Mielőtt a fő kérdésre választ adnánk, le kell szögeznünk, hogy Horthy Miklós antiszemita volt, ráadásul ezt nem az utókor állapította meg róla, hanem saját magát is annak tartotta. Ugyan a nyilvánosság előtt ritkán beszélt antiszemita meggyőződéséről, de a magánéletében, bizalmas körben sosem tagadta előítéleteit. Úgy vélte, hogy a zsidók veszélyesek, kapzsik, a háborúk idején kitérnek a katonai szolgálat alól, terjesztik a bolsevizmust, és bajt hoznak a nemzetre. A zsidóságról alkotott nézetei államfői működése idején nem változtak, de idővel a szelektív antiszemitizmus jellemezte felfogását. Ez a zsidóság „jó” és „rossz” kategóriákba történő sorolását jelentette. Az előbbieket a magyar állam és nemzet szempontjából hasznosnak tekintette, mert döntő szerepet töltenek be a gazdaság működtetésében, elismert tagjai a közéletnek, a művészeti és a tudományos világnak, jómódúak és asszimilálódtak.
A „rossznak” nevezett zsidók esetében azt kifogásolta, hogy nem integrálódtak a magyar társadalomba, nagyon pontatlan szóhasználatában ők voltak a galíciai „söpredék”, a társadalom szegényebb rétegeihez tartoztak, és nem hoztak hasznot az országnak. A zsidósággal szembeni előítéleteit Horthy nem a „jó”, hanem a „rossz” zsidókra vonatkoztatta. A „jó” zsidókat lényegében nem is tekintette zsidónak.

Antiszemitizmusának fontos eleme volt, hogy szükségesnek és elkerülhetetlennek tartotta a zsidóság jogainak korlátozását, gazdasági, közéleti és kulturális befolyásuk visszaszorítását. Az 1938 utáni zsidóellenes törvényeket, ahogyan 1920-ban a numerus clausust, nem ő kezdeményezte, de semmit sem tett a hatályba lépésük ellen. Annak ellenére, hogy 1937 után lett volna erre lehetősége. Hozzá kell tenni, hogy a magyar kormányok zsidóellenes politikáját illetően közvetlen német nyomás egészen 1942-ig nem volt.

Falfirka 1944-ben, Fortepan: Lissák Tivadar 

 

Ebben az időszakban, pontosabban 1941 nyarán a magyar hatóságok döntése eredményeként már deportálásra is sor került, amely elvezetett a kamenyec-podolszkiji tömegmészárláshoz.

A zsidóellenes törvények

Az első zsidóellenes törvény hatályba lépése megállíthatatlan folyamatot indított el, amelynek végeredményét, a magyar zsidóság 1944-es tragédiáját természetesen abban az időben még senki sem láthatta előre, viszont kétségtelen, hogy akkortól kezdve a zsidóság jogainak, gazdasági és társadalmi hatalmának egyre erőteljesebb korlátozása a politikai napirend állandó témái közé tartozott. Ezzel szoros összefüggésben eldurvult a zsidósággal kapcsolatos politikai diskurzus is. Az egymást követő, egyre súlyosabb diszkriminációt jelentő zsidótörvények aláírásával a kormányzó nemcsak e jogszabályok tartalmához, hanem az antiszemita diskurzus fokozatos eldurvulásához is hozzájárult. A deportálásokra ugyan nem e jogfosztó politika, hanem döntően a megszállás eredményeként került sor, de a magyar társadalom 1944-es magatartása szempontjából nem kerülhetők meg az előzmények.

A német követelések elutasítása

A Kállay-kormány idején a miniszterelnök és a kormányzó is nemet mondott a magyar kormány zsidóellenes politikájának radikalizálását szorgalmazó német követelésekre (a sárga csillag bevezetése, a gettósítás és deportálás megkezdése). Az 1944. március 19-i német megszállásig így nem került sor újabb deportálásra. Horthy Miklós szerepe az 1944-es deportálásokban tehát nem érthető meg a német megszállás nélkül, azaz, akkori magatartása nem vezethető le a korábbi döntéseiből, magatartásából. Ha kívánta volna, akkor a magyar zsidók deportálása korábban is megkezdődhetett volna. Ezt azonban nem támogatta, és egészen 1944 tavaszáig nem is járult hozzá ehhez.

1943. április 16-án Klessheimben, amikor Hitler – Ribbentrop külügyminiszter társaságában – személyesen találkozott a magyar kormányzóval, határozott kritika formájában tette szóvá a magyar állam „zsidóbarát” beállítottságát. A német jegyzőkönyv szerint Horthy erre így reagált: „[ő] mindent megtett, amit a zsidók ellen tisztességes úton-módon tenni lehetett, de meggyilkolni vagy más módon elpusztítani aligha lehet őket.” A kormányzó tehát különbséget tett a gyilkosság és a „más módon” történő elpusztítás között, ami arra utal, hogy tudta, olyasmi történik Európában, ami nem sorolható be a gyilkosság közönséges fogalma alá. Hitler és Ribbentrop másnap, 17-én, teljes nyíltsággal beszélt a „végső megoldásról” mint a zsidókérdés megoldásának egyetlen lehetőségéről: „[A] zsidókat vagy meg kell semmisíteni, vagy koncentrációs táborokba szállítani. Más lehetőség nincs.”
A magyar kormányzó szavainak őszinteségében nincs okunk kételkedni, hiszen kijelentéseivel elismerést és rokonszenvet egyáltalán nem váltott ki a náci vezetőkből. Horthy számára legkésőbb ekkor világossá kellett válnia, milyen sorsot is szánnak a nácik a zsidóságnak, még ha a kiirtásuk módját pontosan nem ismerte is. Ezt igazolja egy 1943. május elején Hitlernek elküldött hivatalos levél is. Az első fogalmazványból Horthy kihúzta a következő mondatot: „Excellenciád további szemrehányása volt, hogy a kormány a zsidók kiirtásának keresztülvitelében nem járt el ugyanolyan mélyrehatóan, mint az Németországban történt.” Ehelyett a „Magyarországon állítólag túl enyhén kezelik a zsidókat” félmondat volt olvasható. Kétségtelen, Horthy Miklós számára a zsidóság fizikai megsemmisítése nem szerepelt a „zsidókérdés” megoldásának elfogadható alternatívái között.

A német megszállás után

A XIX. században szocializálódott Horthy talán nem értette meg pontosan, hogy mit takar a „végső megoldás”, melyről, mint említettük, 1943 tavaszán Hitler és Ribbentrop beszélt neki. Azonban az, hogy Magyarország 1944. március 19-i német megszállása után a kormányzó nem mondott le, gyakorolta államfői jogait, és egy ideig kizárólag a zsidóságot érintő kérdésekben volt passzív, mégis azt jelzi, hogy hitelt adott az 1943-as kijelentéseknek, ahogyan a más forrásokból származó értesüléseknek is.

A megszállás után a kormányzó a zsidóságot érintő kérdésekben tehát eleinte nem vett részt. Június elején azt írta Sztójay Döme miniszterelnöknek, hogy „[t]udatában voltam [március 19. után – T. D.] azonban annak, hogy e kormánynak az adott kényszerhelyzetben számos olyan intézkedést is kell tennie, amelyeket nem tartok helyesnek, s amelyekért nem vállalhatom a felelősséget. Ezek között az intézkedések között szerepel a zsidókérdésnek nem a magyar gondolkodásmódnak, a magyar viszonyoknak […] megfelelő kezelése”. Március második felében Horthy annyiban vállalt szerepet a zsidóságot érintő döntésekben, hogy kinevezte Sztójay Döme kormányát, majd közölte a kormányfővel, hogy „az összes zsidó rendeletekre vonatkozólag szabad kezet adott az ő vezetése alatt álló kormánynak, és azok tekintetében nem akar befolyást gyakorolni”.

A kormányzó, úgy tűnik, elhitte Hitler azon ígéretét, hogy véget ér a megszállás, ha a magyar állam bizonyítja, hogy megbízható szövetségese a Harmadik Birodalomnak. Horthy legfőbb célja akkor a magyar állam szuverenitásának visszaszerzése volt. A rendelkezésre álló források szerint tehát azért nem mondott le, mert lehetőséget látott az ország szuverenitásának helyreállítására. Ezt azonban csak úgy vélte elérhetőnek, ha nem fordul szembe a megszálló németekkel és hazai kiszolgálóikkal. A kormánynak azért adott „szabad kezet” a magyar zsidósággal kapcsolatos döntéseket illetően, mert nem kívánt abban aktív szerepet vállalni, miután nem tudott azonosulni a zsidóság fizikai megsemmisítésével, de tiltakozni sem akart.

Horthy Miklós viszonylag passzívnak tekinthető magatartása a felelősség áthárítását, saját lelkiismeretének megnyugtatását jelentette. Igaz, ez nem változtat azon a tényen, hogy a tekintélyével, pozíciójából következően jóváhagyta az 1944-es tragédiát. Az ország katonai és gazdasági mozgósításához hasonlóan a magyar állam szuverenitásának remélt visszaszerzése érdekében vette tudomásul a deportálásokat. Az 1941 ősze és 1944 közötti magatartásával ellentétben az adott helyzetben a zsidóságot feláldozhatónak tekintette. Horthy számára a megszállás tette „elfogadhatóvá” a deportálásokat, amelyek ellen korábban tiltakozott. Annak eredményeként, hogy a kormányzó március 19. után – miniszterelnöke, Kállay Miklós tanácsa ellenére – nem mondott le, legitimálta a megszállást, hozzájárult a megszállási rendszer hatékony működtetéséhez, ahhoz, hogy a részleges elitcserén átesett államapparátus, a honvédség és a karhatalom kiszolgálja a németek igényeit, ahhoz, hogy megvalósuljon az ország gazdasági és katonai mozgósítása, illetve a vidéki zsidóság deportálása.

Neve tehát joggal kapcsolható össze a népirtással, felelőssége vitathatatlan, még akkor is, ha ebben 1944 tavaszán csak korlátozottan vállalt aktív szerepet.

A deportálások leállíttatása

Április és május folyamán Horthyt már többen is szembesítették a zsidók sorsával, a hozzá eljutó figyelmeztetések hatására a lelkiismerete is kezdett felébredni, de érdemi fordulat még nem következett be a magatartásában.

Június elején leiratban fordult a miniszterelnökhöz, amelyben kérte a „különösen kegyetlen és számos esetben embertelen intézkedések” és a „túlzások megszüntetését”. A kormányzó akkor még mindig a megszállás befejezésének lehetőségét kereste. Június folyamán Horthyra továbbra is hatottak az újabb és újabb figyelmeztetések. Közülük kiemelkedtek az Auschwitz-jegyzőkönyvek, amelyeket – emlékiratainak állításával ellentétben – május végén, legkésőbb június első felében kézhez kapott. Az addigi politikai stratégiájával való szakítást elsősorban a jegyzőkönyvek nyilvánosságra kerülése által előidézett június végi nemzetközi tiltakozás váltotta ki. A kormányzó mozgásterét növelte a németek katonai helyzetének romlása is. Ezt a sikeres normandiai partraszállás és a keleti fronton is romló hadi helyzet eredményezte. Horthy június 26-ára koronatanácsot hívott össze, és az ország megítélésére hivatkozva bejelentette, hogy véget kell vetni a deportálásoknak („Nem engedem, hogy a deportálások még több szégyent hozzanak Magyarországra.”). E kijelentésének viszont csak részleges eredményei lettek. Ha a kormányzó csak július elején ismerte meg e jegyzőkönyvek tartalmát, mint állította 1945 után, akkor június 26-án, egy héttel korábban nem emiatt követelte a deportálások leállítását.

Sírok 1945-ben a budapesti Dohány utcai zsinagóga udvarán, Fortepan, Album 011

 

A deportálásokat Horthy Miklós végül július 6-án állíttatta le. 1944. május 15. és július 9. között Edmund Veesenmayernek, Németország teljhatalmú birodalmi megbízottjának – hitelesnek tartott – adatai szerint 437 402 vidéki magyar zsidó deportálására került sor. Az, hogy július elején leálltak a deportálások, szintén jelzi a kormányzó felelősségét, ugyanis korábban meg sem próbálta ezt elérni. A fővárosi zsidóság deportálásának közvetlen veszélye a magyar államfő fellépésével átmenetileg elhárult.

 A szerző történész, a HUN-REN Történettudományi Intézet munkatársa

A cikk a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült. 

Nyitókép: Az erdélyi Nagydemeter a magyar csapatok bevonulása idején, 1940, Fortepan