A magyarázat abban a konzervatív szellemű felismerés­ben áll, hogy a politikai intézményrendszer nem másolható, nem importálható más társadalmi és kulturális körülmények közé. Ez a gondolat ritka élességgel fogalmazódik meg Klemens von Metternich esetében, aki Anglia alkotmányos berendezkedését csodálta, mégis úgy tartotta, hogy saját korának Közép-Euró­pája még nem érett meg a brit típusú berendezkedés bevezetésére. Sőt, egy alka­lommal azt állította, hogy a kontinens összes politikai gondja végső soron abból fakad, hogy a brit rendszert mindenáron be akarták vezetni. Ez nyilvánvalóan túlzás volt a részéről, de teljesen igaza volt abban, hogy kudarcra vannak ítélve mindazon próbálkozások, amelyek idegen intézmények mesterséges átvételére irányulnak.

Részlet a Magyar Szemle írásából:

Hogyan láthatjuk a 21. századból a herceget, aki az európai és a magyar tör­ténelemben egyaránt kulcsfontosságú szerepet játszott? Ez az írás amellett érvel, hogy Metternich nem volt a status quónak az a bigott, merev és koncepciótlan támogatója, akinek őt az utókor beállította. Az alábbiakban elsősorban a kivá­ló életrajzíró, Wolfram Siemann új levéltári anyagokat is feltáró könyveire és publikációira, továbbá tisztelőjének és kutatójának, Henry Kissingernek, Peter Vierecknek, a jeles amerikai konzervatív gondolkodónak és Andics Erzsébetnek a munkáira támaszkodunk.1

Rend és legitimitás

 „Túl későn vagy épp túl korán jöttem világra; korábban módom lett volna nyu­galomban élvezni az életet, később pedig hozzájárulhattam volna a világ újjá­építéséhez, most viszont összeomló építményeket igyekszem egyben tartani” – e szavakkal foglalta össze 1820 októberében a saját tevékenységét Klemens von Metternich (1773–1859), a 19. század első felének meghatározó jelentőségű államférfia.2 A Régi Európának, a tradicionális rendnek a francia forradalmat követő fokozatos pusztulása indította őt erre a megállapításra. „A lovagiasság kora a múlté… Az okoskodók, ökonomisták, számítgatók kora jött el, s örökre oda Európa dicsősége… Oda az élet megvásárolatlan bája” – írta e fordulatról keserűen Edmund Burke.3 Milyen kihívásokkal találta magát szembe Metter­nich a napóleoni háborúk lezárulása után?

Európát és a Habsburg Birodalmat leginkább két olyan tényezőtől féltette, amelyek egymással szoros összefüggésben váltak uralkodóvá: a liberalizmustól és a nacionalizmustól. Emlékezetes, hogy a nemzeti eszme csak a 19. század utolsó harmadában kapcsolódott össze a politikai konzervativizmussal; a dinasztikus elvvel szembeállított nemzeti önrendelkezés igényét a liberalizmus szülte meg. Metternich politikai helyzetértékelése következetes konzervatív világszemléleté­re épült. 1794-ben Angliában személyesen is megismerkedett a fentebb idézett Burke-kel, akinek a francia forradalmat bíráló korszakos munkája (Töprengések a francia forradalomról, 1790) olyan mély hatást gyakorolt rá, hogy saját pél­dányának a lapjait teleírta jegyzetekkel. Ez végleg meggyőzte őt arról, hogy a francia forradalom az egész európai civilizációt fenyegeti.

Ami a liberalizmust illeti, Metternich elvetette a szabadság absztrakt és idea­lisztikus felfogását, és Burke-höz hasonlóan abból indult ki, hogy a szabadság elválaszthatatlan a tekintélytől és csakis a rend következményeként valósulhat meg. A tekintély elsorvasztása ezért a rendet is tönkreteszi; a népszuverenitás dogmáját a káosszal azonosította. E vonatkozásban érdemes idézni, mit mon­dott Metternich arról, hogy 1848 decemberében a későbbi III. Napóleont a francia köztársaság elnökévé választották: „A Louis Napóleonra adott voksok csak azt az ösztönös érzést tükrözik, hogy rend nélkül társadalmi élet sem lé­tezik. Ez az igazság ma Louis Napóleonnak hívja magát; olyan öreggé vált a világ, hogy az igazságnak egy személy nevét kell felvennie, mivel minden más út bezárult előtte.”4 A kortársai általában „Metternich-rendszerként” utaltak politikájára, ő viszont ezt a megnevezést félrevezetőnek tartotta, mert saját ma­gát nem egy rendszer, hanem örök elvek képviselőjének tekintette. E megfontolásból kiindulva ellenezte, hogy a nevével fémjelezzék saját korszakát.5 Nem volt kétsége afelől, hogy a tekintély perszonalizálása, személytelen jogtól való elszakítása elkerülhetetlenül önkényhez vezet.

Metternich és Nagy-Britannia

Ha Metternichnek a tekintéllyel és a szabadsággal kapcsolatos felfogását vizs­gáljuk, igencsak hasznosnak tűnik, ha kitekintünk az Angliához való viszonyá­ra, hiszen ez az ország volt az, amely a jog uralmának eszméjéből a korabeli világban a legtöbbet meg tudta valósítani. Miután 1848 márciusában a for­radalmi Bécsből álruhában menekülnie kellett, kalandos utazás után a liberá­lis Angliában talált menedékre, s ebben sokan a sors markáns iróniáját látták. A „reakciós” Metternich Londonban! De tévedtek, mert az exkancellár szemé­ben a britek sikere csak igazolta azon meggyőződését, hogy a rend és a szabadság egymástól elválaszthatatlan. „A világ legszabadabb országa, mert a leginkább rendezett” – így összegezte benyomásait a szigetországról, hozzátéve, hogy ott még az „utolsó lovászfiú” számára is világos a rend és a szabadság összefüggése.6 Ez magyarázza azt a paradoxont, hogy a brit rendszer iránti csodálatát még akkor is fenntartotta, amikor újságokat záratott be, és lázadó forradalmárokat küldött börtönbe otthon.

1819-ben ezt írta barátnőjének, Dorothea von Lievennek: „Ausztriát tekin­tem morális hazámnak, mert létének alapja teljes összhangban áll saját elve­immel és érzéseimmel. Ha nem lennék az, aki vagyok, angol szeretnék len­ni. Ha egyikre sem lenne lehetőségem, inkább semmi sem lennék.”7 Tegyük hozzá, hogy háromszor járt a szigetországban: először 1794-ben egy delegáció tagjaként, 1814-ben, majd 1848 áprilisa és 1849 októbere között emigráció­ban. 1848 áprilisában, nem sokkal érkezése után így jellemezte Angliát: „Ezt a nagy országot, akárcsak korábban, ma is a jog, a rend és a szabadság értékébe vetett rendíthetetlen hit jellemzi, abba a szabadságéba, amelynek, ha létezni akar, az előbbi értékekre kell támaszkodnia.” 1858-ban, Benjamin Disraelihez, a nagy tory államférfihoz írott levelében így említi Angliát: „az ország, amelyet szeretek, amelyhez közéleti pályafutásom hosszú periódusaiban a legszorosabb kapcsolat fűzött.”8 Ennek a nyilvánvaló érdekessége az, hogy az Anglia által szimbolizált rend felettébb távol állt attól, amely a Habsburg Birodalomban uralkodott. Metternich azonban meg volt győződve arról, hogy az egyes alkot­mányokat mindig annak alapján kell megítélni, hogy azok mennyire képesek szolgálni az egyes országok konkrét igényeit.

A teljes írás a Magyar Szemle 2024/5-6. számában olvasható.

1 Wolfram Siemann: Metternich. Staatsmann zwischen Restauration und Moderne. München, 2010, Beck. Wolfram Siemann: Metternich. Strategist and Visionary. Belknap, 2023, Harvard University Press. Wolfram Siemann: Metternich’s Britain. The German Historical Institute (The 2011 Annual Lecture). London, 2012. Henry Kissinger: A world restored. Metternich, Castlereagh and the Problems of Peace, 1812-1822. Boston, 1957, Houghton Mifflin. Henry Kissinger: Responsible Statesman of International Order. In The Metternich Controversy. Ed. Enno E. Kraehe. New York–London, 1971, HRW, 55–61. Henry Kissinger: Diplomácia. Bu­dapest, 1996, Panem–McGraw–Hill–Grafo. Peter Viereck: Conservatism Revisited. New Brunswick–London, 2005, Transaction Publishers. Peter Viereck: Bulwark against potential Fascism. In The Metternich Controversy. Ed. Enno E. Kraehe. New York–London, 1971, HRW, 89–93. Andics Erzsébet: Metternich és Magyarország. Budapest, 1975, Akadémiai. Andics következtetéseivel a szerző nem ért egyet, de munkája fontos és releváns levéltári dokumentumokat idéz. Érdekes, hogy Andics fél évszázada megjelent munkája óta a hazai szakiroda­lomban – legalábbis a szerző tudomása szerint – nem történt kísérlet Metternich örökségének érdemi átgon­dolására. (Metternich nézeteinek rövid összefoglalását adja e sorok szerzője az Országút folyóirat 2024. március 22-i számában.)

2 Aus Metternich’s nachgelassenen Papieren. Idézi Siemann 2012, 29.

3 Edmund Burke: Töprengések a francia forradalomról. Ford. Kontler László. Budapest, 1990, Atlantisz, 148.

4 Kissinger 1957, 196–197.

5 Uo. 196.

6 Idézi Siemann 2012, 15.

7 Idézi Siemann 2012, 9.

8 Idézi Siemann 2012, 14; 9.