A pszichiáter, fotóművész és filozófus csaknem négyszáz szakcikket és harminc kötetet publikált, kétkötetes angol nyelvű filozófiai összefoglaló munkája elkészült, de megjelenése még várat magára. A könyvek közül hét pszichiátriai, köztük egy négykötetes posztgraduális tankönyv, négy fotóalbum, egy nyelvészeti, egy irodalomkritikai tanulmány, a többi filozófiai munka. Az életmű gondolati gazdagságát csak felvillantani tudja ez a rövid megemlékezés. 1999-től társadalomtudományi konferenciasorozatot szervezett a legkiválóbb magyar gondolkodók részvételével, 2001-től a Kodolányi János Főiskolán Posztmodernológiai Kutatóközpontot vezetett tíz évig. Tudományos munkásságát 2015-ben a Magyar Érdemrend Középkeresztje kitüntetéssel ismerték el.

Pethő Bertalan egyike a legnagyobb magyar filozófusoknak. Ugyanakkor a hozzáértő, szakmai kevesek részéről eddig elmaradt az elismerés. Ha a filozófiában nem könnyű újat alkotni – Alfred North Whitehead szerint már csak Platónhoz fűzött lábjegyzetek lehetségesek – Pethő mégis azon kevés filozófus közé tartozik, aki merőben új, korszerű, átfogó, koherens szemléleti rendszert alkotott.

1935-ben született Vaján. Szülei iskolázottak, apja orvos, gyermekkorát részben polgári, részben paraszt környezetben töltötte. A Debreceni Református Kollégium diákjaként: „Istenre voltam szocializálva, mind a közfelfogás által, amibe beleszülettem, mind az egyházi iskolában, amiben nevelkedtem”. Korán felismerte azonban, hogy a legnemesebb hit és eszme mögött is igen gyakran az emberi kicsinyesség érvényesül, ami aztán „visszahárul a térítőkre, végső soron pedig magára Istenre”. Hatvan év múltán visszatekintve: „Hogy mivé lettem a vallással való serdülőkori konfrontációm után […]: világom határainak kutatójává.”

Érettségit követően filozófiát szeretett volna tanulni, de tisztában volt vele, hogy Magyarországon (1953-ban) erre hivatalosan nincs mód, így a történelem szakot választotta a debreceni egyetemen. Azonban a Vergilius politikai nézeteiről szóló év végi dolgozata, melyet saját bevallása szerint hegeliánus zsargonban írt, botrányt váltott ki. A kor szokásának megfelelően nevetséges ürügyekkel (például a corporatio szó használatát fasiszta jelnek vették) elmarasztalták. Menekülésképpen a következő évet már az orvosi szakon folytatta, „ez a pályaválasztás sokkal több tanulságot és örömet hozott számomra, mint amire a legmerészebb álmaimban is gondoltam volna”. Pszichiáter lett, Sátoraljaújhelyen, majd a budapesti klinikán dolgozott, akadémiai doktori fokozatot szerzett. 1985-ben Szentágothai János MTA-elnök klinikaigazgatói posztra jelölte, ám a kinevezése előtt pártvonalról koholt vádat készítettek elő ellene, melyet a végrehajtással megbízott kollégája hozott a tudomására. E fenyegetés hatására otthagyta a klinikát, magánrendelést kezdett, művészfotókat készített, filozófiát írt, és zenét hallgatott.

Személyében, gondolkodásában a pszichiátria, a fotózás, a zene és a filozófia szorosan összekapcsolódik, a lét közös nevezőjére kerül. A lét fogalmát Pethő nem fundamentálontológiai értelemben használta, hanem a „Határos Lény”, az ember létezésére, „Átélés-Alany” mivoltának teljességére vonatkoztatta. Egész életművét e kérdés köré fonta. Nemcsak filozófiai, hanem szakpszichiátriai írásaiban és fotóportréalbumaiban is (Lét-kép; Nehéz hűségben) az emberi lét minőségének ábrázolására törekedett.

„Határaink szerint filozofálni eszmélkedésem meghatározó élménye volt. Eleinte jelentős mértékben zeneiségből fakadóan és zeneiségből táplálkozva” – írta a 2002-ben megjelent Határjárás című kötetének kezdősoraiban. Serdülőkorától fogva szerette a klasszikus és a modern zenét, zeneszerzőket, de mindenekelőtt Bartókot tisztelte és csodálta. Tizennégy éves korában már nemcsak Bartók zenéjét ismerte, hanem a levelezését, hitvallását és életének fontos eseményeit is. Első kiadott könyvében, a Bartók rejtekútjában a „Bartók-rejtélyt” próbálta megfejteni, beleélve magát a zeneszerző érzésvilágába. Bartók és Pethő életvilága, elhivatottsága, kivételessége és nem utolsósorban magyarságélménye olyan sok ponton hasonló, sőt megegyező, hogy a beleélés, az együttérzés hiteles volta nem lehet kérdéses.
A tanulmányban a bartóki lét filozófiáját és lélektanát, az életmű létrejöttét a lehető legmélyebben kutatva tárja föl. „Bizonyos, hogy Bartók nem mindenki számára és nem mindig, minden vonatkozásban érthető – írja a könyv utolsó bekezdésében. – Rejtekútja az emberi lét határára visz, ahová csak létezésének megrendülésekor sodródik az ember.” A könyv 1979-ben jelent meg, de már pethői színvonalon íródott, és azzal együtt is tiszteletre méltó, hogy szerepelnek benne a rendszer kötelező, de amúgy említésre nem méltó nevei, melyek Pethő életművének tükrében meglehetősen groteszkül, gúnyosan hatnak: Marx, Lenin, Lukács.

A Cantata Profana utolsó sora: „csak tiszta forrásból”, Pethő munkamódszerének és világhoz való viszonyulásának is alapvetése. Első tisztán filozófiai kötete, a Korunk filozófiája első oldalán így ír: „Információhűség mindenekelőtt, legyen ez a jelszavunk! Át kell tekinteni az irodalmat, el kell jutni […] a forrásokhoz, s tartani kell ezekhez magamat. Így lesz.” És valóban így is lett az életmű egészében mindvégig. Már fiatalon csaknem a teljes klasszikus és modern filozófiai irodalmat eredeti nyelven olvasta és ismerte – görögül, latinul, franciául, németül, angolul. És ebben nemcsak szellemi teljesítménye mutatkozott meg, hanem alázata az irodalom, a történelem, a kultúra és az igazság iránt. Tegyük hozzá (az 1960-as, 1970-es évekről van szó), rejtekutakon kellett beszereznie az irodalmat is.

Már az 1960-as évektől írt irodalmi tanulmányokat is. Többek között Fejes Endre Rozsdatemető, Németh László Iszony, Égető Eszter, Grendel Lajos Áttételek című regényét, Takács Gyula, Ady, Weöres költészetét elemezte, az írók által ábrázolt vagy megtapasztalt lét minőségét vizsgálva. Ezeket a korábban részletekben megjelent írásait Lét és irodalom I. címmel 2000-ben adta ki (a második kötet nem jelent meg). Olyan alkotásokról van itt szó, melyek „leváltak a hamis társadalomról, ha már szembe nem fordulhattak vele” – írja a kötet bevezetőjében. Már ezekben a korai, nem kifejezetten filozófiát tárgyaló írásokban is megjelennek a jellegzetes pethői fogalmak: átélés, határ, internoszeptum, páthikus létmód. Nagyon leegyszerűsítve: az átélés a lét közvetlen belső élményét jelenti, a határ az emberi lét minden irányban fennálló eredendő behatároltságára utal, az internoszeptum a fennálló rendszer (kényszerű és fel nem ismert) keretén belüli „határtalan perspektívával berendezkedő létforma”, a páthikus létmód a környezettel való közvetlen kapcsolat szenvedelmes megélése. És megjelenik az abban az időben publikálatlan szövegrészben a pethői filozófia megnevezésére alkalmas fogalom, a peratológia. A peratológia (a görög perasz, ’határ’, ’vég’, ’cél’ szóból képezve) az emberre vonatkoztatott eredendő behatároltság tana, filozófiája. Pethő peratológiai vizsgálódásaiban ennek a szemléletnek eredetét, megalapozását a megelőző két és fél ezer év filozófiáinak a lehető legszélesebb áttekintésével, elemzésével adja meg.

A lét kezdetektől fogva a filozófia alapkérdése. Metafizika, ontológia, egzisztencializmus gyűjtőfogalmakkal jelölik a létezés megértését célzó filozófiákat, melyeknek általános jellemzője, hogy valamiféle ideát vagy eszmei alapvetést mint elsődleges létezőt posztulálnak, beleértve a materializmust is. Pethő ontológiai idealizmusoknak nevezi az efféle lételméleteket, viszont Kant gondolkodástörténeti fordulatot jelentő transzcendentál filozófiáját „a metafizika utáni peratológiai eszmélés első nagy kísérletének” tartotta. Pethő filozófiáját az egzisztencialisták közé kell sorolnunk, ám saját bevallása szerint sem folytat valamely, már megkezdett utat a filozófiában; talán Heideggerrel mutatkozik néhány közös pont. Egyedisége elsősorban abból adódik, hogy elkerüli az idealizmust és a metafizikát, továbbá abból, hogy noha alapvetően a korábbi filozófiákra épül, valóban korszerű.

A pethői emberkép lényege az eredendően átmediált Határos Lény.

Az eredendő átmediáltság az eszközhöz vagy médiumhoz való kötöttségünkre utal, melyet a metafizikus filozófiák figyelmen kívül hagynak, így jönnek létre emberen és természeten kívüli alapra épített ideológiák. Határ és lét jól ismert fogalmak a filozófiairodalomban, merőben új, pethői koncepció azonban a határ működésre foghatósága, a „Határ mint médium” fogalmának (peratologéma) kidolgozása.

1986-ban pszichiátriai kutatói ösztöndíjjal fél évet filozófiai kutatással töltött Amerikában. Ott szerzett ismeretei fordulópontot jelentettek világlátásában. Megismerkedett a posztmodern művészettel és létállapottal, megtapasztalta a létet betöltő „civilizátumot”. Élményeit és információit (Vay Tamás írói álnéven) A posztmodern Amerikában című tematikus naplóban adta közre. E könnyeden filozofikus kötet – túl azon, hogy hiteles adatok tömegét tartalmazza – olyan irodalomtechnikai bravúr, melyet talán Thomas Pynchon írásaihoz lehet hasonlítani. Pethő írói stílusát általában a magyar nyelv lehetőségeinek leleményes kihasználása, már-már költői írásmód jellemzi.

A posztmodern kor, vagyis jelen létünk meghatározottsága Pethő filozófiájának központi témája lett. Két antológiát is szerkesztett a témában, a másodikat már Poszt-posztmodern címmel, az irányzat legismertebb nemzetközi és magyar képviselőit vonultatva fel. Pethő felismerte, hogy a posztmodern filozofálás, melynek központjában a nyelv referencialitását megkérdőjelező dekonstrukció áll, önellentmondások sorába keveredik. Előmérkőzések posztmodern csatározásokhoz című kötetében szembesíti Derridát Heideggerrel, Husserllel, Rousseau-val, végül magával Derridával, és részletesen bizonyítja, hogy a szöveg, a „Nagy Beszélyek” lebontása egyrészt önmegsemmisítő gondolkodásmód, másrészt a hirdetett céllal ellentétben éppenséggel a szöveg (álságos) hatalmát szolgálja.

Pethő filozófiájának korszerűsége a történelmi, társadalmi események és a tudományos fejlemények szinte naprakész ismeretéből, figyelembevételéből is következik. Civilizációra törő öngyilkos akarat – 2001. szeptember 11. filozófiája című 2002-es kötetében a terrorcselekmény peratológiai elemzését végzi el. Megállapítása szerint az öngyilkos akarat forrását az ideologikus gondolkodásban rejlő fundamentum inconcussum (rendíthetetlen alap) mint virtuális mítosz képezi. Azonban Pethő nem nevesíti a konkrét esemény fundamentumát, így az elemzés ideológiák (vallások) tekintetében nyitott marad.

Japánban tett utazása kapcsán a keleti és nyugati mentalitás összehasonlító tanulmányozásába fogott, melyből két kötet született, Japán út/viszony – előzetes a XXI. századból címmel. A központi kérdés itt is az emberi lét, átélés minősége. „Döntő különbségnek azt látom, hogy érvényesüléseiben a japán ember önmagán kezdi a sort, a nyugati ember pedig másokon.” A keresztény és buddhista vallásról pedig: „Kiáltóbb ellentét aligha képzelhető el, mint a maga saját Buddhává válásának felelősségét és terhét magára vállaló és magán viselő ember, és a segélytelenségébe beletörődve a felelősségét másvalakire áttoló keresztény ember közötti ellentét.”

Végezetül meg kell említenünk Pethő saját határos létét, átélésélményét, közegét, amelyben élt és dolgozott fiatalkorától kezdve. Ez a kommunizmus és ideológiája, a marxizmus. Megértésre törekvő, igazságot, filozófiát kutató ember számára a totális diktatúra rettenetes (el)nyomást jelent. Az 1980-as években mélységes titokban valódi marxizmuskritikát írt, melyet későbbi gondolkodói korszakából származó kiegészítésekkel együtt az 1990-es évek végén két kötetben publikált A filozófia híg mosléka címmel. A minősítés Engels tollából származik, és történetesen a német filozófusokra vonatkozik. Az alcím: Marxizmus és átfolyásai a posztmodernbe/posztkommunizmusba jelzi a valódi tartalmat. Pethő a marxizmuskritika terén is a legszélesebb körültekintéssel és a rá jellemző igényességgel jár el, valószínűnek tartja, hogy övé az első könyv, mely a marxizmust komolyan veszi. Sommás megállapítása, melyet a tanulmányban kétséget kizáróan bizonyít: formálisan „a marxizmus ideológiai zagyvalék”; titkos tartalmát tekintve pedig: „hatalomra törő aljasság”. Ezekben a kötetekben Pethő leszámol a marxizmussal és a marxista, posztmodern álfilozófusokkal („a posztmodernt a marxizmus ürüléke telíti”), saját filozófiáját pedig úgy folytatja, „mintha marxizmus akár soha nem is lett volna”.