A mesterséges intelligencia (rövidítve MI) itt van – mindenütt. Mindenütt működik már körülöttünk, használjuk, esetleg anélkül, hogy tudnánk. Az informatikusok szédülten keresik a használat további lehetőségeit, és a fejlesztés úttörői úgy vélik, soha nem látott lehetőségek állnak az emberi gondolkodás előtt. Mi több, állítják, előbb-utóbb a mesterséges intelligencia képességeivel túl is léphetünk az emberi agyon. Az ember, mondják, megistenülhet. Olyat alkotott, amivel fokozhatja, meghaladhatja önmaga képességeit. Újra felcsillan a modernitás feltétlen hívőiben az annyiszor elbukott remény, hogy a találmányok jobb világot hoznak el, a haladás végtelen.

A tudomány vezető kutatói körében, úgy tapasztalom, ma már nagyobb az aggodalom, mint a diadalérzet. Ismét megtörtént, ami annyiszor a technika történetében:

egy találmány megkezdte diadalútját az újítások megállíthatatlan járszalagján, mielőtt a tudósok és a technológia urai az új veszélyeket felmérték volna.

Az aggodalom a visszaélés veszélyei miatt a tudománypolitikusok és a tudósok körében mára akkorára nőtt, hogy nemrég Rishi Sunak brit miniszterelnök csupán azért utazott Washingtonba, hogy Biden amerikai elnökkel a veszélyes lehetőségek szabályozásáról, a katasztrófák kizárásáról tanakodjon. Hiszen a mesterséges intelligencia segítségével valaki kénye-kedvére háborút, akár világháborút indíthat. Miért ne, ha manapság őrült sorozatgyilkosok ártatlanok tucatjait ölik meg kedvükre kézifegyverekkel, a világ okozta vélt vagy valós sérelmeik miatt? Magányosan vagy terrorszervezet tagjaként.

Rishi Sunak brit kormányfő Joe Biden amerikai elnökkel találkozott a Fehér Házban (Wikipedia, fotó: Simon Walker)

 

S mi lesz akkor, hangzik a másik aggály, ha egy gondolkodó rendszer önállósulva arra a megállapításra jut, hogy az ember nevű faj ártalmas és gonosz, és ezért kiirtandó, az összes lehetséges pusztító eszközzel.

Működnek már szabadon felhasználható MI-rendszerek is – mindnyájan beléphetünk a használók körébe. S miért ne próbálná ki őket a magamfajta szabadúszó, szabad gondolkodó, akinek elsőként az a kérdés jut eszébe, vajon valóban többet tud-e nálunk ez a mindenható rendszer? Az Országút szerkesztőbizottságának tagjait és vezető szerkesztőit a minap Orosz István barátunk, a grafikus és író

a saját nekrológjával lepte meg, amelyet személyes megrendelésére írt neki az egyik mesterséges-intelligencia-rendszer.

A nekrológ, amint a gyászolt személy maga is megállapította, csapnivalóan lapos volt. Olyannyira, hogy barátunk végül is úgy döntött, ha csak ennyit remélhet az egyre inkább mesterséges intelligenciával működő sajtótól, akkor egyelőre nem is érdemes meghalnia. Ilyen körülmények között a halálát egyelőre elhalasztja, ha lehet.

No és jobban járna István és az olvasók, ha a nekrológot egy belső, erre a témára állított munkatárs írta volna meg egy lap számára? Vélhetően nem. Ugyanilyen lapos lett volna (lenne) a nekrológ, amelyben az eredetiség csúcsát a „korunk egyik kiemelkedő tehetségű grafikusművésze” stb. jellemzés jelentené.

A gondolkodó MI-rendszerbe az adatokat és

a felhasználható mondatsémákat az agy neurális hálózatát modellező „mélytanulási” rendszer segítségével emberek táplálják be.

Éppen olyan újságírók és szakértők, amilyenekre kiosztották volna egy vezető lapnál a nekrológ megírását. És a rendszer betáplálási szabályai között sejthetően szerepel olyan szempont, hogy a felhasználandó szavak és mondatok jelentése a valószínűség határárán belül legyen. És minden bizonnyal az is, hogy kerüljék a sértést, a „megbotránkoztatást”. Egyes híradások szerint az egyik rendszer esetében a rendszer gazdái ki is szűrik az úgymond politikailag nem korrekt, kirekesztő s hasonló megállapításokat. Így születnek meg az eredmények, amelyek olyanok, mint az a nevezetes ló, amelyet egy bizottság rakott össze.

Mi a megoldás – és kell-e megoldás? – az MI által generált szövegek laposságának elkerülésére? Talán lehetőséget vagy utasítást kellene adni a mesterséges intelligenciának, hogy vad, valószínűtlen, de „veszélytelen” állításokat szőjön a mondatokba? Azt hiszem,

a neurális modellnek ez az elvi lehetősége az abszurditás választására – az MI-elmezavar – az, ami leginkább nyugtalanítja az MI kritikusait.

Egy baráti társaság számára, amelyben kutatóorvos, atomfizikus, művészetkritikus, pszichiáter és teológus is helyet foglalt, a témát kiválóan ismerő orvosetikus társunk nagy kivetítő vásznon demonstrálta a piacvezető MI-rendszer működését. A bemutató, s az alkalmazás folytán a gyógyításban hozott nagy újítások, majd a felmerülő aggályok széles körű megvitatása után én is lehetőséget kértem néhány kísérletre.

Először azt kértem a rendszertől: egy oldalon méltassa Antall József néhai miniszterelnök működését halála évfordulóján. A válasz pillanatok alatt megjött. Tárgyilagosan informált és elismerő volt a jellemzés, jól foglalta össze a rendszerváltozás első, meghatározó kormányfője elé tornyosult feladatokat. Éppen

csak karaktere nem volt a szövegnek: olyan összefoglalás volt, amilyet egy külügyi referens ír orientálásként főnökének. Szinopszis.

Ezután azt a kérdést tettem fel a rendszernek, mit válaszolt Antall József Párizsban, 1991 májusában François Mitterrand elnöknek, amikor az Tito egykori jugoszláv elnököt kívánta vissza. No, itt csődöt mondott a rendszer, általánosságokat hordott össze Tito érdemeiről. Holott Antallnak az volt a válasza, hogy Tito valóban jó alapképzést kapott. – Valóban? – kérdezte Mitterrand felcsillanó szemmel. – Igen,

őrmester volt a császári és királyi hadseregben, Broz József néven

– válaszolta Antall. Aminek az volt az üzenete, a metajelentése: Tito csak egy múló világpolitikai konstellációt tudott kihasználni jó politikai ösztönnel – de a mostani, 1991 -es krízis megoldásához nagyobb kaliberrre volna szükség.

Francois Mitterrand és Antall József találkozója 1990. január 18-án Budapesten (MTI fotó: Manek Attila)

 

Vajon az MI ismerhetné-e ezt a történetet? Először 2020-ban mondtam el – és a pár tanú közül senki más azóta sem – A világfa ágain című életútinterjúmban, Csűrös Csillának. Az amerikai rendszer feltöltésébe bedolgozó magyarok nyilván nem használták ezt a három kiadást megért könyvet. Vajon a három nagy magyar nyelvű adatbázisba és a készülő óriási magyar MI-rendszerbe bekerül-e ez a történet és Antall más különleges megnyilvánulásai? Ki dönt erről s hasonlókról, milyen ismeretlen, arctalan hatalmú bizottság?

Az elvárások szerinti

MI-válaszok egyik közös jellemzője, hogy a tényanyagban és az értelmezésekben a legritkábban kapunk konkrétumokat.

Lexikonok és szinopszisok jellegzetes hibája, hogy hiányzik belőlük az élet sava-borsa. Az, amit minden gyerek tud: hogy a mesékből, a történetekből értjük meg a világot. S amint egyik barátom mondja: a MI-szövegkreációk tükröt tartanak a szakmák elé: valójában a mindenkori konvencionális szakmai középszer tükreit.

Adtam aztán versíró feladatot is a rendszernek: írjon angolul négysoros strófákból álló Yeats-verset megadott témára. Tisztes mű született, rövid idő alatt.

Megvolt mindene, ríme, ritmikája, képei, XX. század eleji nyelvezete – éppen csak nem élt, mert közhelyes volt minden sora.

Illetve, pislákolt benne valami élet: egy képzavar volt a felszabadító hiba. Ilyeneket írtak nekem feladatként az éltanulók a Santa Barbara-i Egyetem verskurzusán 1984-ben. Ellenben a négy-öt legjobb, akikben volt költői szikra, rakoncátlanabb verseket írt – de volt bennük mindig valami egyedi. Ötlet, eredetiség.

A Santa Barbara-i Egyetem központja (Wikipedia)

 

Magamban, itthon aztán végeztem még pár cseles szakmai próbát. Például kértem az MI-rendszertől, hogy fordítson angolra tőlem egy esszérészletet. Egy perc alatt megérkezett az eredmény: első pillantásra tisztes. Szóválasztásai azonban nem voltak igazán szerencsések: a tónust, a modort nem adták vissza. És vétett a fordítás egy nagy bakit is. A magyar szövegben alanyváltás történt, de a fordítóprogram ezt nem vette észre. Így a kulcsmondatot másik szereplő szájába adta a rendszer.

Tehát, mintha előző történetemben a Titóról szóló minősítést nem Antall József mondta volna, hanem a francia elnök. Államügyekben éles helyzetben akár konfliktust indíthat el egy hasonló baki. Magyarán, ahol minden szó számít, ott olyan szerkesztőnek vagy politikai asszisztensnek kell megnéznie az MI-fordítást, aki két nyelvet anyanyelvi szinten tud, mint a legjobb fordítók.

A fogalmazóprogramtól pedig

nem várhatók a képzelet váratlan ötletei, lényeget magukba rejtő részletek, a humor – magyarán a tehetség személyessége.

Az élő emberi nyelv szférája: ahol a gondolat nem szinoptizálható, ahol nincsen lényeg, mert minden mozzanat része a lényegnek.

Ahol az MI fogalmazó- és fordítóképessége véget ér, ott kezdődünk mi, emberek. Az ötletek, a nagy horizont, az isteni szikra.