Mindig érdekes egy olyan kötetet forgatni, amelynek szerzője saját munkahelyének történetét dolgozza fel. Még izgalmasabb, ha a szerző nemcsak egyszerű dolgozó, hanem vezető is, hiszen máshonnan megismerhetetlen, „bennfentes” ismereteket közölhet. Ugyanakkor ilyenkor felmerülhet a gyanú az olvasóban, hogy az író tollából származó esetleges szubjektív ítéletek, megjegyzések nem feltétlenül tárgyilagosak.

E kettős érzéssel viaskodva vettem kézbe Richly Gábor egyetemi oktató, MMA-főtitkár, a helsinki Magyar Kulturális és Tudományos Központ korábbi igazgatójának monográfiáját. Aggályaim azonban alaptalannak bizonyultak; a szerző munkahelye történetének hihetetlenül alapos, minden kétséget kizáróan tudományos összefoglalását adja. Finnország és Magyarország közös története, a nyelvrokonságból fakadó szimpátián alapuló kulturális és politikai kapcsolatok láncolata már önmagában is fontossá teszi a könyv tüzetes tanulmányozását.

Más kérdés, hogy jelenleg a nyelv vagy a genetikai származás elsőbbségéről tudományos – remélhetően tisztán tudományos, nem pedig politikai – vita bontakozik ki, amely optimistább esetben nyugvópontra jutva tovább árnyalhatja már meglévő ismereteinket. Kár, hogy erről a kérdésről nem nyilatkozott a szerző, talán jó lett volna megismerni a finnországi tudományos és kulturális terület mérvadó szereplőinek véleményét az archeogenetika aktuális kérdéseiről. Annál is inkább, mert ez a vita minden bizonnyal kihat az intézet mindennapi munkájára. Hiszen már a kötet eleje is részletesen tárgyalja a két nép kapcsolatának alapját képező nyelvrokonság következményeit.

A magyar nyelv és irodalom, zene és művészetek kétségtelenül ennek köszönhetően jelenhettek meg Finnországban, és gyakoroltak komoly hatást a XIX. századtól kezdődően.

Sőt, sok szempontból hasonló történelmi helyzet is jellemezte a két országot, elegendő csak az önállóságért folytatott
harcainkra gondolnunk.

A szerző könyvét lapozgatva mégis azt kell mondanunk, úgy tűnik, hazánk különösen a zene területén tett komoly benyomást Finnországra. A magyar hegedű- és zongoravirtuózok, valamint Kodály és Bartók művei a magyarság leghatásosabb nagyköveteinek bizonyultak. A magyar komolyzene kapukat nyitott ott is, ahol a legáthatolhatatlanabbnak tűntek a falak.

Finnország sajátos modellt alakított ki a Szovjetunióval a második világháború után. Belpolitikai önállóságáért cserébe nem zavarta Moszkva külpolitikai törekvéseit, és nem csatlakozott a nyugati szövetséghez, miközben a kommunisták komoly tényezőkként vehettek részt az ország politikai életében.

Ennek ellenére a Rákosi-rendszer időszaka nem kedvezett a kapcsolatok ismételt szorosabbra fűzésének; erre a Kádár-korszakban került sor. Mint a kötet rámutat, a magyar nyugati diplomáciai törekvések egyik legjelentősebb célpontja lett Finnország, ha nem is vált kiemelt partnerré. Richly Gábor szerint Kádárék sajátos, nyugatra nyíló ablakként tekintettek Helsinkire. A hetvenes évek végén Kádár János e tekintetben is jellemző interjút adott egy amerikai újságírónak. A publicista éppen arról faggatta a magyar pártvezetőt, vajon miért nem törekszik Magyarország kedvezőbb kapcsolatok kialakítására az Amerikai Egyesült Államokkal. Kádár nem kertelt, mindezt Magyarország sajátos helyzetével, a Washingtontól való fizikai távolsággal magyarázta, amely miatt a történelem sokkal inkább a Szovjetunióhoz, Oroszországhoz kötötte politikailag. Ám ezen- kívül Nyugat-Németország fontosságát is ecsetelte, amit elsősorban gazdasági okokkal magyarázott. Nem véletlenül, hiszen nagyon szép dolog a kulturális és tudományos kapcsolatok elmélyítése Finnországgal, de Fekete János ekkoriban már Bonnba és az IMF-hez járt pénzért kalapozni, hiteleket felvenni, nem pedig Helsinkibe.

Egyre égetőbb szükségét érezte az ország vezetése, hogy a Nyugat hatalmas technikai és tudományos fejlődéséből profitálhasson. Persze nem ártott elbagatellizálni a helsinki intézetalapítással járó roppant költségeket, és elhallgatni, hogy a remélt, Nyugatról történő információszerzés illuzórikus. A döntéshozók számára jól hangozhatott, és

talán maguk is elhitték, hogy módjukban áll majd az Elbától nyugatra eső világ innovációinak kiaknázása, csakhogy ez alapjaiban ellentétes volt a Nyugat nyilvánvaló érdekeivel és a hidegháború logikájával.

Így Richly Gábor 1980-tól, az intézet alapításától kezdi el témája érdemi tárgyalását. Előtte azonban a Kádár-korszak művelődési irányításának indokoltan alaposabb áttekintése során azt a téves megállapítást teszi, hogy a legfontosabb dolgok a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságában (KB) dőltek el. A KB tagsága az érintett időszakban meghaladta a száz főt. Az igazán lényeges ügyek nem ebben a testületben, hanem jóval szűkebb körben, a Politikai Bizottságban (PB) dőltek el.

Imponáló adatgazdagsággal kalauzolja a szerző az olvasót az intézmény közreműködésével létrejött kulturális, zenei és művészeti programok között. A könyv e téren jóval többet nyújt, mint egy hagyományos szakmunka, szinte lexikonként, megkerülhetetlen forrásként működik, ami persze néha fárasztó lehet a finn–magyar kapcsolatok iránt általánosságban érdeklődő olvasónak. A kötet végén – táblázatos formában – összefoglalva talán könnyebben áttekinthetők lennének a kutatómunka eredményei.

A kötet legérdekesebb fejezete a rendszerváltozás utáni időszakot tárgyalja. Richly Gábor szerint 1990 után a finn–magyar reláció kulturális területein az állami szerepvállalás folyamatosan csökkent; ez pedig egyre nagyobb felelősséget és teret adott az intézmény vezetőjének. A kötet utolsó előtti fejezete taglalja a közelmúlt legjelentősebb kultúrdiplomáciai változását: a Balassi Intézetnek a Külügyminisztériumba tagozását.

Ebben az időszakban lett a helsinki központ vezetője a kötet írója. Ami ezt követően történt finn–magyar vonatkozásban, az sok tekintetben az aktuális magyar–uniós viszonylattól is függött.

A hagyományos kulturális együttműködést az elmúlt időszakban konfliktusok és viták, kritikák kereszttüzében kellett megvalósítani, ami nem kedvezett sem a hungarológia, sem a magyar nyelvtanítás ügyének. Richly Gábor érthető módon nem is kísérelte meg feltárni ennek gyökereit, feladatul sem jelölte ki ezt, de tanulságként megállapítható, hogy jó kulturális kapcsolatok leginkább egymást tisztelő nemzetállamok között szövődhetnek. És éppen attól lesznek érdekesek, hogy a formalizálás helyett mindenki büszkén képviseli a saját értékeit, vagy jelen esetben felfedezi a nyelvrokonság összefüggésében az azonosságokat a különbözőségek mellett.

Véleményem szerint jelenleg nem lehet tisztán látni, hová vezet az Európai Unió útja. Elképzelhető, hogy a globalizáció felgyorsulásával és az egyre erőteljesebb integrációval az Unió formalizálja, másodlagossá, lényegtelenné teszi a kultúrát, és sokkal inkább az egységre, a többségi döntésre redukálja az államok közötti együttműködést. Vagy ismét felerősödnek az értékteremtő és értékátadó különbségek. Talán ez döntheti el majd a magyar kulturális intézetek sorsát is.

Éppen ezért a még pontosan át nem látható helyzetben Richly Gábor mestermunkája különösen fontos olvasmány lehet a művelődés- és külpolitika iránt érdeklődők számára.

A szerző történész, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár munkatársa