Rév-Komárom, református temető. A ravatalozóhoz érve meglátom az első ismerőst: azt a korábbi történész-levéltárost, aki az 1980-as években részt vett a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának munkájában, aztán a forradalom napjaiban rövid időre az első magyar politikai szerveződés, a Független Magyar Kezdeményezés delegáltjaként az új szlovák kormány miniszterelnök-helyettese lett. Nem sokkal később kiderült róla, hogy az illegalitás éveiben folyamatosan tájékoztatta ismerőseiről, a szlovákiai magyar szellemi élet jelentős tagjairól a titkosrendőrséget, az ŠtB-t.

Már az autóban, indulás közben mondom útitársamnak, alkalmi sofőrömnek, hogy ez az ember is ott volt a temetésen.

– Most hazamegy – mondja ő –, és megírja az „Utolsó jelentésem Koncsol Lászlóról” című záródokumentumot.

A realitás abszurdja, vagy az abszurd realitása: fel kell röhögnünk.

Ám azért mindketten tudjuk, sok mindenen múlik, olyannak látjuk-e a világot, amilyen, vagy pedig másnak.

Azzal, hogy ez a levéltáros, utóbb miniszterelnök-helyettes a „normalizáció” második és utolsó évtizedében pontosan miről tájékoztatta a belügyet, kinek ártott, kit próbált esetleg megvédeni, nem foglalkoztam; később kiderül, hogy lehetett már erről részleteket olvasni a felvidéki sajtóban. Voltak, akiket belekényszerítettek ebbe a szerepbe, közöttük olyanok is, akik kettős játékra kényszerültek (bármilyen morbid is itt „játék”-ról beszélni), s megpróbálták fölmérni, mi az, amiről semmiképpen sem beszélhetnek odabent. Nekem néhány évvel korábban Koncsol Laci azzal a mosolyával, amelyről az őt nem ismerők bizonyára nem tudták eldönteni, hogy megvető-e vagy megbocsátó, sőt talán én sem mindig, megnevezett két embert, akik a Husák-korszakban jelentettek róla. Az egyik ő volt. A másikat is ismertem és becsültem. Napokkal a temetés után kezembe kerül az egyik Koncsollal készült interjú; az egyik könyvében találom, nem emlékszem rá, hogy korábban olvastam volna. Nincs föltüntetve, mikor jelent meg először, becslésem szerint az ezredfordulón, az új század első évtizedében („így hetven felé”), amikor nem tudott még részleteket arról, mit dokumentáltak róla az ŠtB-nél. Kövesdi Karcsi arról is faggatja benne, kikéri-e a vele kapcsolatos aktákat; ha igen, s megtudja belőlük, kik írtak róla jelentéseket, meg tud-e bocsátani nekik. Idetartozik: azt, hogy az irodalmi életből kiszorították, s hogy később csak téeszkrónikásként tudott megélni, Koncsol az isteni kegyelem megnyilatkozásának tekinthette. Új munkája adott lehetőséget arra, hogy beleássa magát abba a bámulatosan gazdag hely- és régiótörténeti anyagba, amelyből a rendszer megdőlte után legfontosabbnak tartott vállalkozása, a többtucatnyi kötetből álló Csallóközi kiskönyvtár megszületett. De azért nem hiszem, hogy hálás lett volna azoknak, akik az 1980-as évek közepére lehetetlenné tették az életét.

Igen, kikéri, válaszolja Laci a kérdésre, főleg magántörténelme fölelevenítése céljából; az ember sokat megél és sok mindent elfelejt: „Egy-egy gesztusomhoz, szavamhoz bejönnek a képzettársítások, s ennek révén további dolgaimra is fény derül.” Besúgóinak pedig előre, látatlanban megbocsát. Lehetett köztük, aki elvből írt róla jelentést, s olyan is, akit kényszerítettek. „Ilyen volt a rendszer, ezt hozta ki az emberekből. A mostani megint mást: törtetőket, gátlástalan harácsolókat, gyilkosokat, rablókat, tolvajokat, szélhámosokat formál azokból, akiket természetük erre hajlamosít.” S a legsúlyosabb mondat: „Még egyszer: senkire sem haragszom, ha úgy adódik, nyugodtan kezet szorítok velük.”

Ezt az interjút ismerhette az az ember, akit egyébként zsarolással szerveztek be, s akit, gondolom, haláláig ügynöknek fog tartani a környezete.

S ezért gondolhatta, hogy mindenképpen ott kell lennie Koncsol László temetésén, a végtisztességtevő gyülekezetben.

A szerző eszmetörténész. a HUN-REN Kisebbségtudományi Intézet munkatársa

Nyitókép: Koncsol László (Thaler Támas felvétele)