Kortársunk, Nüsszai Szent Gergely

Azok közé az egyháztanítók közé tartozik Nüsszai Szent Gergely (Kr. u. 334/35–394/95) jeles keleti keresztény teológus, akik a patrisztika, az „atyák tudománya” iránti megnövekedett XX. századi tudományos érdeklődés nyomán jelentős ismertségre tettek szert nemcsak a teológusok és a filozófusok, hanem a művelt érdeklődők szélesebb körében is. A kereszténység „aranykorának” is nevezett IV. században Keleten olyan kortársai voltak, mint Szent Athanasziosz, Evagriosz Pontikosz, Nagy Szent Baszileiosz, Nazianzoszi Szent Gergely, Jeruzsálemi Szent Kürillosz, Aranyszájú Szent János, Nyugaton pedig Szent Jeromos és Szent Ágoston, hogy csak a legjelentősebbeket említsük. Ebben a rangos névsorban maga Nüsszai Gergely sem volt kevésbé jelentős, habár a kutatók egy része jó ideig csupán amolyan „eklektikus” gondolkodónak tartotta, aki eredeti megállapításokkal nemigen járult hozzá a keresztény tanítások kidolgozásához és megerősítéséhez. A patrisztika megújulása azonban az ő tevékenységének és munkásságának kutatásában is fontos eredményeket hozott: világossá vált, hogy több vonatkozásban is eredetinek mondhatjuk, művei pedig megkerülhetetlenek.

Keresztény család, keresztény identitás

Nüsszai Gergely a pontoszi Neocaesareában született előkelő, tízgyermekes keresztény családban. A családi emlékezetnek fontos része volt, hogy apai nagyanyját, idősebb Makrinát Pontosz hittérítője, Csodatévő (Thaumaturgosz) Szent Gergely (Kr. u. 210/15–270) térítette meg, akiről a nevét is kapta, és részben ennek a tiszteletnek a kifejezésére hagiografikus életrajzát is megírta 380 táján. A keresztény család több tagját is szentként tiszteli a keleti egyház; közülük a legismertebb Gergely nővére, ifjabb Makrina és bátyja, Baszileiosz, a rendalapító, akinek férfi kolostora mintájára Makrina női életközösséget hozott létre. Szüleik – jómódú emberek lévén – gyermekeik oktatására, nevelésére nagy gondot fordítottak. Ismereteink szerint azonban Gergely – Baszileiosszal ellentétben – felsőfokú tanulmányokat nem folytatott, mégis munkái a Szentírás ismerete mellett jelentős filozófiai felkészültségről: Platón, Arisztotelész, az epikureusok, sztoikusok és újplatonikusok nézeteinek ismeretéről tanúskodnak, ami például Az ember teremtéséről és A lélekről és a feltámadásról című két nagy teológiai-filozófiai antropológiai munkájából is kitetszik. A Biblia és a filozófiai tanítások ismerete mellett retorikai képzettsége is kiváló volt, annál is inkább, mert rétornak készült; egyik, Libanioszhoz írt levelében egyenesen a retorika szerelmeseként beszél magáról. Amikor Julianus „apostata” császár visszavonta 362-es rendeletét, és ismét lehetővé vált, hogy keresztények is taníthassanak az állami iskolákban, elhagyta az egyházi pályát, rövid ideig retorikatanár volt, végül az általa tanítóként tisztelt testvérei, Makrina és Baszileiosz, illetve Nazianzoszi Gergely unszolására visszatért az egyházi szolgálatba, sőt egy időre még kolostorba is vonult.

Püspök, egyházpolitikus

A kis nyugat-kappadókiai település, Nüssza püspökévé Gergelyt az akkor már magas egyházi méltóságokat viselő Baszileiosz szentelte fel – akarata ellenére, 371-ben vagy 372-ben. Bátyja – a hagyomány szerint – 378. január 1-jén bekövetkezett halála után pedig újabb szerepkörben találta magát: kilépve „testvére árnyékából”, annak örökébe lépett, folytatta a Fiú egylényegűségéről vagy alárendeltségéről folytatott vitát Eunomiosszal, az ariánus rétorral, védelmezte Baszileiosz nézeteit, mindenekelőtt a Szentháromság személyei egylényegűségének kérdésében, amelyet maga is képviselt. Életének további évei egyházpolitikai szempontból is tevékenyen teltek: „új-nikaiai” teológusként vitairatokat fogalmazott meg az ortodox hit védelmében; zsinatokon vett részt, melyek közül a 381-es konstantinápolyi második egyetemes zsinaton fontos szerepe volt, amiért az „ortodoxia oszlopa” jelzőt is megkapta. A 380-as években gyakran megfordult Konstantinápolyban, úgyis mint a császári udvar rétora, 385-ben ő mondott gyászbeszédet I. Theodosziosz császár elhunyt leánya, majd felesége fölött. Nüsszai Gergely egyházpolitikai tevékenységének fontos részei voltak a mártírok, szentek, kortárs egyházi személyek emléknapján, illetve halálakor különböző helyeken elmondott beszédei, melyek az ünnepekkel és a szertartásokkal együtt az adott keresztény közösség emlékező és kultuszképző folyamatait is irányították, ezáltal erősítve a közösség hitét és identitását. Püspöki működése és tanításai összhangban voltak a nikaiai egyház hitével és teológiájával.

Teológus, „filozófus”, misztikus

Nüsszai Gergelyt azonban nem csupán és nem elsősorban mozgalmas élete, sokoldalú egyházi működése teszi „kortársunkká”, hanem mindenekelőtt teológiája, a világról és az emberről kifejtett tanításai, gondolatai. Gergely hitének fundamentuma a Szentírás kinyilatkoztatása, melynek helyes értelmezése számára is egész életre szóló feladat volt. Írásértelmezői, hermeneutikai alapelveit és exegetikai módszereit hosszabb szisztematikus értekezés formájában soha nem foglalta össze; nem kötelezte el magát sem a szó szerinti (literális), sem a spirituális-tipologikus-allegorikus értelmezés mellett, mindegyiket fontosnak és lehetségesnek tartotta, abban az esetben, ha a teljes kinyilatkoztatás és a keresztény hit szellemiségével nem kerülnek ellentétbe. Exegézisének hermeneutikai kulcsfogalma a theória, amely a szent szöveg önmagán túlmutató szellemi értelmének keresését jelenti, ami Isten üdvözítő szándékához emeli fel a lelket. Azokban a kérdésekben, vitákban pedig, melyeket a kinyilatkoztatás alapján nem lehetett egyértelműen megválaszolni, igazolni, mint például a Szentháromság személyeinek egylényegűsége (homoouszion), a filozófiai tanításokat, a retorikai érvelést hívta segítségül.

Kettős teremtés

A kappadokiai atya teológiai és filozófiai antropológiája az emberi létezés kérdéseit a kezdetektől a végidő eszkatológiai eseményeiig minden fontos vonatkozásban tárgyalja. Az „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra!” (Ter 1,26) kinyilatkoztatását értelmezve az Isten képmására (eikón) és hasonlatosságára (homoiószisz) teremtett, ugyanakkor a teremtett anyagi világ kötöttségeiben élő és halandó ember léthelyzetének ellentmondásait és feszültségét problematizálja. Szerinte Isten már előre látta az első emberpár szabad akaratból elkövetett bűnét, ezért férfinak és nőnek (is) teremtette (Ter 1,27), megadva ezzel a szaporodás képességét, hogy az emberiség fennmaradhasson. A „kettős teremtés” gergelyi válaszában a teremtés aktusai között azonban csak logikai, nem pedig időbeli egymásutániság van, és a nemek szerinti megkülönböztetés a képmásra nem vonatkozik, csak utólag adódik hozzá, mint ahogy a bűnbeesés után „bőrruhát” öltött ember (Ter 3,21) sokféle szenvedélye is.

Az átistenülés

Az áteredő bűn állapotában lévő ember eszkatologikus reményei Gergely szerint is a hitben gyökereznek: Krisztus emberré válása, megváltó kereszthalála és feltámadása alapja lesz az ember megváltásának és feltámadásának is. Hasonlóan más ókeresztény szerzőkhöz, Krisztus számára is az Atya tökéletes képmása, és az Atyával való egylényegűségét – ami a megváltás szempontjából kulcsfontosságú – több munkájában is védelmezi. Azonban a nüsszai püspök szerint az ember nem csupán passzív alanya a megváltásnak, hanem életmódjával, az Istenhez való hasonulásra, az „átistenülésre” (homoiószisz theó, theószisz) törekvéssel mintegy előkészülhet erre és a halál utáni örök életre. Gergely – a keleti atyákra jellemző szemlélettel – az ember bűnösségének páli és ágostoni hangsúlyozása helyett az emberi élet legfőbb törekvésének az „át-
istenülést” tartja, amely Krisztus mint tökéletes képmás követésével és imitációjával valósulhat meg. A theószisz ontológiai alapja az istenképiség, további feltétele pedig a keresztség szentségében való részesedés, maga a követés és imitáció folyamata pedig az „erényes életre” törekvéssel valósulhat meg, újra és újra megerősítve az Eucharisztia szentségével. Az erényes életen Nüsszai azt a keresztény „filozófiát”, életmódot (biosz/vita) érti, amelynek lényege az isteni természetből való minél nagyobb mértékű részesedés, már itt, a földi életben. Ebben a keresztény embernek folyamatos fejlődést kell mutatnia, akár egyénként, akár monasztikus közösség tagjaként. Mivel Gergely Isten lényegét végtelennek tartja, az isteni természetből részesedni akaró, tökéletességre vágyó ember törekvése is lezárhatatlanná válik. Ennek az életformának legragyogóbb példáját nővéréről, Makrináról írott életrajzában mutatja fel.

Helyreállítás és egyetemesség

Nüsszai Gergely teológiájának egyik legizgalmasabb és ezzel együtt legtöbbet vitatott kérdése a mindenek megtérése/helyreállítása (apokatasztaszisz tón pantón). Bár ebben a kérdésben (is) Órigenész, a keresztény tanítások első nagy rendszerező teológusa volt hatással rá, vonatkozó nézeteik különbsége sem lényegtelen. Vitatott, hogy a nüsszai püspök felfogásában a feltámadással (anasztaszisz) megvalósuló helyreállítás (apokatasztaszisz) vajon az Isten képmására és hasonlatosságára teremtett ember eredeti paradicsomi állapotának a helyreállítása lesz-e (egyfajta „vissza-
térés”), vagy inkább egy elképzelt, ideális állapot elérése. Sokak vélekedése szerint a „helyreállítás” Gergely szerint inkább metaforikus kifejezés, mivel Isten az emberi természetet és az emberi nem plérómáját csak potenciálisan gondolta el a teremtéskor, így az emberiség inkább eléri, megvalósítja a tökéletes állapotot, mint visszatér hozzá. Mindez vajon jelenti-e a megváltás, a helyreállítás egyetemességét, univerzalizmusát is? Ha igen, hogyan egyeztethetjük össze Gergely olyan szöveghelyeivel, amikor a Hadészról, a büntetés örök tüzéről beszél? Az izgalmas kérdésekben, vitákban mindenekelőtt Ilaria Ramelli és Morwenna Ludlow munkái igazítanak el bennünket, az órigenészi felfogás vonatkozásában pedig Somos Róbertéi.

Istenmegismerés

Jelen sorok szerzője számára Nüsszai Gergelyt leginkább az istenmegismerés vágyáról, lehetőségeiről és útjairól megfogalmazott gondolatai teszik kortárssá. Az átistenülés, theószisz egész életre szóló gergelyi programja a lélek folyamatos felemelkedését (epektaszisz) jelenti Istenhez, amit a kappadokiai atya legjelentősebb hozzájárulásának tartanak a keresztény gondolkodáshoz. A lélek Istenhez való felemelkedésének az elgondolása az istenmegismerés misztikus útjához és az apofatikus (negatív) teológiához vezeti el az olvasót, főként Gergely két utolsónak tartott, időskori művében: a Mózes életéről és a Homíliák az Énekek énekéhez című munkáiban, 392/93 táján. Mózes és az Énekek éneke-kommentár Menyasszonya minél inkább felemelkedik Istenhez, annál inkább eltávolodik az anyagi-érzéki világ „világosságától”, és annál közelebb kerül az istenmegismerés „sötétségéhez”, megtapasztalva azt, hogy Isten lényegéről csak azt tudhatja meg, hogy mi nem… Ekkor „az ismeret szeretetté válik” majd, és csak a hitnek lesz jelentősége.

„Akkor egyetlen szívet adok nekik és új lelket: kitépem testükből a kőszívet, és hússzívet adok nekik” (Ezékiel 11,19)

A szerző a Debreceni Egyetem nyugalmazott docense

Nyitókép: Nüsszai Szent Gergely, konstantinápolyi miniatúra, X. század, Vatikáni Könyvtár