Rod Dreher ezt a könyvét még az előző, 2016-os amerikai elnökválasztásra készülve írta, és bevallottan csupán a tengerentúli olvasóközönségnek szánta. A republikánus győzelem őt is meglepte, művéből azonban nemzetközi könyvsiker lett. Magyarul a visegrádi országok közül utolsóként jelenik meg, Bakos Gergely bencés szerzetes és főiskolai tanár gondosan kommentált fordításában, a szerzőnek külön a magyar olvasókhoz írott előszavával.
Munkájában Dreher azt a – kritikusai szerint: rémlátó-apokaliptikus – feltevést bontja ki, amely szerint a keresztények a közeljövőben nemcsak számbelileg kerülnek kisebbségbe, hanem képtelenek lesznek a Dreher által vélelmezett identitásalkotó értékválasztásaikat társadalmilag érvényesíteni, akár csak vallási mentességek formájában. Ezért az író szerint a keresztényeknek vallási önazonosságuk megőrzése érdekében előre ki kell vonulniuk a késő modern társadalomból: alulról szerveződő és lokálisan csoportosuló kisközösségeket kell alkotniuk, gyermekeiket otthon vagy alternatív keresztény iskolákban kell tanítaniuk az antik és a keresztény hagyományokon alapuló tanrend szerint, politikai utóvédharcaikat a vallásszabadságra kell összpontosítaniuk, szakmaválasztásukat pedig az egymást segítő kisiparos-kétkezi foglalkozások felé kell orientálniuk. (Dreher elhíresült kitétele szerint „egy ügyvédi vagy orvosi pályáról álmodozó keresztény fiatalnak lehet, hogy föl kell adnia e reményét”.) A könyvet, miként a cím is ígéri, átszövik a bencés lelkiség és életvitel követésére való felhívások, kiegészülve „a hitben idősebb ortodox zsidó testvéreinktől” való tanulás és az információs technológiára is kiterjedő aszkézis szorgalmazásával.
Teoretikus alapjait tekintve feltűnő Dreher érdeklődése Marshall McLuhan médiaelmélete iránt (akinek előszeretettel hangsúlyozza a katolikusságát). Láthatóan azon újabb, kritikus eszmetörténészek befolyása alatt áll, akik a szekularizációt a nominalizmusból, e kevéssé ismert tizennegyedik századi filozófiai irányzatból eredeztetik, s kibontakozásában legalább akkora hatást tulajdonítanak a reformációnak, mint a felvilágosodásnak vagy az 1960-as évek kulturális-pszichológiai átalakulásainak (talán e nagy történelmi lépték is hozzájárul ahhoz, hogy Dreher a kivonuláson kívül ne vegyen számításba más ellenkultúra-építési lehetőségeket).
Kiemelendő viszont a katolicizmusból az ortodoxiába áttért Dreher széles ökumenikus látóköre és nyitottsága. Szent Benedek aktualizált alakját bevallottan Alasdair MacIntyre-tól kölcsönözte; habár a skót filozófus éppen ezzel kapcsolatos tanácsa szerint „az egyik legfélrevezetőbb párhuzam
az, amelyet a mai Európa és Észak-Amerika helyzete és a Római Birodalomnak a sötétség korszakába való hanyatlási periódusa között szokás vonni” (Az erény nyomában).
Dreher könyvét különböző kontextusokban olvashatjuk: habár a negyedik fejezetben síkra száll az amerikai kereszténység pártpolitikához fűződő kapcsolatának lazítása mellett, néha sajnos mintha maga is elfeledkezne erről a tanácsáról (különösen a könyv általános megítélését meghatározó bevezető részekben). Fontos azt is hangsúlyozni, hogy a katolicizmus – különösen Európában – korántsem olyan egységes több, Dreher által vízválasztónak tekintett kérdésben, amint azt ő láttatni szeretné (gondoljunk például Marx bíboros és egyes más német egyházi vezetők év eleji nyilatkozataira). Mondanivalójának jelentős része pedig egyszerűen a felekezetileg és szubkultúráiban erősen töredezett amerikai kereszténység viszonyaira adaptált bencés lelkiségi kalauzként is tekinthető (egyébként érdekes felvetésekkel, például a liturgia jelentőségéről a protestantizmus számára).
A könyv iránti tagadhatatlanul élénk nemzetközi érdeklődést azonban talán akkor érthetjük meg, ha Dreher művét a kereszténységnek a késő modern korunkban adódó esélyeire irányuló kérdés horizontján, a kereszténység és a késő modernitás viszonyának végiggondolására tett kísérletként olvassuk – mégpedig függetlenítve azoktól a konkrét amerikai társadalmi-politikai konfliktusoktól, amelyek persze a tengerentúli olvasóknak szánt mű eredeti kontextusát alkották, s a szövegen is átütnek. Így tekintve Dreher széles tablóképpel szolgál az amerikai kereszténység mai helyzetéről, eufemizálástól mentesen, sőt szinte prófétai aggodalommal. Vajon nem kínálkozhat-e azonban tablóképéhez alkalmasabb történelmi párhuzam: nevezetesen a hellenizmus vallásilag és kulturálisan heterogén közegében megszülető kereszténység (amely párhuzam egyébként búvópatakszerűen meg-megjelenik a könyvben)?
Jézus fellépése, noha a korabeli zsidó messiáselvárások kontextusában értelmezhető, nem teljesítette azok közvetlen politikai dimenzióit („Az én országom nem ebből a világból való”, Jn 18,36), még ama Keresztelő Szent János későbbi fellépését idéző karizmatikus ellenállás formájában sem, amelyet a Kr. e. első századi apokrif apokalipszis, az Izajás mennybemenetele I. dokumentált. Aligha túlzás azt állítani, hogy a korai kereszténység a változó társadalmi-politikai környezetéhez való sajátosan újító, pragmatikus-rugalmas viszonyulási formája révén terjedhetett el hallatlan gyorsasággal. Tágabb vallástörténeti kontextusban ismételten igyekezett elhatárolódni a gnosztikus irányzatoktól, melyeket az ezoterikus vallási tanítás, valamint a dualisztikus, a jó és a rossz küzdelmére alapuló világmagyarázat jellemzett. Vajon a misszió elhanyagolásáért bírált Dreher nyomán járó ellenkulturális forma végső soron nem a tág értelemben vett gnosztikus szirénhangokhoz evezne-e túl közel? Ezzel persze illusztris teológiatörténeti társaságba kerülne, autentikus szövegekkel állna párhuzamban: gondoljunk csak az „élet” és a „halál útjának” szembeállítására az evangéliumok írásbeli rögzítését megelőző, de későn felfedezett írásban, a Didakhé: A tizenkét apostol tanításában (itt egyébként a korai kereszténység ismét nem állt távol a zsidó hagyománytól, miközben élesen szemben állt a korabeli irracionális-hedonista népi vallásossággal). Ugyanakkor a korai kereszténység következetesen elhatárolódott a morális rigorizmustól is (lásd a legutolsó keresztényüldözés erkölcsi következményeit radikalizáló donatizmus elítélését). Talán nem véletlen, hogy a másik Benedek, aki csak mellékesen jelenik meg Dreher könyvében, híres freiburgi beszédében (2011. szeptember 25.) az egyház „világtalanodásának” (Entweltlichung) célját „a világra való igazi nyitottság”-ban jelölte meg.
Az amerikai vallásosságot sokan, így a hazánkban is ismert német vallásszociológus, Hans Joas olyan reményteli ellenpéldaként írja le, amely szerint a társadalmi és kulturális modernitás mégsem járna kéz a kézben a vallásosság visszaszorulásával. Dreher apokaliptikus hangvételéből még a legkritikusabb olvasója is azt a következtetést vonhatja le, hogy ez az elterjedt optimista feltevés legalábbis repedéseket mutat. A 2020-as amerikai elnökválasztás előtt Dreher újabb könyvvel jelentkezett (Live Not by Lies. A Manual for Christian Dissidents – „Ne élj hazugságban: keresztény másként gondolkodók kézikönyve”), amelynek főhősei immár itáliai-amerikai bencések helyett kelet-európai antikommunista ellenállók, köztük a legendák homályába burkolódzó jezsuita „Kolakovics páter” (Tomislav Poglajen) és Wittner Mária.
Talán azonban nincs szükség apokaliptikus történelmi párhuzamokra ahhoz, hogy a kreatív kisebbségi jövőre készülő tengerentúli keresztények fontosnak tartsák a közép-kelet-európai egyházak markánsan szekularizált környezetben szerzett összetett tapasztalatait. Ezekhez azonban az ellenkulturális formák mellett mindig hozzátartozott a kompromisszum- és dialóguskeresés (még Kolakovicsnál is!), miközben különösen fontos szerepet töltöttek be benne a Dreher számára láthatóan kedves laikus kisközösségi és karizmatikus mozgalmak (itthon a Regnum és a Bokor, amely utóbbi alapítója még Kolakovics Rodinájától is inspirálódott). Ha csak annyi történik, hogy élénkül az amerikai érdeklődés a huszadik századi közép-európai egyház- és eszmetörténet, illetve a sokrétű kortárs közép-európai vallási gondolkodás iránt, az önmagában is örömteli, sőt talán kölcsönösen megtermékenyítő fejlemény lenne. A „világtalanodott”, „a jelenlegi világon túlra irányuló” egyháztól pedig a másik Benedek szerint éppen hogy nem lenne idegen a jelen „világ törekvései-gondjai iránti nyitottság”.
