Sokan foglalkoztak már a történetírás történetével. A magyar történetírásban elég csak Niederhauser Emil A történetírás története Kelet-Európában (1995) című klasszikus munkájára gondolnunk. Romsics azonban a szigorúan vett történészi munkák számbavételénél tágabb horizontú összefoglalóra, szintézisre törekszik, mondhatjuk, azon óriások bemutatására, akiknek vállára állva nézik történészeink a világot. A szerző maga is a kortárs magyar történetírás egyik meghatározó alakja, formálója gondolkodásunknak a történelemről. Annál is inkább, hiszen a mai történészgeneráció tagjainak egész sora tekinti mesterének.

Évtizedek óta foglalkozik az akadémikus a történelem értelmezésének, rendszerezésének, elbeszélésének kérdéseivel. Azzal a kérdéssel: vajon a történet átadása, továbbadása, a súlypontok, a nézőpontok meghatározása maga alakítja-e és hogyan a történeti, a társadalmi tudatot, a közgondolkozást? Mit is jelenthet a történészi objektivitás, a történeti távlat vagy az emlékezethely-képzés, a mítoszteremtés, miről, hogyan írnak a történészek? Már 2002-ben ezeket a kérdéseket veti föl a Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről című, tanítványai által írt és általa szerkesztett kötet előszavában. 2003-ban A történész mestersége című tanulmányában pedig azt taglalja, hogy a történetírás miként hat a közgondolkodásra. A XX. századi történetírás elméleti kérdéseit vizsgálja a Múltról a mának (2004) és a Történelem, történetírás, hagyomány (2008) című kötetében, a magyar történetírás és történeti gondolkodás történetét pedig Clio bűvöletében című munkájában foglalja össze.

Szintézisét adja tehát a mostani kötet a több mint két évtizeddel ezelőtt megkezdett munkának: történeti gondolkodásunk kétezer éves hagyományát, korszakait, irányzatait és klasszikusait mutatja be Hérodotosztól Harariig. A nyugati történeti gondolkodás a hellén-görög világból, a Krisztus előtti V. századtól, Hérodotosztól indulva követte kíváncsian a történelem fordulatait, de a múlt értelmezésével, a közgondolkodás formálásával sokszor alakította is azokat. Így a történeti gondolkodók életművének elbeszélése közben az újkortól Észak- és Dél-Amerikát, Ausztráliát, Új-Zélandot és Afrika egyes területeit magában foglaló nyugati gondolkozás művelődési mintázataira is rávilágít.

Cicero méltán nevezte Hérodotoszt „a történetírás atyjának”, hiszen tőle indul az a fajta múltszemlélet, amely racionálisnak tekintett eszközökkel a megtörtént valóság feltárására, a tények és a mendemondák megkülönböztetésére és a tények célzott rendszerezésére törekszik. Hullámzó a történeti gondolkodás fejlődése, a római szerzők magukra nézve nem tartották kötelezőnek a valóság ilyen pártatlan ábrázolását, írták, amit a hatalmon lévők megkívántak, a keresztény történetírás pedig a bibliai tételek igazolásán fáradozott. Ez az igyekezet ugyan végső soron beoltja a történeti igazság keresése iránti fogékonyságot a nyugati gondolkodásba, amiről mások mellett talán maga a szerző is megfeledkezik, de kétségtelen, hogy a történetírás a reneszánsszal talál vissza ehhez az eszményhez, és utána bontakozik ki a maga teljes szellemi izgalmával, aminek részét képezte az a hol erősebb, hol gyengébb elméleti kétely, hogy vajon megismerhető-e igazán a múlt, hiszen a görögök az igazmondást merőben az elszánás kérdésének tartották.

Ezért sem véletlen, hogy a historiográfus a legszemléletesebb képet a felvilágosodás, a Herder nyomán kialakuló modern történetírás hátteréről, intézményrendszeréről, szaktudományként való műveléséről festi. Kezdettől fogva minden történetírás általános magyarázóelvet akart találni bonyolult világunk alakulására, a görögök nyomán sokan a fejlődés és hanyatlás ciklikus egymásutánjának tartották azt, mások – talán éppen a bibliai próféták nyomán – egyenes vonalúnak, ha nem egyidejűnek is. Ráadásul eltérő hajtóerőket is feltételeztek, a gazdaság, a szellem, az egyéni erkölcs elsőségét emelve ki, és a tárgy is változik, dinasztiák, területek, nemzetek, társadalmi csoportok története követi egymást. Romsics végigkalauzol a történeírói iskolákon, a köztörténetitől a szellemtörténetin és a társadalom egészére összpontosító annalistán át a keleti és a nyugati marxistáig, illetve a posztmodern narratológiáig. Az a jogos szándék is hajtja, hogy a múlt traumáit és ellentéteit felnagyító, bűnbakképző és torzító mai történelmi köztudatunkat helyreigazítsa. Bár tart attól, hogy az árral szemben úszik, biztatja, hogy számos történeti kérdésben hiteles egyetértés alakult ki.

Romsics Ignác: Hérodotosztól Harariig. Helikon, Budapest, 2024, 536 lap

A szerző történész, műfordító, az ELTE docens