A különféle kínai modernizációs törekvések képviselői visszahúzó erőt láttak az ókorra visszamenő szellemi irányzatban, ezért az ország felemelkedése érdekében, úgy vélték, túl kell lépni rajta. A kommunisták korábban üldöztek is mindent, ami az iskolához és alapítójához kötődött. Az elmúlt két-három évtizedben azonban egyre több jele mutatkozik annak, hogy a konfucianizmus újra elkezdett központi szerepet játszani.
A konfucianizmus szűkebb értelemben véve a Kung-fu-ce (Kr. e. 551–476, latinos nevén Konfuciusz) alapította filozófiai iskolát jelöli, amelyet azóta számtalan gondolkodó továbbfejlesztett, s amelynek szent könyvei az egész császárkorban a hivatalnokvizsgák anyagát, vagyis az államideológia alapját képezték. Tágabb értelemben pedig konfuciánusnak nevezik azt a világképet, értékrendet, normarendszert, mindennapi kultúrát, amely a hagyományos Kínát – és a hatása alatt álló szomszédait – áthatotta és máig áthatja. A két megközelítés természetesen összefonódik, Konfuciusz és követői maguk e tágabb hagyományrendszer alapján építették fel iskolájukat, amely azután két évezredes dominanciája révén erőteljesen visszahatott a hagyomány, a kínai élet és gondolkodás alakulására.
A konfuciuszi hagyomány az ideális világot, amely a kínaiak számára lényegében a Kínai Birodalmat jelentette, hierarchikus közösségként képzelte el, ahol az emberek az erényeik alapján jutnak pozícióhoz, hogy aztán a státusukkal járó kötelezettségeiket ezen erények jegyében teljesítsék. A társadalom, az állam és a világ rendjét a hierarchia és a résztvevők erényes viselkedése biztosítja: mindenki gondosan eleget tesz azoknak a kötelességeinek, amelyek a tradíció és az azt összefoglaló konfuciánus kánon szerint a pozíciójához tartoznak. A hierarchiában alul állók engedelmességgel és tisztelettel tartoznak a feletteseiknek (családon belül az idősebbeknek), a felül állók pedig emberségesen, az alárendeltjeik javát figyelembe véve vezetik a rájuk bízott közösséget. Mindenkire jellemző egyfajta önkorlátozás, visszafogottság: az emberek a közösség érdekében háttérbe szorítják egyéni vágyaikat és törekvéseiket, ezzel biztosítva a legfőbb jót, a harmóniát. Ha az erények háttérbe szorulnak, és egy felettes önkényeskedni kezd, vagy egy alattvaló engedetlenné válik, felborul a rend és a harmónia, s káosz lesz úrrá a világon. Ezért fontos, hogy mindenki elsajátítsa a különféle konfuciánus erényeket (emberség, kötelességtudat, szertartásosság, bölcsesség, megbízhatóság), ez pedig a tanulásnak különleges helyet biztosít a kínai kultúrában. Mivel a helyes viselkedést a tradíció szabja meg, attól eltérni nem szabad, az új dolgok mindig gyanúsak. A vezetők megfelelő kiválasztására pedig különösen ügyelni kell, hiszen a rendszer csak akkor működik, ha minél magasabb pozícióban van valaki, annál erényesebb.
Amikor a XIX. században Kína és a Nyugat – Kína számára megalázó vereségeket hozó – katonai összecsapásai nyomán a hagyománytisztelő konfuciánus eszmerendszer találkozott a modernizáció nyugati ideológiájával, a kettő konfliktusa elkerülhetetlen volt. A kínai elit nagy része sokáig mereven elutasította, hogy bármiben is eltérjen a hagyományoktól, igyekezett megőrizni Kínát olyannak, amilyen évezredekig volt. Az alkalmazkodóképesség hiánya azonban újabb kudarcokhoz vezetett, és így a század végére olyan új értelmiségi mozgalom bontakozott ki, amely megpróbálta a konfucianizmust összeegyeztetni a modernizációval (ebben Japán volt a példa, ahol sikerült a hagyományok megőrzésével végrehajtani az ország korszerűsítését). A konzervatív körök ellenállásán ezek a kísérletek is elbuktak, az ország még mélyebb válságba került, végül a konfuciánus hivatalnokvizsgákat eltörölték, maga a császárság is összeomlott, és az 1910-es évek végétől olyan új, radikálisan konfucianizmusellenes nemzedék vált meghatározóvá a kínai gondolkodásban és politikában, amely Kína minden bajának okát saját hagyományaiban látta. Az az elképzelés tehát, hogy a konfucianizmus visszahúzza Kínát, és meggátolja fejlődését, már jóval a kommunista hatalomátvétel előtt uralkodóvá vált.
Az 1949-ben hatalomra került Kínai Kommunista Párt (KKP) ezt a hagyományellenes vonulatot követte, a konfucianizmust a feudális osztálytársadalom ideológiájának minősítve. Miközben a kínai élet kimondatlanul nagyon is konfuciánus maradt – a vezetők tisztelete, a kollektivizmus, a bürokrácia tekintélye, a társadalom államnak való alávetettsége, a kormányzat morális vezető szerepe és egy sor egyéb „konfuciánus” vonás ekkor is jellemző maradt –, a tananyagból eltávolították a konfuciánus utalásokat, a propaganda elítélte, „feudális babonának” minősítette a régi hagyományokat, uralkodóvá vált a haladáseszme és a tudományos-materialista szemlélet. Konkrét célponttá Konfuciusz a kulturális forradalom (1966–1976) alatt vált, amikor a „négy régi” (a régi kultúra, szokások, hagyományok, gondolatok) elleni harc jegyében a vörösgárdisták Konfuciusz szülővárosában megrongálták az ókori bölcshöz kötődő emlékeket, feldúlták a Kung család ősi temetőjét, országszerte szétverték a Konfuciusz-templomokat, és elégették a konfuciánus könyveket. Az 1970-es évek elején pedig kampány indult „Bíráljuk Kung-fu-cét, bíráljuk Lin Piaót” címmel, amelynek során a felső vezetésben folyó aktuális hatalmi küzdelembe az ókori bölcset is bevonták. Ekkor terjesztették el Csin Si Huang-ti, a Kínai Császárságot tűzzel-vassal létrehozó és a konfuciánusokat üldöző császár kultuszát.
A piaci reformok és az ezekkel járó földcsuszamlásszerű társadalmi változások ideológiai vákuum kialakulásával jártak. A maoizmus a kínai hagyományok jó részét elpusztította, és képtelen lévén Kínát előrevinni, el is veszítette minden vonzerejét, a GDP-növekedésre koncentráló pragmatikus új irányvonal nem tudott eszmei alapot és általános narratívát adni, a megmaradt tradíciókat pedig a globalizáció roncsolta szét. Az ideológiai űrben eluralkodott az anyagiasság, a gátlástalan tőkefelhalmozás, a társadalmi különbségek növekedése, a belső ellentétek fokozódása. Kína a világ egyik legegyenlőtlenebb társadalmává vált, s hogy ez ne vezessen széteséshez, a vezetés a nacionalizmus felszításának eszközéhez nyúlt. Az egyenlőtlen, de szélsebes fejlődés végtére is joggal tette büszkévé a kínaiakat, azokat is, akik kevéssé részesültek annak gyümölcseiből.
Az 1980-as években meginduló új nacionalista hullám magában foglalta a kínai hagyományok újrafelfedezését és feltámasztását, a konfucianizmushoz fűződő viszony rendezését, Konfuciusz „rehabilitálását”. Mindez új lendületet vett az 1990-es években, amikor a Szovjetunió összeomlását a nyugati ideológiák fellazító hatásával, a hihető nemzeti narratíva hiányával, az ideológiai kiüresedéssel magyarázták. A hatalmát mindenáron megőrizni kívánó KKP a maói időszak ideológiai küzdelmeit és a „múltat végképp eltörölni” törekvéseket zárójelbe tette (úgy tett, mintha soha nem is léteztek volna), s magát immár a több ezeréves kínai kultúra és államiság örökösének és továbbvivőjének állította be.
Legitimáció szempontjából létfontosságúvá vált, hogy alátámasztani tudják a nyugati út (a liberális demokrácia) és a hagyományos (zsákutcának bizonyult) szocializmus mellett egy harmadik, sajátos kínai út létezését, amely a marxizmus–leninizmust a kínai sajátosságokhoz és hagyományokhoz igazítja, és amelynek helyességét az ország sikerei bizonyítják. Ebben az új, „kínai színezetű szocializmus”-nak nevezett szinkretikus ideológiában a konfucianizmus fontos szerepet játszik, hiszen megtestesíti a par excellence kínaiságot, a „kínai színezetet”, a kínai kultúra és bölcsesség legjavát. Helyesen értelmezve a konfucianizmus nagyon is megfelel a pártnak, hiszen az általa kitűzött célok – a társadalmi harmónia, a feljebbvalók tisztelete, az engedelmesség, a szorgalom, az erényes viselkedés, a közösségnek az egyén fölé helyezése, az állam mindenhatósága stb. – egyeznek a vezetés politikájával. Ráadásul a konfuciánus normák megoldást jelentenek egy sor olyan problémára, amelyek a gyors modernizáció során kerültek előtérbe, úgymint a társadalmi bizalomszint csökkenése, a tisztességtelen viselkedésminták, a korrupció és a csalások elterjedése, a családi kötelékek meglazulása (s ezzel az állami terhek növekedése például az idősellátásban). A konfuciánus értékek jól tükrözik a kínai társadalom realitásait is, hiszen a XX. század minden vihara ellenére a kínaiak alapvetően konfuciánusok maradtak a szó tágabb értelmében, tehát csak az eleve meglévő és ismert viselkedésmintákat kell újra uralkodóvá tenni.
Ugyanakkor a konfucianizmus újjászületése nem csak felülről vezényelt, a párt legitimációjának erősítését szolgáló folyamat: a társadalom „visszakonfucianizálódása” alulról, spontán módon is zajlik. Az elképesztő ütemű modernizáció okozta bizonytalanságban széles körű igény mutatkozik az eszmei kapaszkodókra, s mivel a nyugati liberalizmus a kínaiak jelentős része szerint szabadossághoz, káoszhoz, a hagyományos értékek megrendüléséhez vezet, logikus, hogy a kínaiak saját hagyományaikat fedezik fel újra. Az ősi tanítás modern kori alkalmazhatóságát tárgyaló filmekre és könyvekre piaci igény is van (lásd Yu Dan Konfuciusz szívből: ősi bölcsesség a ma emberének című, magyarul is megjelent művét), a középosztály egy része olyan előkészítő iskolákba íratja be gyermekeit, ahol elsajátíthatják a konfuciánus erényeket és viselkedésmintákat, a Konfuciuszhoz kötődő emlékhelyek pedig állandóan turistákkal és zarándokokkal zsúfoltak. A kínaiak ismét büszkék az Első Tanítóra, a világtörténelem legstabilabb államalakulatának, a több mint kétezer éven keresztül fennálló Kínai Császárságnak eszmei megalapozójára.
A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezetője.
Borítókép: Szoborkereskedés Huianban Buddhával, Konfuciusszal, vöröskatonával, Maóval
