Részlet a Magyar Szemle írásából

„Földrajzi gondolat” és hadtörténelem

A modern európai kultúrkör emberének földrajzi szemléletmódja az elmúlt másfél évszázad során nyerte el mai állapotát. Ezt a szemléletmódot nevezte Teleki Pál „földrajzi gondolatnak”. A hosszú 19. század békés, tudományokat termékenyítő és a gondolkodást gazdagító környezete, majd az első és a második világháború kataklizmái, a közöttük húzódó, vészjósló időszak, s nem utolsósorban a hidegháború és a mai világ globális természeti társadalmi problémái formálták, alakítják napjainkban is.1 Még nem tudható, hogy földrajzi világképünk, kultúránk milyen irányban fejlődik majd, az viszont világosan látható, hogy a korábbi földrajzi irányzatok szinte mindegyikéből őrzünk elemeket mai gondolkodásunkban. Teljes egészében a múlt egyetlen geográfiai eszméje sem tűnt el, hanem a „földrajzi gondolat” szerves fejlődési folyamatában oldódott fel. Ontogenezisének fontos állomása volt az első világháború, mely Teleki Pál szavaival élve: „a földfelszín rendes folyású életének az emberi faktor szempontjából intenzívebb korát, az erőknek intenzívebb igénybevételét jelenti, megtanított arra, hogy ezeket az összes képződményeket – tárgyakat úgy, mint jelenségeket –, amelyek a földfelszín egyik pontján, egyik területén csoportosulnak a maguk organikus és genetikus szövevényében, mint egységet, mint életegységet ismerjük meg.”2 A Kárpát-medencei földfelszín török kori életegységének fenti szellemű bemutatása hiányzik történeti földrajzunkból, hadtörténetírásunkból és kultúrtörténetünkből is

A hadtörténetírás kezdetei már az első világháborút megelőzően is kedvező feltételeket teremtettek a magyarországi török kor sajátos földrajzi időszakának árnyalt feldolgozásához. A 19. század második felében határozott körvonalakat öltő antropogeográfia egyik fontos eszméje a földrajzi determinizmus volt. A geográfiai tényezők társadalomformáló, a népek és nemzetek sorsát eldöntő szerepéről szóló tézisek hazánkban leginkább Friedrich Ratzel (1844–1904) két alapművének (Anthropogeographie, 1882; Politische Geographie oder die Geographie der Staaten, des Verkehres und des Krieges, 1897) hatására terjedtek el, jóllehet más geográfusok hasonló nézetei is népszerűek voltak. Ratzel felfogásában a földrajzi viszonyok és az ember kapcsolata egyirányú, amennyiben az előbbi determinálja a társadalmi fejlődési folyamat egészén túl az egyes történelmi eseményeket is. Egyik magyar követője, Cholnoky Jenő (1870–1950) történeti földrajzi szintézisében így fogalmazott: „Az ember élete egészen a legújabb korig, a technika hihetetlen haladásának koráig, annyira függött a természetadta [sic!] körülményektől, hogy ezeknek a körülményeknek pontos ismerete szinte parancsolólag előírja, hogy hogyan kellett a dolognak történnie, ha helyesen ítéljük meg az eredményeket.”3 A Ratzel-féle klasszikus német politikai földrajz kedvelt témája volt a háború és a hadügy, miközben ez a kérdéskör hazánkban csak az első világháború éveiben kapott nagyobb figyelmet.4 A történeti és a hadtörténeti megközelítés egy ideig idegen maradt a magyar földrajzi gondolkodástól. Ez a távolságtartás abból a szempontból feltűnő, hogy Magyarországon a 19. század végén elsősorban Rónai Horváth Jenő (1852–1915) munkásságának köszönhetően megszületett a modern hadtörténetírás, és Hazay Samu (1851–1942) vezetésével és a Ludovika Akadémia Közlönyének közreműködésével (1892–1894) elkészült a modern egyetemes hadelmélet alapművének, Carl von Clausewitz Vom Kriege című könyvének (1832–1834) első magyar nyelvű fordítása.5 Ebben az időszakban már bontogatta szárnyait a hazai történeti és politikai földrajz is, melyeken belül 1874-ben nyomtatásban is megjelent az első hazai modern történeti geográfiai összefoglaló tudományos dolgozat.6 Szerzője a későbbi neves történészünk, Marczali Henrik (1856–1940) volt.

A magyar hadtudomány, a hazai hadtörténetírás, valamint a geográfia és a „földrajzi gondolat” fenti fejlődési tendenciái nem torkollottak feltétlenül a katonai témájú munkákba a történeti földrajzon belül. A kedvező tudománytörténeti események sokáig nem kapcsolódtak össze, jóllehet egyes esetekben történtek próbálkozások a történelmi, a földrajzi, valamint a katonai megközelítés együttes alkalmazására. Tóth Zoltán (1888–1958) Az államterület biztonsága című igen terjedelmes dolgozata (1917) bizonyítja ezt, aki a Ratzel-féle politikai földrajz törvényszerűségeit ötvözte egyes történeti jelenségekkel, valamint Clausewitz művének alapvető téziseivel oly módon, hogy mindvégig megmaradt a geográfia talaján. Tóth Zoltán, a hadtörténész mintegy száz évvel ezelőtt felismerte, hogy a három szemléletmód ötvözése új utakat nyithat mind a geográfia, mind a történetírás számára és ezek az új utak a hadtörténelem és a hadtudomány területén találkoznak.

A századforduló tudománytörténeti folyamataiban még nem volt oly egyértelmű, hogy a clausewitzi rendszer milyen mértékben alkalmazható a hadtörténeti vizsgálatok terén, és az sem, hogy a Ratzel-féle politikai földrajz egyik fontos építőköve.7 Elsősorban Hans Delbrück (1848–1929) hadtörténészi életművéből, valamint hadtörténelmi összefoglaló szintéziséből (1900–1908) tudjuk, hogy Clausewitz említett alkotása egyrészt oly módon összegez hadügyi jelenségeket, hogy általánosításai bármely korszakra érvényesek legyenek, másrészt több hadtörténelmi félreértelmezésre ad okot.8 A „földrajzi gondolat” fejlődéstörténetében fontos hazai lépcsőfok lehetett, amikor a hadtörténeti kérdések módszeres vizsgálata feltűnt történeti földrajzunkban, és azon belül – hadtörténeti földrajz elnevezéssel – ágazati geográfiává vált.9 Történeti geográfiánk a katonai témák terén így felzárkózott a történeti ökológia és csatatérkutatás mellé. Utóbbi a magyar hadtudományi életen belül napjainkban amerikai és nyugati mintára intézményesül és első jelentős eredményeit kevésbé földrajzi, mint inkább topográfiai és tereptani megközelítésével éri el. A történeti ökológia pedig a természeti környezethez viheti közel a hadtörténetírást.10

A fenti tudománytörténeti folyamatok teszik lehetővé a török kor földrajzi képének ábrázolását. Olyan időszakról van szó, mely fokozottan hadügyi folyamatok hatása alatt áll, miközben maga a kor hadserege földrajzilag determinált. Ezt az eleve bonyolultnak tűnő hadtörténelmi képletet tovább bonyolítja, hogy a hadügy maga is módosította földrajzi környezetét, ami feltételezésünk szerint bizonyos fokig öngerjesztő folyamattá vált. Ennek megragadására azonban a determináltságot egyirányú hatásként felfogó ratzeli antropogeográfia és politikai földrajz még képtelen volt. Korunkban, éppen a múlt század nagy katonai eseményei és a történeti ökológia megszületése hatására alakult ki a földrajznak az a dialektikus, szintetizáló szemléletmódja, mely kölcsönkapcsolatot feltételez ember és természeti környezete, esetünkben a táj és a benne elhelyezkedő hadügy, a vidék és a területén összeütköző hatalmak között. Napjainkban kapcsolódhat szervesen össze „földrajzi gondolat” és hadtörténetírás. Ezt erősíti az a felismerés is, hogy a modern hadelmélet alapműve a hadtörténeti földrajzi kérdések vizsgálata során fokozott geográfiai tartalmának köszönhetően sorvezetőül szolgálhat.11

A teljes írás a Magyar Szemle 2024/11-12. számában olvasható. 

Eger vára a 16. század végén, Georg Hoefnagel rézmetszete 1617-ből

1 Teleki Pál: A földrajzi gondolat története. Budapest, 1996, Kossuth, 17. Alfred Hettner: Die Geographie. Ihre Geschichte, ihr Wesen und ihre Methoden. Breslau, 1927. Mendöl Tibor: A földrajztudomány az ókortól napjainkig. Budapest, 1999. ELTE Eötvös Kiadó. Peter Haggett: Geográfia. Globális szintézis. Budapest, 2006. Typotex.

2 Teleki Pál: I.m. 150.

3 Cholnoky Jenő: Hazánk és népünk egy ezredéven át. A magyarság hajdan és most. Budapest, 1935, Somló Béla, 4.

4 Strömpl Gábor: Földrajzi vonatkozások a háborúban I–V. In Földrajzi Közlemények. XLIV. évf. (1916) 1. sz. 38–47., 2. sz. 114–129., 3. sz. 181–190., 4–5. sz. 260–267., 6. sz. 334–339. Valamint Tóth Zoltán: Az államterület biztonsága. In Földrajzi Közlemények. XLV. évf. (1917) 7–8. sz. 311–361. Fodor Ferenc: A magyar földrajztudomány története. Budapest, 2006, MTA FKI, 347–351, 359–360.

5 Ács Tibor: A XIX. századi magyar katonai gondolkodás irányzatai. In A magyar katonai gondolkodás története. Szerk. Uő. Budapest, 1995, 76–106. Magyar hadi krónika. A magyar nemzet ezeréves küzdelmeinek katonai története. I–II. Budapest, 1895–1897, MTA. Clausewitz Károly: A háborúról. Budapest, 1917, Athenaeum.

6 Fodor Ferenc: I.m. 353–359. Morgenstern [Marczali] Henrik: A földrajzi viszonyok befolyása Magyarország történetére. In Földrajzi Közlemények. II. évf. (1874) 319–367.

7 Nagy Miklós Mihály–Dövényi Zoltán: Clausewitz és a legitim német geopolitika. In Hadtudományi Szemle. XIII. évf. (2020) 3. sz. 45–58.

8 Hans Delbrück: Geschichte der Kriegskurst IV. Die Neuzeit. Hamburg, 2003, Nikol, 582–600.

9 Frisnyák Sándor–Kókai Sándor: A honi történeti földrajz negyedszázados eredményei (1989–2014). In Geopolitikai gondolkodás a magyar földrajzban (1989–2014). Szerk. Pap Norbert. Pécs, Publikon, 2015, 9–23. Nagy Miklós Mihály: Katonaföldrajzi kérdések a magyar történeti földrajzban. In Történeti Földrajzi Közlemények. I. évf. (2013) 1–2. sz. 161–173.

10 R. Várkonyi Ágnes: „Folyóvizünk, amelyből élünk” (Történeti ökológia). In Valóság. 32. évf. (1989) 12. sz. 85–95. Négyesi Lajos: Csaták néma tanúi. A csata- és hadszíntérkutatás – A hadtörténeti régészet fogalma és módszerei. Budapest, 2010, HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum. Betonba zárt hidegháború. Az 1950-es években épített déli védelmi rendszer kutatása és feltárása. Szerk. Ravasz István. Budapest, 2010, HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum.

11 Nagy Miklós Mihály: Clausewitz és a történeti földrajz. In Történeti Földrajzi Közlemények. 5. évf. (2017)sz. 17–32.