáján, Königsbergben, külső ingerekben fölöttébb szegény életet élve hozta létre. Kant kora átlagához viszonyítva hosszú életet, nyolcvan esztendőt élt, de ennyi idő alatt a töredékét sem élte át annak, amit kora átlagembere. Anekdoták tucatjai szólnak pedánsan kialakított napirendjéről, híres hölgyvacsoráiról, télen-nyáron ugyanazon az úton végzett napi sétáiról, melyek hosszú élete során sem vezettek el a város egyik határát kijelölő Balti-tengerig. Königsbergnek mindazonáltal megvolt a maga lokális patinája. Egykor a Német Lovagrend egyik központja volt, jó húsz évvel Kant születése előtt koronázóváros lett. Egyeteme – legalábbis Európa régi egyetemeihez képest – sihederkorát élte, azaz még kétszáz éve sem állt, mikor 1740-ben a tizenhat éves Kant beiratkozott.
Szimbolika
Épp negyedszázaddal volt idősebb Goethénél a königsbergi nyergesmester fia, és harminc évvel fiatalabb Voltaire-nél, aki néhány esztendővel Kant születése előtt már a Bastille-t is megjárta. Születésének évében, 1724-ben, Bécsben átadták Hildebrand tíz éve épülő Belvedere-palotáját, Londonban bemutatták Händel Julius Caesar Egyiptomban című operáját, Párizsban pedig megnyílt a tőzsde.
A történelembe alighanem csak az emberi értelem látja bele a szimbolikát, de még így is érdemes eltöprengnünk néhány párhuzamon. Kant születésekor még harminc év sem telt el a zentai csata óta, itthon az ország épp a másfél százados török uralomból ocsúdott, és a még ennél is jóval hosszabbra nyúló Habsburg fennhatóságot kóstolgatta. A pozsonyi várban szinte napra pontosan egy hónappal világra jötte előtt iktatták be az ország új központi hatóságát, a Magyar Királyi Kormányzótanácsot, amely aztán a Batthyány-kormány hivatalba lépéséig, majd 1849 után egészen a kiegyezésig fennmaradt. Hét év után éppen akkor hagyta el a königsbergi egyetemet (1747), hogy házitanítónak álljon, mikor az újabb kori magyar irodalom első nagy alakja, Bessenyei György megszületett. A tiszta ész kritikájának első kiadása (1781) az Egyesült Államok megalakulását kimondó törvény életbelépésének, Mozart Idomeójának bemutatója és nem mellesleg II. József türelmi rendeletének kiadása évében jelent meg. És majdnem másfél évtizede kitette már a pontot A tiszta ész kritikájának végére, mikor Kazinczyt a Martinovics-összeesküvésben játszott szerepe miatt Budán perbe fogták. Magyarországon nemcsak Párizshoz, de még Königsberghez viszonyítva is komótosabb ütemre ketyegett a történelem órája.
Az ember kilábalása a maga okozta
kiskorúságából
Nemcsak években mérve élt hosszú életet, történelmi léptékben számolva is nagy idők tanúja volt: a felvilágosodás két korszakát élte végig, és éppen a harmadik hajnalán, néhány hónappal Napóleon császárrá koronázása (1804) előtt halt meg. Hatvanöt évet élt a forradalom előtt, és még tizenötöt utána. Fiatalemberként, még frissiben olvashatta Fontenelle időskori műveit, harmincéves volt, mikor Rousseau az emberek közötti egyenlőtlenségről szóló értekezése, és még annyi sem, mikor a Nagy Francia Enciklopédia első kötete (1751) megjelent. Kortársként nézhette végig mindazt, amit Charles-Nicolas Cochin az Enciklopédia könyvborítóján megrajzolt: az Igazság középpontban sugárzó alakjáról az egyik oldalról az Értelem, a másik irányból a Filozófia allegorizált alakja lebbenti fel a leplet. És megtapasztalhatta azt is, hogy a korábban papírízűnek tűnő politikai-filozófiai eszmék rövid idővel megszületésük után miképpen válnak a nyaktiló bárdjáról csöpögő véres valósággá Negyvenéves sem volt még, amikor a Társadalmi szerződés megjelent, és kevéssel hatvankilencedik születésnapja után vették át a hatalmat Párizsban a jakobinusok.
Königsberg persze majd másfél ezer kilométerre van Párizstól. Marivaux szenvelgése, Beaumarchais bemutatóinak botrányai – mint ahogy a felvilágosodás eszméi általában is – csak némi késéssel jutottak el a Balti-tenger partjára. Annyira azért mégsem, hogy a felvilágosodás leghíresebb definícióját – az ember kilábalása a maga okozta kiskorúságából – ne történetesen Kant fogalmazza meg néhány évvel a Bastille lerombolása előtt.
Halála után sokkal paradoxabb világot hagyott maga után, mint amilyenbe beleszületett. Tíz évvel később a Szent Szövetség jó harminc évre konzerválta a Monarchiát Európában.
Európaiak felismerése
A politikai dermedtség – itt az ellentmondás – viszont egyfajta kulturális erjedés melegágya lett. A Szövetség békerendszerének tagjai ugyanis a krími háború kezdetéig (1853) valóban nem viseltek hadat egymás ellen. Ez pedig valami új kezdetét jelentette. Nem egészen negyven évvel Kant halála után, 1843-ban megépült az első, Antwerpent és Kölnt összekötő európai vasútvonal. Három év múlva a párizsi Saint-Lazare pályaudvarról kiszuszogott az első Brüsszelbe induló gőzös, húsz év múlva pedig Berlioz már közvetlen vonatjárattal utazhatott Párizsból szentpétervári koncertjére, amelyről a harminc évvel korábban szintén ott fellépő Liszt még nem is álmodhatott. Brüsszelben, Antwerpenben, Párizsban, Berlinben és Szentpéterváron ugyanazokat az operákat mutatták be, ugyanazokról az írókról vitatkoztak, megélénkült a nemzetközi könyv- és kottakiadás, műkincs-kereskedelem. Az 1840-es évek elején egy húsz-egynéhány éves szentpétervári hadmérnök, bizonyos Dosztojevszkij oroszra fordította azt a Balzacot, aki néhány évvel később a lengyel arisztokráciába házasodott be. Pár évtized alatt megtörtént az, ami Kant gyermekkorában még elképzelhetetlen lett volna. Az Európában élők felismerték, hogy európaiak: új kulturális identitás született. Időbeli mércével mérve szemvillanásnyi idő volt az egész, de hatása sokáig érezhető maradt. 1856-ban, Emma Bovary történetét már csak a krími háború baljós zajai közepette tárgyalhatta a pétervári társaság, de Hans Castorp még az első világháború előtt is franciául udvarolt az orosz Madame Chauchat-nak.
Húsz-egynéhány évesen, Budapest belvárosában, a Grinzingi (mindig kissé) ragacsos márványasztalánál, a háromévenként kérvényezhető, Nyugatra szóló útlevek, vízumok és illegális valutát firtató vámvizsgálatok korában hittem is, nem is Spenglernek, hogy ennek a kultúrának a tartóoszlopai már régen megroppantak.
Visszatekintve rendben is volt ez így.
Később már úgysem lehetett nem megérteni, hogy nem A TÉK fogalmi világától kell igazán félni.
A szerző filozófus, a KRE tanára
Nyitókép: Sz. Eszteró Anett grafikája
