Hogy esett a választása a bemutatott személyiségekre?
Ezek a tanulmányok, cikkek, értekezések korábban már különböző folyóiratok hasábjain napvilágot láttak, vagy külföldi előadásokon hangzottak el. Tudományos diákköri dolgozatom is megtalálható benne, amit a Hajdú-Bihar megyei szénhidrogén-kutatások apostoláról, Pávai Vajna Ferencről írtam az egyetemista kor hajnalán, elsőévesen. Amikor elkészült, egyik barátom az Országos Tudományos Diákkörbe is elküldeni javasolta, de Székyné Fux Vilma professzorasszony, aki egyébként nagyon kedves, jóságos „nagymama” volt, nem támogatta. Kérdeztem, vajon miért? Mert ebből egy fontos rész kimaradt! Nem elég, hogy megemlítem Pávai Vajnát a dolgozatban, részletesen be is kell őt mutatni. De nem találok sehol forrásokat – mondtam. Nem baj, keresni kell – válaszolta.
Elkezdtem kutatni, felkerestem még élő ismerőseit, akik elmondták,
hogyan alakult a pályája Erdélytől a magyarországi kőolajkutatásokon át élete utolsó, nyomorúságos időszakáig, amelyet egy dunántúli bányászfalucskában
töltött. Nagy élményem volt, amikor a neves geológus, Jakucs László felesége, Marika néni két eredeti fényképet küldött nekem Pávai Vajnáról, akit gyakran láttak vendégül Jósvafőn. Ezt mellékeltem is a dolgozatomhoz.
Kőrösi Csoma Sándor tanítómesterének oldalági leszármazottjával 1998-ban (a képek Kubassek János archívumából)
Egy másik, szintén az egyetemi évei alatt megjelent írása Jakabos Ödönről szól. Ki volt ő?
Jakabos Ödön, a megszállott székely fiatalember a hetvenes évek elején
Csomakőrösről indulva a maga erejéből, öt dollárral a zsebében gyalogszerrel járta be Indiát. Útinaplója megrendítő, torokszorító, mégis lélekemelő olvasmány.
Sajnos az életével fizetett ezért az útért. Súlyos tüdőbeteg lett, fiatalon halt meg, két kisgyermeket hagyva maga után. Személyesen ismertem, találkoztam vele Kézdivásárhelyen. Debrecenbe is eljött előadást tartani, de akkor már a lépcsőn is alig tudott feljönni.
Amikor a halálhírét meghallottam, úgy éreztem, meg kell írnom, ki volt ő. Az egyetemi újság szerkesztője azt mondta, Kubassek komám, kell a cikk, reggel visszük is a nyomdába. De nem volt írógépem. Szerencsére a kollégiumigazgató titkárnője kölcsönadta a sajátját, papírt is adott, csak indigót kellett még szerezni. Este tudtam csak hozzákezdeni, s mert nem akartam senkit sem zavarni a kopogásommal, lementem a kollégium kertjébe. Többen nézték,
ki az az elmeháborodott, aki egy zseblámpa fényénél egy pad előtt térdel az esőben és egy ujjal pötyög az írógépen?
De megérte, mert amikor megjelent, Kádár László professzor, a Földrajzi Intézet tanára kijelentette, nem múlhat el valaki úgy, hogy nyoma se legyen, és semmi emlék ne maradjon utána.
Ön sok magyar földrajzi felfedező utazó emlékét kutatja, ápolja. Sokuknak nyomába is eredt. Nem kérem, hogy tegye mérlegre őket, hogy ki a legjelentősebb, ki tett le legtöbbet a tudomány asztalára közülük, de kik a kedvencei?
Kettő ilyen van: az egyik
Kőrösi Csoma Sándor, akinek az életművét évtizedek óta kutatom, és a munkásságának helyszíneit is bejártam.
A másik pedig az egyik leghíresebb magyar a világon: gróf Almásy László, Az angol beteg című film főhőse. Az ő élete azt példázza, milyen sors jut a történelem viharaitól megtépázott embernek. Az autók, a repülők megszállottja volt, és a Szahara bűvöletében élt. Ő fedezte fel 1933-ban Zarzura-oázist, amelyet előtte nagyon sokan kerestek már. Ennek az expedíciónak volt a tagja hajdani tanárom, Kádár László is. Ő az egyik speciálkollégiumon beszélt erről, képeket is mutatott és megjegyezte, hogy azóta sem járt ott magyar ember. Ez olyan volt, mint a szárazvillám, és úgy szíven ütött, hogy a jegyzetem szélére odaírtam: remélem, én leszek a következő.
Almásy László nyomdokain 1999-ben
És Ön lett?
Igen. Többedmagammal kétszer is eljutottam oda. Kádár László azt is mondta, hogy írni kellene róla, de még nem jött el az ideje. A rendszerváltás után húsz kiadót kerestem meg a kéziratommal, négy elutasított, tizenhat nem is válaszolt. A változást Az angol beteg című film hozta meg, amely világhírűvé tette Almásy Lászlót. Külföldön korábban is ismerték őt,
itthon meg azt mondták, hogy nem lehet igazán jelentős ember, mert nincs benne az Új Magyar Lexikonban.
Amikor elindult felkeresni egy-egy földrajzi felfedező emlékeit vagy azokat a helyeket, ahol ők jártak, akkor még igencsak a szocializmus időszakában jártunk. Szinte üres zsebbel kellett nekivágni egy-egy ilyen útnak, és aki elindult, majdnem olyan kockázatokat vállalt, mint elődei annak idején.
Amikor Angliába készültem egy barlangtani konferenciára, háromszor utasították vissza az útlevélkérelmemet. Nem volt olyan egyszerű útlevélhez jutni, mint manapság, mert kellett a munkahelyi vezető aláírása, a személyzeti főnök és a párttitkár jóváhagyása. Hivatott az akkori dékánhelyettes, hogy az útlevelem ügyében szeretne velem beszélgetni. Azt kérdezte: maga jönni is fog vagy csak menni? Elmondta, hogy az előző évben a kétezer diákból három kapott útlevelet, és egy kint maradt, vagyis disszidált, és neki ebből kellemetlenségei származtak. Erre azt mondtam: de hát professzor úr, ez nagyon jó arány, mert
ha háromból csak egy maradt kint, az azt jelenti, hogy a szocializmus kétszer vonzóbb, mint a kapitalizmus. Elnevette magát
és aláírta a támogatási kérelmet.
A Nyugati-Himalájában 1998-ban
A második nagy utam előtt, amelyet Móga János barátommal tettem meg, százhatvan kérvényt kellett írni, hogy útlevelet kapjak. Ezt a háromszáztíz napos, Dél- és Délkelet-Ázsiába vezető utat mi a nagy nehezen összekuporgatott filléreinkből valósítottuk meg.
Amikor megérkeztünk Bombaybe, fogalmunk sem volt arról, hogyan fogunk napi másfél dollárból majdnem egy évig megélni.
A pénztelenség nyomorúságát és a szabadság gyönyörűségét egyszerre élvezhettük. Végül a MAHART Csokonai tengerjáró hajójával jöttünk haza, mert a repülőjegyet már nem tudtuk volna kifizetni. Ez az út adta az indíttatást, hogy az Indiát megjárt utazókkal is foglalkozzam.
Idővel azért könnyebb lett utazni?
Ez nagyon jó kérdés! A magam számára a szabadság napja 1988. január elsején jött el, amikor a Németh-kormány bevezette a világútlevelet és alanyi jogon megkaphatták az utazni vágyók. Az itteni fizetésekből azonban a jóval magasabb kinti költségeket továbbra is nagyon nehéz volt előteremteni. Amikor az Egyesült Államokat és Kanadát látogattam meg a Kőrösi Csoma társaságok meghívására,
csak úgy tudtam boldogulni, hogy kézről kézre adtak, előadásokat szerveztek, és azokat nagyon bőkezűen honorálták.
A San Franciscóban kapott pénzből például el tudtam menni huszonöt napra a Hawaii-szigetekre. Ez több volt, mint itthon egyévi fizetésem. Kaliforniában egy család meghívott magához: csodálatos úszómedencés villában éltek, nagyszerű kilátással az óceánra, és föltették a kérdést, hogy most, a három hónap leteltével mit választok, a nyomorúságot vagy a jólétet? A szabadságot vagy a diktatúrát?
Az 1987-88-as Teleki Sámuel tudományos Afrika-expedíció résztvevői
Ez mikor történt?
1985-ben. Akkor még szó sem volt rendszerváltozásról, a szocializmus megdönthetetlennek tűnt. Kaptam volna munkát, szakmai boldogulást és nagyobb távlatokat, mint itthon, csábítottak máshova is, de bennem egy pillanatra sem vetődött fel, hogy ne jöjjek haza. Akkor alapítottuk meg Balázs Dénessel a múzeumot, hogyan élte volna meg ő, ha az igazgató disszidál? Arról nem is beszélve, hogy engem nem üldöztek,
nem rohangált utánam a rendőr gumibottal. A munkámat végezhettem, doktorálhattam. Igaz, hogy a feltételek nem voltak kedvezők,
de az más kérdés. Nem bántam meg soha, hogy hazajöttem, és ma is úgy látom, hogy ez így volt helyes, mert nekem Magyarország a hazám.
