•Előadásában két bibliai történetre, Mózes és Dávid (illetve Góliát) történetére összpontosított, és arra, hogy Machiavelli hogyan értelmezte újra ezeket A fejedelem című művében. Miért gondolja, hogy az itáliai szerző értelmezései figyelemre méltók?
Timothy W. Burns (fotó: Baylor University)
Machiavellit széles körben a modern világ tudatos alapítójának tartják: sikeres támadást vezetett a premodern Nyugat két forrása, Jeruzsálem és Athén, a Biblia és a szókratészi politikai filozófia ellen. Ha meg akarjuk érteni a világot, amelyben élünk, vagyis a szekularizált, technológia vezérelte modern világ alapelveit, illetve a Biblia és a szókratészi politikai filozófia által kínált alternatívát, akkor meg kell értenünk Machiavelli érveit. Ez nem könnyű feladat, mert bár Machiavelli egyértelművé teszi, hogy érveiben őszintébb és nyíltabb, mint a korábbi írók, mégis tartózkodó és megtévesztő, s különböző szintű címzetteknek ír. Ugyanakkor gondosan feltárni valódi, rendszeres gondolkodását módfelett hasznos lehet ahhoz, hogy megértsük azokat a visszatérő erkölcsi, politikai és teológiai kérdéseket, amelyeket mindenkinek fel kell fognia, ha – különösen ma – átgondolt, megfontolt életet szeretne élni.
•Mit mond tehát Machiavelli Mózesről és Dávidról?
Számára Mózes – Küroszhoz, Romulushoz és Thészeuszhoz hasonlóan – nem a transzcendens igazság szószólója, hanem egyszerűen fegyveres próféta, aki erővel kényszerítette követőit, hogy higgyenek az „új rendben és szabályokban”. Ateista volt, aki kitalálta Istent, hogy „megalapozza államát és biztonságát”. A másik három alapítóhoz hasonlóan (II. Hierón szürakuszai királytól pedig eltérően) tudta, hogy a „vallás” fontos a lojalitás, hűség biztosításához. Valójában az volt, aminek az ellene fellázadó Kórah követői is hitték. Ehhez hasonlóan Dávid nem Isten eszköze akart lenni, s nem azért szállt szembe Góliáttal, hogy „hadd tudja meg az egész világ, hogy van Isten Izraelben” (1Sám 17,46), illetve, hogy az egybegyűltek megtudják, hogy „az Úrnak nincs szüksége kardra és lándzsára ahhoz, hogy győzelmet adjon” (47). Inkább észrevette a lehetőséget, hogy megfoszthatja Sault a királyságától, és üstökön ragadta az alkalmat. Dávid azért utasította el Saul páncélját, mert azzal – Machiavelli szerint – nem tudott volna jó színben feltűnni, és „parittyával és késsel” szállt szembe a filiszteussal. Machiavelli tehát kést ad Dávid kezébe, mert az így szép csendben az emberi tudományra és fegyverekre hagyatkozik, miközben úgy tesz, mintha Istenért és Istennel cselekedne. Röviden Mózes is, Dávid is kénytelen volt önmagára támaszkodni, miközben azt a látszatot keltették, hogy Isten kinyilatkoztatott törvényeit juttatják érvényre.
•Mi a probléma ezzel az értelmezéssel? Ön szerint ez szándékosan félrevezető, vagy csak egy másik, alapvetően érvényes, bár a bibliai felfogástól eltérő magyarázat?
Ez az elgondolás homlokegyenest ellentétes azzal a meggyőződésünkkel, hogy a világ gondviselésszerűen, igazságosan van elrendezve, és hogy arra vagyunk hivatottak, hogy igazságosságának megfelelően cselekedjünk. Olyan eltérő értelmezés irányába mutat, amellyel a Biblia szerkesztői tökéletesen tisztában voltak, és amely szerint a világ merő zűrzavarát az emberi ügyesség és autonómia teheti rendbe. Machiavelli teljes mértékben tisztában van azzal, hogy itt a visszatérés/bűnbánat és a haladás eltérő irányultságáról van szó, és arra ösztönzi olvasóit, hogy az utóbbit fogadják el, hogy megdöntsék az uralkodó európai keresztény „észjárást”, illetve tágabban varázstalanítsák a világot.
•Ezekkel az újraértelmezésekkel tudjuk tehát Ön szerint valóban megérteni Machiavelli szándékait? Ha feltételezzük, hogy okos, mondhatni ravasz ember volt, akkor alighanem nehéz megragadni valódi szándékait.
Igen, valóban, ahogy fentebb megjegyeztem, ez meglehetősen nehéz. Tapasztalatom szerint néhány dolog segíthet elkerülni a félreértéseket. Először is tudományos alázattal közelítsünk műveihez, amin azt értem, hogy ne csak róla, hanem tőle is akarjunk tanulni. Ha például abból indulunk ki, hogy Machiavelli a reneszánsz szülöttje volt, akkor mindenhol megtaláljuk e feltételezés bizonyítékát, és könnyen figyelmen kívül hagyjuk szélsőséges tanításait, amelyek teljesen ellentétesek a reneszánsz gondolkodók általános nézeteivel. Ha pedig azt gondoljuk, hogy aljas, törtető firenzei, aki hasznos tanácsokat adott Lorenzo de Medicinek, vagy ha a „realista” kategória skatulyájába szeretnénk sorolni, akkor nem fogjuk megérteni szellemi kihívással bíró gondolatait. Hozzátenném, ez esetben tényleg nincs értelme olvasni őt, művei nagyjából annyira lennének érdekesek, mint a bélyeggyűjtés.
Másodszor – és ez talán túl egyszerűnek tűnik ahhoz, hogy kimondjuk –, meg kell próbálnunk megérteni és megfogalmazni, hogy mi is szerepel valójában a szövegben. Harmadszor újra és újra el kell olvasni a szövegeit, és figyelni kell az érveinek módosításaira utaló jelekre. Mit ért azon, amikor a tizenegyedik fejezetben azt írja, hogy VI. Sándor pápa „elkövette mindazokat a dolgokat, melyekről a fentiekben, a herceg (Cesare Borgia) cselekedeteiről szólva már beszéltem”? Úgy tűnik, ezzel visszavonja azt, amit korábban, a hetedik fejezetben mondott. Továbbá, amikor Machiavelli a tizenkilencedik fejezetben kétszer is említi, hogy bizonyos következtetésre jutott, de mindkét alkalommal elmulasztja leírni, hogy mire, akkor figyelni kell arra, hogy későbbi okfejtései hogyan viszonyulnak kezdeti érveihez. Ráadásul miután a kilencedik fejezetben megkülönbözteti az előkelők és a nép alapvető két „kegyét” (eredetileg umore, ’kedély’, ’kedv’, ’beállítottság’), a tizenkilencedik fejezetben Severus sikereinek tárgyalásakor harmadik „kegyet” is bevezet, a katonákét. A tizennegyedik fejezetben dicséri Scipiót, amiért „követte” Küroszt – Xenophónra hivatkozik –, de később, a tizenhetedik fejezetben megjegyzi, hogy a római szenátusnak meg kellett védenie Scipiót egy súlyos hibája miatt, amely éppen ezzel a „követéssel”, utánzással magyarázható. Végül a tizennyolcadik fejezetben leírja az ókoriak „leplezett” tanítását, amelyet állítólag Chiron kentaur példáján keresztül adtak át, és amely szerint az embernek félig állatnak, félig embernek kell lennie, de utána rámutat, hogy az emberek mindannyian vadak, oroszlánok és rókák, és hogy értelmünk nem más, mint a szenvedélyeinket szolgáló rókaravaszság. Számtalan példa van arra, hogy ezt a szöveget újra és újra el kell olvasni.
•Tehát elutasítja azt az elképzelést, hogy Machiavelli republikanizmusa bűnös állapotunkból próbálja a legjobbat kihozni?
Igen, elutasítom. Machiavelli nagyon világosan kijelenti a tizenkettedik fejezetben, hogy Itália „hibái” nem keresztény bűnök, hanem éppen a keresztény erények követéséből fakadnak.
•Jól értem, hogy a bibliai elbeszélések bölcsességét hiányolja? Mit tanulhatunk a mai posztmodern korszakban az ókori Mózes és Dávid alakjából?
Először is hadd szögezzem le, hogy a posztmodern állítások nagy része számomra modernnek tűnik, különösen az igazsággal kapcsolatban. Másodszor nem az a szándékom, hogy tanulságokat vonjak le az olvasók számára. Sokkal alapvetőbb, bár szerényebb célom az, hogy megtanítsam őket olvasni, eltávolítva a szöveggel való igazi szembesülés útjában álló különböző akadályokat, mindenekelőtt a historizmus akadályát. Három, a héber szentírással foglalkozó mai könyvet ajánlhatok, amelyek sokkal mélyebbek és átfogóbbak, mint az én rövid előadásom volt: Thomas Pangle-től a Political Philosophy and the God of Abraham (A politikai filozófia és Ábrahám Istene), illetve Leon Kass The Beginning of Wisdom: Reading Genesis (A bölcsesség kezdete: a Teremtés könyvét olvasva) és a Founding God’s Nation: Reading Exodus (Isten nemzetének alapítása: a Kivonulás könyvét olvasva) című művét. Mindkét szerző körültekintően közelíti meg a Bibliát, és lehetővé teszi, hogy az olvasót magával ragadja az ősi üzenet bölcsessége.
•Bölcsességet azonban Machiavellitől is tanulhatunk, amit politikusok nemzedékei is alighanem megerősítenek. Eltekintve Mózes- és Dávid-értelmezésétől, mit tanult tőle Ön mint filozófus, és mit tanulhatunk tőle mi, laikusok?
Aki filozófiát vagy politikai filozófiát tanul, nem feltétlenül filozófus. Ahogy a barátaim is megmondhatják, én sem vagyok az. És nem hiszem, hogy a politikusok sokat tanulhatnak Machiavellitől. Roppant tévedés azt gondolni, hogy A fejedelem afféle kézikönyv pályakezdő politikusok számára, még ha Machiavelli maga is vétkes e benyomás kialakításában. Szándékát talán a tizenötödik fejezetben fogalmazza meg a legegyértelműbben: az „értők” számára ír, és szakítva a korábbi írók „észjárásával”, bevezeti a „valódi igazság” fogalmát. Az ambiciózus fiatalok szerintem sokkal jobban járnak, ha Winston Churchill, Cicero, Plutarkhosz, Shakespeare vagy Xenophón műveit olvassák.
•Kire lenne nagyobb szükség most az Egyesült Államokban, Mózesre vagy Dávidra? Netán Machiavellire?
Sajnos pontatlanul fogalmaz. A legtöbb amerikai nem olvasott egy szót sem Machiavelliről, mégis machiavellista. John Locke Két értekezés a polgári kormányzatról című művében lefektette annak az erkölcsi alapját, amit ma kapitalizmusnak vagy szabadpiacnak nevezünk. Leo Strauss Locke tanításáról úgy beszélt, mint a machiavellizmus kiforrott formájáról. Ön is, én is valahányszor a bankba megyünk hitelt felvenni vagy pénzt betétbe helyezni, a machiavellizmust gyakoroljuk. Részt veszünk ama, ma már tiszteletre méltó banki gyakorlatban, vagy kihasználjuk annak előnyeit, amelyet a machiavellizmus előtti időkben uzsorának ítéltek. Hasonlóképpen üdvözöljük és kihasználjuk azt, amit Locke a természet nyomorúságát orvosló ellenszernek nevezett, és amit a technológia és annak alapját képező művészetek és tudományok tettek lehetővé. A historizmus épp a felvilágosodás ezen lealacsonyító tanítása elleni lázadásból született, de akadályt gördít közénk, illetve a jó és a rossz egyszerű, az olvasókban meglévő tapasztalatai közé, amelyekre a Biblia az ősi szövegekhez hasonlóan támaszkodik.
A szerző politológis, az NKE és az Axióma Központ kutatója
Nyitókép: Machiavelli szerint Dávid csak üstökön ragadta az alkalmat; Caravaggio: Dávid és Góliát (1600), fotó: Wikimédia)
