A tehetséges, fiatal filoszemita középkorász, Hóman Bálint a Tanácsköztársaságtól megundorodva a Horthy-korszak kurzustörténészévé és miniszterévé avanzsált. Gondolkodóként és politikusként felelősség terheli abban, hogy zsidóellenes érzület hatotta át a magyar közgondolkodást. Ujváry szépen összefoglalja a „kolléga” életének és ténykedésének főbb zsákutcáit és fekete foltjait. 1942/43-tól egyszerre erősödő németbarátsága és németellenessége ma szinte skizofréniának tűnik. Viaskodó lélek volt. A német megszállás, majd az auschwitzi jegyzőkönyvek megismerése után aggódva és kapkodva igyekezett megmenteni több jelességet.

Zsindely Ferenc jogászt, államtitkárt, minisztert naplójának nemrégi publikálásáig szinte csak a szűk szakma ismerte. Szerepe, gondolkodása nem volt jelentős. Fajvédő létére – állítólag jórészt felesége, Zsindelyné Tüdős Klára hatására – hetvenkét személyt, főként gyermekeket, köztük a magyar munkásmozgalom akkori és későbbi élcsapatának több tagját és családjaikat bújtatta.

Makkai János országgyűlési képviselő, az ismert erdélyi nemesi família tagja huszonhét évesen 1932-ben megjósolta (óhajtotta?) a nemzetiszocialisták hatalomra kerülését (Germánia új utakon). Részt vett az első és második zsidótörvény kidolgozásában. 1940-es amerikai tanulmányútja nyomán azonban belátta fajvédő és nácibarát álláspontjának téves voltát, és ennek nyíltan hangot is adott (1942-től Budaörsön angolszászpárti rádióadót működtetett), amiért azután a német megszálláskor le is tartóztatták. „Emiatt őt nem is tekinthetjük embermentőnek – bár valószínűleg az lett volna, ha szabadlábon marad” – írja Ujváry. Ezért is furcsa a kiemelkedő gondolkodót fajvédőkből embermentőkké lettek között tárgyalni.

Mester Miklós történész, államtitkár szintén radikális fajvédő volt. Először a kormánypárt, majd az imrédysták frakcióját erősítette. Ugyanakkor az ellenállási mozgalommal és a cionistákkal is kapcsolatban állt. Máig tisztázatlan, hogy miként lehetett döntő hatása a kormányzói zsidómentesítésekre, ami szemet szúrt a nyilasoknak is. Számos ember élete neki köszönhető. Bár a Sztójay-kormány tisztségviselője volt, 1945 után nem vonták felelősségre.

Nyilaskeresztes politikussal, háborús főbűnössel zárul az antiszemita zsidómentők sora. Az erdélyi származású báró Kemény Gábor külügyminiszter Ujváry szerint a nemzetközi gettó megszervezésével védte a zsidókat. Csakhogy a nyílt gettóként működő, a nyilas pártszolgálatosok, a csőcselék számára kitűnő garázdálkodási, rablási és gyilkossági területté vált városrész – egyebek közt Dunába lőtt – áldozatainak száma és szenvedése elkerüli a figyelmét.

A könyv, bár számos fontos adalékot összegez, a valódi kérdésre, hogy az antiszemitákból hogyan, miért lesz zsidómentő, nem kapunk érdemi választ. Nem sikerült – a kötetben nem is idézett – Bibót meghaladni, aki még 1948-ban elmondta: „Igenis nem lett volna irreális azt várni, hogy amikor ez átmegy az emberi méltóság arculcsapásába és a fizikai üldözésbe, hogy akkor ugyanez a társadalom meghőköljön, és az akció ellen forduljon.” Mint ahogyan sokan tették is.

Ha a kötet a világos válasszal adós marad, hipotézist sem nyújt a kérdésre. Pedig a zsidóellenesség egyik legfőbb jellemzője is felmerülhetett volna: az antiszemita propaganda az állításokkal ellentétben korántsem olyan nagyszámú galíciai zsidót vett célkeresztbe. A gyűlölet vetése elsősorban ellenük, az asszimilációra állítólag nem hajlandó ortodoxok, a „rossz zsidók” ellen irányult. Ezzel szemben szinte minden antiszemitának voltak „jó zsidó” barátai. Polgárosult, magyaros életmódot folytató, esetleg kikeresztelkedett zsidók. Hogy őket meg kellene menteni, azt még azok is beláthatták, akik évtizedeken át a zsidó származásúak visszaszorítását, kitelepítését követelték. Árnyalni kell, mentegetni aligha.

 

A szerző történész