Olyan helyet foglal el a kanadai Charles Taylor (1931) az angolszász filozófiában, mint Jürgen Habermas az európai szellemi életben. Gondolkodói karrierjük kezdetén más-más módon, de mindketten a klasszikus német filozófiai hagyományból indultak ki – a kanadai filozófus Hegelből, a német pedig disszertációjában Schellingből majd, a frankfurti iskola legfiatalabb tagjaként Marxból. Ha nagyon leegyszerűsítjük szerteágazó munkásságuk alapvető tétjeit, akkor az a következőképpen hangozhatna: melyek a modernitás feltételei, vagyis hogyan határozhatnánk meg a modern kort? Továbbá milyen lehetőségei maradtak az ellenállásnak az instrumentális racionalitással vagy a világ instrumentális, atomista modelljével szemben, ami mindkét gondolkodó számára a modernitás legfenyegetőbb oldalát jelentette.

Charles Taylor (fotó: Lëa-Kim Châteauneuf / Wikimedia)

 

Varázstól varázstalanításig

Taylort a filozófus doyenek között is alighanem az teszi különlegessé, hogy nem pusztán aktív a szellemi nyilvánosságban, de legújabb könyve, a Cosmic Connections a maga hatszáz oldalával legalább annyira ambiciózus, mint korábbi nagy művei. Két legismertebb, szintén monumentális könyve a Sources of the Self (Az én forrásai) és az A Secular Age (Szekuláris kor). Az előbbiben azt próbálta meg végigkövetni, miképpen alakult ki a modern „én”, melyek voltak, illetve melyek azok a legfontosabb filozófiai és vallásos források, amelyek meghatározzák a modern szubjektivitást. Az utóbbiban pedig azt a folyamatot vázolta fel, ahogyan a XV–XVI. századtól Európában a vallásos társadalomból szekuláris társadalom lett. Ezzel összefüggésben azt is vizsgálta, hogy a tradicionális vallási formák hogyan alakultak át a modernitásra jellemző gyakorlatokká és tapasztalatokká. Vagyis hogyan jutunk el a zárt, hierarchikus, istenség kormányozta rendtől, a „varázslattal és csodákkal teli” világtól, amelyet démonok, mágia és különféle obskúrus erők uralnak, a „varázstalanított”, mechanikus erők vezérelte rendig. Hogyan lett a „porózus énből” – amely „átjárható” a külső hatalmak számára – egyfelől szubjektivitás és eredetiség, a lelki élet modern bensőségessége, másfelől pedig a „pontszerű én”, vagyis a természettudományos és mechanikus világkép által feltételezett, a világon kívülálló, objektív megfigyelő. Továbbá hogyan lett abból a világból, ahol a teljesség rajtunk kívül, a természetben fellelhető, miközben mintegy organikusan magába foglal minket, olyan világ, ahol a teljességet magunkban kell újra megalkotnunk, mert a külvilágban már elveszítettük.

 A létezők nagy láncolata

E nagy művei folytatásának is tekinthető Cosmic Connectionsben Taylort tulajdonképpen ugyanaz az „antropológiai igény” foglalkoztatja, mint korábbi könyveiben. Vagyis szerinte az emberi történelem során megfigyelhető az egészre irányuló antropológiai vágy, amely az évszázadok során rendkívül sokféle formában mutatkozott meg. Ez a kozmoszhoz, vagyis a rendezett egészhez való kapcsolódás vágya, melynek tárgya a hagyomány által uralt korszakokban adott volt. A kozmosz rendje, a létezők nagy láncolata bizonyos értelemben magától értetődővé tette a kapcsolatot a mikrokozmoszként elgondolt ember és az univerzum makrokozmosza között. A világhoz való kozmikus kapcsolódás a természettudományos és technikai forradalom, illetve a modern állam és a modern társadalmak kialakulása következtében meglazult. Ettől kezdve a világ a szubjektivitás és az objektivitás szférájára vált ketté, ahol az individuum e teljességigény szempontjából szükségképpen elszigetelődött, s ez a mindennapi életre is jelentős hatást gyakorolt.

 Lehetséges a hozzáférés a teljességhez

Erre a helyzetre a XIX. századi romantikusok – fejti ki Taylor –, legfőképpen a romantikus költők „dolgoztak ki” olyan „módszert”, amely adott esetben képes orvosolni az elszigetelődést és helyreállítani a kozmikus kapcsolódást. A „módszer” persze csak képletes kifejezés itt, mivel világos, hogy a művészetről, azon belül is a költészetről van szó. A romantikus költők, vagyis Wordsworth, Novalis, Hölderlin, Shelley, Keats olyan nyelven szólaltak meg, amely Taylor szerint nem pusztán leíró nyelv volt, de nem is pusztán szubjektív érzések kifejezésére volt alkalmas, hanem olyan „köztes teret” hozott létre, amely újra átélhetővé, megtapasztalhatóvá tette a kozmikus kapcsolódást. Taylor számára azonban fontos, hogy ne antimoderneknek mutassa be a romantikusokat: ezek a művészek nagyon is érzékelték azt, hogy a „létezők nagy láncolata” a maga reneszánsz, középkori vagy akár antik formájában elveszett. Az egyetlen lehetőségük az, hogy ezt az elveszett rendet, illetve a kapcsolódásból fakadó teljességérzetet a költészet segítségével egyéni módon újraalkossák. A befogadó, az olvasó számára is lehetséges lesz így a hozzáférés a teljességhez, az „epifánia” tapasztalatához, s amennyiben képes ráhangolódni a költeményre, benne is megszületik az a „rezonancia”, amely a „köztes térben” hozzákapcsolja őt a transzcendensként felfogott természethez.

 A hétköznapi idő felfokozása

Taylor a romantikus művészet filozófiai hátterét tárja fel könyve első részében, vagyis számba veszi a német idealizmus legfontosabb újításait, majd Friedrich von Schlegel és Johann Georg Hamann romantikára nagy hatást gyakorló nyelvelméletét tárgyalja, amelyet korábbi könyvében, a The Language Animalban is a középpontba állított. Ezután tér rá a romantikus versek elemzésére, ám szimbolista és modern alkotók, Gerard Manley Hopkins, Rainer Maria Rilke, Charles Baudelaire, Stéphane Mallarmé, T. S. Eliot, Czesław Miłosz műveivel is foglalkozik. Bár lényegesen eltérő formában és eszközökkel, de ezek a posztromantikus költők – mondja a filozófus – a verseikben immár arra sem törekedhettek, hogy az elveszett „magasabb realitásokhoz” megtalálják a kapcsolatot. Ekkor, a XIX. század végén, a XX. század elején a kapcsolódás nem valamely képzelt térbeli, hanem idői jelleget öltött, a hétköznapi idő felfokozásában, a különleges eseményszerűségben valósulhatott meg. Taylor végül röviden összegzi a világban lezajlott morális fejlődést (igaza van, szigorúbbak az elvárásaink, hitványabb a teljesítményünk).

 Ellenállhatatlan szellemi sodrás

Már a terjedelménél fogva sem könnyű olvasmány a Cosmic Connections. Akárcsak korábbi nagy műveiben, a gondolatmeneteit itt sem lineárisan bontja ki, és nem is egy szálon futtatja őket, hanem szerteágazó és kitérőkben, kitekintésekben, visszatérésekben és ismétlésekben bővelkedő fejtegetésekben. Sokszor azért is olyan nehéz összefoglalni a művei témáit, mert amikor az ember nekirugaszkodik, akkor esetleg kiemeli a művek elején elhangzó általános megállapításokat, de ezzel megközelítőleg sem adhatná vissza írásai rendkívüliségét. Általában több, igen különböző szempontból közelíti meg Taylor a témáit, a fogalmakat inkább csak körülírja, mintsem meghatározza, masszív filozófia-, vallás- és kultúrtörténeti vonatkozású felvetéseit a lehető legtágabbra fogva adja elő, közben folyamatosan új fogalmakat vezet be, és újabb szerzőket von be elemzésébe. Az efféle megközelítésmódról mondanánk a kezdő filozófiatörténésznek, hogy pontosan így nem szabad monográfiát írni, mert szétesik. Taylor azonban nagy műveiben képes végigmenni kijelölt útján, témáját vagy gondolatmenetét sikerül mindvégig egyben tartania. Olyan ellenállhatatlan szellemi sodrást teremt, ami akkor is magával ragadja az olvasót, ha már csak nehezen tudja követni az újabb és újabb kitérőket és utalásokat. Szövegeiben mindig ott van a különböző problémák és témafelvetések teremtő mozgása, amely hozzákapcsolja őket az egészhez.

 Esztéták és művészetfilozófusok töprengései

Csakhogy a Cosmic Connectionsben ez sajnos mintha nem mindig működne. Nehéz lenne pontosan megfogalmazni, hogy miért nem. Először is van egy filozófiatörténeti szempontból nehezen magyarázható hiányossága: Taylor úgy értekezik a német idealizmus filozófiájáról, majd a romantikus művészetről, illetve a pusztán szubjektív és a pusztán objektív szférája közötti „köztes térről”, hogy szinte egyáltalán nem említi az esztétika kérdéskörét. Holott az esztétika a XVIII. századtól kezdve központi szerepet vitt akár a késői német idealizmus filozófiájában, akár a romantikus művészetelméletekben – gondoljunk csak a romantikában oly fontos „fenséges” kérdéskörére. Így amikor Taylor hosszú filozófiatörténeti fejtegetések után eljut a „köztes térben” megjelenő „mélyen átélt belátásokhoz” (deeply felt insights), akkor nehéz nem arra gondolni, hogy ez tulajdonképpen sok vonatkozásában egybevág azzal, amit az „esztétika atyjaként” emlegetett Alexander Gottlieb Baumgarten az „érzéki megismerésen” értett 1750-ben megjelent Esztétika című művében. Ha Taylor a „kozmikus kapcsolódás” fogalmának kifejtését nem illeszti bele az esztétikai gondolkodásba, mert, mondjuk, ami felettébb valószínű, a vallásos mellékjelentéseket tartja fontosabbaknak, annyit mégis tisztázhatott volna, hogy hogyan viszonyul mindez az esztétikához. Ennek hiányában az elméleti, filozófiatörténeti részek kapcsán nehéz szabadulni attól a gyanútól, hogy Taylor valami nagyon hasonlóról értekezik, mint amiről az esztéták és művészetfilozófusok immáron két évszázada töprengenek.

 Verselemzések

Taylor úgy elemez verseket, hogy sokszor akár két-három oldalas egybefüggő, forrásnyelvi idézeteket illeszt be a főszövegbe, amelyek megfejtését néhány soros kommentárokkal oldja meg, mielőtt beemelné az újabb hosszú citátumokat. Eközben irodalomtörténeti szakirodalmat szinte egyáltalán nem használ, és megmarad a kiválasztott költők legismertebb verseinek elemzésénél, a versek lehetséges jelentésmezejét pedig szinte teljesen leszűkíti arra a néhány alaptézisre, amelyre az egész könyv épült. Az egész olyan, mintha Taylor filozófiai szövegeket elemezne, csak itt éppen versekkel van dolgunk. Hölderlin, Rilke vagy Mallarmé esetében – hogy csak azokat a költőket említsem, akiknél a jelentés köztudottan nehezen hozzáférhető – ez nem tűnik igazán meggyőző eljárásnak. Persze könnyen lehet, hogy Taylor azért használ hosszú idézeteket, és kerüli az irodalomelméleti zsargont – amiért akár hálásak is lehetünk neki –, mert éppen azt szeretné elérni, hogy az olvasó is ráérezzen a versekre, hogy ráhangolódjék arra a „rezonanciára”, amelyet Taylor megkísérelt fogalmakba önteni. Így viszont az elemzései olykor a banalitásba hajlanak: „de ezzel nem tudok most tovább foglalkozni – írja Taylor a Rilke-fejezet végén –, csupán még egy szonettet hoznék ide, amely szerintem mélyen megindító”.

 Kinek szól?

Így az sem világos, kik lennének a Cosmic Connections célközönsége. A verselemzések terjedelme feltételezi, hogy az olvasó ismeri az adott művészek életművét és számtalan más, csak utalásszinten megemlített művészt és filozófust, s minthogy Taylor eredeti nyelven idézi a verseket, az angol fordítást pedig mindig utána közli, vélelmezi, hogy tudunk például annyira franciául és németül, hogy Mallarmét és Rilkét eredetiben élvezzük.

Így, habár a versek kétségkívül gyönyörűek, Taylor műveltsége és a könyvben felvillantott összefüggések továbbra is érdekfeszítők, a Cosmic Connections esetében mégis felmerül a kérdés, vajon kinek érdemes elolvasnia. Ha valaki Taylor munkásságába szeretne betekintést nyerni, akkor nem ezt javasolnánk, ennél vannak a szerzőnek jobb könyvei. Ha valaki a romantika költészetéről szeretne többet megtudni, a Cosmic Connections csalódást kelthet. Ám azok, akik már ismerik Taylor munkásságát, és szeretnek a versek filozófiai mélységein eltűnődni, talán megbocsátják az említett hiányosságokat. Az mindenképpen megkaphatja őket, hogy bár Taylor tisztában van azzal, hogy a modernség előtti hit alapbeállítottságához visszatérni nem tudunk, de a versek tárgyalása során olyan valósággal szembesít minket, amelyet nem mi választottunk vagy alkottunk, de a kapcsolódásnak szcientista-materialista okoskodástól mentes mintázatait kínálja. Taylort alapvetően ebben a könyvében is az embernek az egészre irányuló kozmikus igénye foglalkoztatja, és az a biztató igyekezet hajtja, hogy meghaladja elidegenedett és modern világunk varázstalanságát.

 

 A szerző filozófus, közíró

Charles Taylor: Cosmic Connections:- Poetry in the Age of Disenchantment (Kozmikus kapcsolatok: A költészet a varázstalanság korában), The Belknap Press of Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts és London 2024, 620 lap.