„Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért.” (Jn 15:13)

Éppen ezért a közrendet meghatározó törvények és jogszabályok meghozatalánál inkább a közös érdekre szokás hivatkozni1, mint ami objektívebb létezéssel bír, mint a közös jóra, hiszen, hogy mi a jó, az mindenki egyéni ízlésén és értékítéletén múlik. Ezzel szemben írásunkban amellett érvelünk, hogy a „jó” sokkal objektívebb és valóságosabb, mint bármilyen „érdek”, politikai értelemben is.

Részlet írásunkból: 

A hétköznapi szóhasználatban közérdek és közjó között nincs érdemi különbség. Az átlag nyelvhasználó esetleg annyit érez, hogy míg a közjó kicsit régies és egyházias hangzású, addig a közérdek modernebb, és ezért ez utóbbit alkalmazza. Mellettük egyre növekvő számban vannak azok, akik eredendő szkepticizmussal tekintenek bármire, amire valaki azt mondja, hogy jó, pláne hogyha az jó mindenkinek. Milyen alapon mondja ezt? Miből gondolja, hogy ami neki jó, az másnak is jó? Milyen érdeke fűződik hozzá? Nem csak arról van-e szó, hogy a fennálló hatalmi viszonyokat akarja közjónak álcázva konzerválni? És így tovább, az ellenvetések sora arra vonatkozik, hogy képtelenség bármit is megnevezni, ami mindenki számára jó, mert minden ilyen kijelentés tele van bújtatott, sokszor fel sem ismert értékítélettel. A „jó” helyett, ami relatív, hiszen mindenki számára szubjektív, hogy mit gondol annak, az érdek egy konkrétabb valaminek érződik, hiszen mindenkinek lehet, sőt van is legitim érdeke, a közérdek pedig ezeknek az – akár egymásnak ellentmondó – érdekeknek a közös nevezőre hozása. A jó illuzórikus, az érdek kézzel fogható.

A következőkben a két fogalom – közjó és közérdek – egymáshoz fűződő viszonyának tisztázására teszek kísérletet és elsősorban nem nyelvi vagy episztemológiai, hanem inkább történelmi szempontból, azt vizsgálva, miként jutottunk el a mostani fogalmi zűrzavarig, és mi ebből a lehetséges kiút.2

A közjó fogalmának eredete

A klasszikus értelemben vett közjó egyértelműen politikai fogalom volt az olyan gondolkodóknál, mint Platón vagy Arisztotelész. Úgy beszéltek róla, mint az állam legfőbb céljáról, ami egyértelműen meghatározza a kormányzat tevékenységének és feladatainak egész sorát. Az államnak az egyetlen valódi oka és célja a közjó szolgálata, és éppen ezért elvárható, hogy bármi, amit a hatalmat gyakorlók tesznek, ennek a célnak legyen alárendelve.

A közjóról legelőször Platón beszél, bár maga a kifejezés konkrétan nem szerepel szövegeiben, mégis egyértelművé válik, hogy hitt egy bizonyos közös cél létezésében a társadalomban és a politikában. A legjobb politikai rend Platón számára az volt, amelynek célja különböző társadalmi csoportok között a civil együttműködés és barátság légkörében megvalósuló társadalmi béke, ahol mindegyik csoport részesül a közjóból, amihez hozzá is járul.3 Arisztotelész szerint az ember eredendően társas lény, mások nélkül élni, de különösen jól élni nem tud. A zoon politikon, azaz az ember mint közösségi lény, nem esetlegesen hoz létre közösségeket, hogy mondjuk a saját élvezeteit vagy sikerességét fokozza, hanem az eredendően hozzátartozik a saját kiteljesedéséhez. Közösségek nélkül nem képes emberi életet élni, ezért a közösségek természetes módon hozzátartoznak az ember valóságához.4

Arisztotelész mindjárt a Politika első könyvének legelején tisztázza, hogy mi minden a politikai közösség célja. „Minthogy minden városállamban egy bizonyos fajta közösséget ismerhetünk fel, s minden közösség nyilván valami közjó megvalósítására alakult (mert hiszen az emberek mindent a jónak látszó cél érdekében tesznek), világos, hogy noha mindezek valami jó elérésére törekszenek, a legfőbb jó elérésére elsősorban mégis az a legfelsőbbrendű közösség törekszik, amely a többit mind magában foglalja.”5 A legfelsőbbrendű jót szükségszerűen a legnagyobb közösség, a közösségek közössége képviseli, ami Arisztotelész idejében a városállam volt. A közjónak azonban nem csak szűk politikai értelemben vett tartalma volt, korántsem csak a szóban forgó hatalom – pl. a király vagy a városállam vezetése – integritása és jóléte volt a cél. Természetesen ezt is beleértette, de csak egy részét jelentette. Bármely hatalomra úgy gondoltak, mint aminek a célja az, hogy önmagát meghaladva, önmagán túllépve egy nagyobb jót szolgáljon. A közjó számos konkrét lépés megtételét jelentette, amelyek célja az általános emberi jólét előmozdítása volt, mint pl. béke, rend, igazságosság és közösség. A hatalom tehát akkor szolgálta hatékonyan a közjót, ha nem pusztán a saját jólétét mozdította elő, hanem a nagyobb társadalomét is. A közjó legalább két különböző értelemben volt közös. Először is a belőle részesülők körének értelmében. A szóban forgó előnyök oly módon voltak közösek, hogy a társadalom minden tagjára vonatkoztak. Nem volt szemernyi bizonytalanság sem azzal kapcsolatban, hogy kinek a javát szolgálja a közjó: mindenkiét.6 És hogy mi a „jó”, arról nem nagy általánosságokban beszéltek, hanem nagyon is konkrétan és lényegre törően. Az volt a feltételezés, hogy a közjóval járó előnyök valódi hozzájárulást jelentenek minden ember jólétéhez. Vagyis objektíven „jók”. Így nem volt félreértés vagy nézeteltérés a szóban forgó következmények áldásos hatását illetően. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy egyesek előnyösnek gondolták vagy érezték őket, míg mások nem, vagy hogy kielégítették bizonyos személyek kívánságait és vágyait, míg másokét nem: objektíven hasznosak voltak. A közjó nem „sokak” vagy „nagyon sokak” javát szolgálta, hanem mindenkiét.

Ezek az előnyök ráadásul erkölcsi értelemben is jók voltak. Nemcsak arról volt szó, hogy hozzájárultak az anyagi jóléthez (amit egyébként megtettek), hanem elősegítették az emberek értelmi, erkölcsi és lelki fejlődését is, amelyek Arisztotelésznél az erkölcsös élet kritériumai. Hozzájárultak a jellegzetesen emberi tulajdonságok fejlődéséhez és tökéletesedéséhez, lehetővé tették az embereknek, hogy jól éljenek, megtapasztalják az emberi élet teljességét, szemben a puszta létezéssel. A közjó több volt, mint a külön kezelt javak összessége.

Amellett, hogy mindenki részesül benne, a közjó általános voltának egy második aspektusa (amelyet védelmezői a liberalizmus megjelenése óta különösen igyekeztek hangsúlyozni), hogy a szóban forgó előnyök mindenki által felismert és értékelt javak. „Ahhoz, hogy egy jó általános legyen” – írja Yves Simon francia katolikus politikai filozófus – „nem elég, hogy valamilyen módon több személyt érintsen, hanem olyan természetűnek kell lennie, hogy azok körében, akik el akarják érni azt, és amennyiben ezirányú lépéseket tesznek, a vágy és a cselekvés közössége jellemezze az életüket.”7 Másképpen fogalmazva, az adott közösséget alkotóknak, akikre a közjó irányul, ugyanúgy meggyőződéssel kell lenniük az adott jó valóban előnyös voltáról.

Az ilyen közjó előmozdítja egyenként is az egyének jóllétét, de nem lehet semmilyen értelemben kizárólagosan bármilyen magánelőnyre redukálni. Az ilyen közjó csak kölcsönösségben létezik: nincs közrend, béke, igazságosság, jólét mások szándékolt és tevékeny részvétele nélkül, ami azt jelenti, hogy minden személy jólléte alapvetően függ a többiektől.

A teljes írás a Magyar Szemle 2024/5-6. számában olvasható.

1 Balázs Zoltán: A közérdek mint a politika és a jog közötti váltófogalom az alkotmánybíráskodás példáján. In Századvég. XX. évf. (2015) 75. sz. 120. (real.mtak.hu/25177/1/balazskozerdekvegleges.pdf – 2024.02.12.)

2 A magyarban mind a közjó, mind a közérdek esetében a „köz” előtagot használjuk, ami egyrészről nagyon kifejező, másrészről eltakar a kifejezésekhez történelmileg kapcsolódó jelentéstartalmakat. A köz az, ami két entitást elválaszt egymástól, mégpedig úgy, hogy egyikhez sem tartozik, de nélkülük nem létezne. Latinul a közjó bonum commune, a közérdek pedig utilitas publica, az angolban common good, illetve public interest, franciául bien commun, illetve intérêt public, amit tehát a magyarban ugyanazzal a szóval fejezünk ki (köz-ös) arra a latin alapú nyelvek két külön kifejezést használnak.

3 Kadri Simm: The Concepts of Common Good and Public Interest. From Plato to Biobanking. In Cambridge Quarterly of Healthcare Ethics. XX. évf. (2011) 4. sz. 554–562.

4 Frivaldszky János: A közjó Aquinói Szent Tamásnál és a neotomista természetjogi gondolkodásban. In Iustum Aequum Salutare. IX. évf. (2013) 4. sz. 115–139.

5 Arisztotelész: Politika. I, 1. (mek.oszk.hu/04900/04966/04966.htm#1 – 2024.05.20.)

6 Bruce Douglas: The Common Good and the Public Interest. In Political Theory. VIII. évf. (1980) 1. sz. 106. 7 Yves R. Simon: Philosophy of Democratic Government. Chicago, 1951, University of Chicago Press, 49.