Ha Molnár Gusztáv életművét érteni akarjuk, egyik kiindulópontunk szerzőnk „generációs helye” lehet. A generáció fogalma – kultúrák és ideológiai irányzatok változása felől tekintve – nem éppen életkori kategória, jóllehet az életkori közösségek meghatározó korélményeinek fontos szerepe van a generációk önmeghatározásában. Mindezt az erdélyi magyar kultúrában többször is vizsgálták, elsősorban az irodalom terén. A három úgynevezett Forrás-nemzedék megkülönböztetésében a kritikusok és az irodalomtörténészek mind a poétikatörténeti, mind pedig az irodalom intézményesülésével összefüggő adottságokat és az e kettőre szervesülő értékvilágot figyelembe vették.

Molnár Gusztáv generációjának meghatározása jóval konkrétabb mozzanathoz kapcsolódik: a romániai magyar könyvkiadás és nyilvánosság egyik kegyelmi pillanatához, amely lehetővé tette a Szövegek és körülmények című, 1974-es esszékötet megjelenését a Kriterionnál. Öt nagyon különböző szerző jegyezte a Bretter György összeállította és bevezette gyűjteményt: Tamás Gáspár Miklós, Huszár [utóbb Holczhauser] Vilmos, Szilágyi N. Sándor, Ágoston Vilmos és Molnár Gusztáv. Megszületése új esélyt jelentett arra, hogy a Bretter-tanítványokként számontartott gondolkodók továbbvihessék mesterük azon gondolkodói törekvését, hogy a nyugati reformmarxizmus fogalmi keretétől inspiráltan új filozófiai diskurzust alakítson ki. A szerzők közül Tamás Gáspár Miklós, Huszár Vilmos és Molnár Gusztáv kapcsolódik leginkább a bretteri vívódáshoz (bár TGM magára nézve nem fogadja el a „Bretter-tanítvány” megjelölést), de a mesterrel való – inkább rejtett – vitájuk nagyon eltérő pályaívekhez vezetett. Talán éppen ez a vívódás, illetve Tamás Gáspár Miklós és Molnár Gusztáv Magyarországra való áttelepedése eredményezte a közéleti szerepvállalásukban és a műveikben befutott útkereső pályát.

Molnár Gusztávra figyelve, a pályakeresés állomásait a hatkötetes Alternatívák könyve rekonstruálja. Különösen izgalmassá a sorozatot az egyes stációk mából visszatekintő értelmezései, Molnár utólagos kommentárjai teszik. Az első kötet még a bretteri közelséggel való vívódást és leszámolást mutatja, számos húron játszva. A második kötet már új, autentikus döntésekhez kapcsolódó témaválasztásról tanúskodik, amely azonban kétségtelenül kapcsolódik a rendszerváltozás légköréhez, és azt a „Molnár-stációt” írja körül, amelyet elsősorban az Ó, Anglia, Anglia… Esszé az angol forradalomról című kötet 1984-es megjelenése és a párizsi Magyar Füzetekben publikált írásai fémjeleznek.

A harmadik kötet írásai (1987–1993) már a teljesen új korszak és geopolitikai helyzet kihívásaira igyekeznek választ adni, az összmagyar perspektívát próbálják meghatározni az új Nyugat–Kelet viszonyrendszerben, illetve az újból felemelkedett Közép-Európa közegében. A negyedik kötet a geopolitikai megközelítés erdélyi konzekvenciáira összpontosít, az „erdélyi kérdés” molnári újrafogalmazását dokumentálja, ahogy az a kilencvenes években elkezdődött Az erdélyi kérdés című tanulmányával, illetve a Provincia-projekttel.

Az ötödik kötet egyfajta visszatekintés az előző négy témáira, de azokat „beszélgetés”-keretben jeleníti meg, az idevágó interjúkat, kerekasztalvitákat gyűjti össze. Ezek közül a Limes Kör beszélgetéseit kell kiemelnünk (1985–1987). Molnár „transzcendens alternatívák”-ról beszél, amikor a szabadság kivívásának, illetve megélésének a lehetőségeit kutatja a totalitarizmus körülményei között.

Mostani helyzetünkhöz a transzilvanizmus mai újragondolásának, az „erdélyiség”-nek, a közép-európai regionalizmusnak és a devolúciónak, azaz a döntések alacsonyabb szintre telepítésének kérdésköre áll a legközelebb. Erről publikálta Molnár talán legizgalmasabb, szélesebb közvéleményt is megszólító írásait, és erről szólnak a sorozat hatodik kötetében szereplő beszélgetések, interjúk.

Molnárnak volt egy saját bevallása szerint is antitranszilvanista időszaka. Az erdélyiség kérdése felé tehát belső fejlődés eredményeként fordult. Ez az 1989 táján égető kérdés, a román–magyar viszony újraboncolásával kezdődött. A román nacionalizmus „etnokratikus totalitarizmusba” fordulását vizsgálva, Molnár a két világháború közötti román értelmiség úgynevezett Criterion-nemzedékét tartja meghatározónak. Az ekkor megjelent folyóiratban egyebek közt Mircea Eliade, Emil Cioran, Constantin Noica közölt zseniális fejtegetéseket a román nemzetről, miközben valamennyien, szinte kivétel nélkül, a Vasgárda tagjai.

Úttévesztésükkel a román közgondolkodás radikálisan mind a mai napig nem nézett szembe,

és ezért bizonyos mértékig lemaradt a nacionalizmuselméletek befogadásában, jóllehet ez számos kritikai reflexiót tenne lehetővé a Nagy-Románia szellemi életét megalapozó korszakra nézve.

Ezek az elméletek különösen elgondolkodtatók, ha a romániai regionalizációs elgondolások és tervek sikertelenségét próbáljuk megérteni. E sikertelenség abból következik, hogy két különböző nemzetépítési folyamat vezetett a mai román nemzethez.

Az egyik az erdélyi román nemzetépítés, amely a történész, Miroslav Hroch leírta közép-európai típusnak felel meg. Ez elsősorban a kelet-közép-európai kis, Niederhauser Emil kifejezésével „nem nemesi” etnikumok, például finnek, szlovákok vagy ukránok nemzetté alakulásának az útja, ahol a feltörekvő polgári-értelmiségi elit felfedezi – vagy feltalálja – a nemzet múltját, ősi, népi kultúráját, majd azt irodalmi-kulturális köntösbe öltöztetve modernizálja, és belekezd a nemzet „ébresztésébe”. Ennek eredményeként kialakul a „nemzeti közvélemény”, elindulnak a nemzeti-politikai mozgalmak, és végül e kis nemzetek államiságra tesznek szert. Ezt az utat járta be az erdélyi románság is, jóllehet államiságra nem magától jutott.

A másik a Michael Hechter, illetve John Breuilly által leírt „egyesítő nacionalizmus” útja, melyet a számottevő katonai-politikai hatalommal rendelkező állami elitek követtek, elsősorban területeket foglalva el „a nemzet egyesítése”, vagyis megteremtése érdekében. Itt tehát a nemzet megteremtése felülről történik, miként Olaszország vagy Németország egyesítése esetében a XIX. században. Ekkor a „nemzet” kulturális egyesítése – jóllehet nem előzmények nélkül – inkább a területegyesítés után ment végbe, a területi állam tekintette elsődleges feladatának a „nemzeti közvélemény” megteremtését, a kanonizált nemzeti-állami szimbólumok nyilvánosságba való bevezetését.

A Cuza fejedelemsége alatt 1859-ben elkezdődött román nemzeti egyesítés ez utóbbi utat követte, és olyan területi állam alapjait vetette meg, amelynek a logikája tovább érvényesült 1920 után Nagy-Romániában is. Vagyis az új Nagy-Románia területi államként tekintette feladatának, hogy „meg kell csinálni” a románokat a megszerzett állampolgárokból. Ez nagyon jól látszik a szimbolikus térben: a nemzetépítés domináns köztéri szimbóluma ma is a konkvisztádor Vitéz Mihály vajda, Havasalföld, Erdély és Moldva „egyesítője” a XVI–XVII. század fordulóján, nem pedig az Erdélyi Iskola (a felvilágosodás kori román nemzeteszmét kidolgozó görögkatolikus értelmiség); ez utóbbinak alig néhány erdélyi városban állítottak emlékművet, miközben mindenütt Vitéz Mihály lovas szobra uralg.

E két nemzet- és államépítés viszonyából következik az, hogyan látja Románia saját (nemzeti) államterületének regionalizációját. A győztes bürokratikus nemzetépítő hagyomány szerint az ország regionalizációja nem más, mint a centralizáció újraszervezése, amely továbbra is a „románság” fölötti közpolitikai-kulturális kontroll körül forog.

Ezzel szemben az erdélyi román nemzetépítési hagyomány annak tudomásulvétele is, hogy a civil társadalomként felépített nemzet Erdélyben – Erdélyen belül – meghatározott etnikai „előtörténetekhez” és területekhez kötődik, vagyis a helyi-területi identitásokra kell alapoznia.

Amikor a Provincia-csoport 2001 decemberében közzétette a román parlamenthez intézett, heves reakciókat kiváltó Memorandumát a régiók létrehozásáról, még csak halványan vált érzékelhetővé az az előbb vázolt dilemma, vagyis hogy milyen felfogás, tradíció szerint kell kialakítani a régiókat. Erre utal a Memorandum azon szövegrészlete, amely szerint a majdani régiók kialakításához „a fejlesztési régiók vagy a történelmi tartományok jelenthetik a kiindulópontot”; az előbbi ugyanis a „felülről” történő területi államépítés centralizációs logikáját adaptálja az európai uniós kontextushoz.

A Molnár Gusztáv által szorgalmazott „erdélyiség”-eszme mögött természetesen végig ott volt a „régiók Európájának” Denis de Rougemont által már 1962-ben megfogalmazott ideálja. Ezt külön erősítette a brit példából a közép-európai térségre alkalmazott devolúció fogalma. De ma már látható, hogy az erős, úgynevezett sub-state (’állam alatti’) régiók csak akkor maradnak fenn, illetve csak úgy maradhatnak fenn, ha valamiféleképpen „államszerű” létre törnek. Ugyanakkor ma már úgy tűnik, a geopolitika átírhatja az európai politikai térszerkezet alakulását. Jelenleg ismét a hagyományosabb birodalom versus nemzetállam bipolaritásnak lehet aktualitása, nem pedig annak a régió-állam-európai „föderáció” háromszintű területi konstrukciónak, amelynek – mint ideálnak – a jegyében a Molnár Gusztáv által szervezett Provincia-kör 2000 táján elindult.

 

A szerző politológus, a kolozsvári Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem docense