1848 centenáriumán az ellenzéki kereszténydemokrata Hazánk című hetilapban a Demokrata Néppárt főtitkára, Barankovics István is megfogalmazta ünnepi gondolatait.

„Amikor 48-at ünnepeljük, őseinkre emlékezünk vissza, a nemzet azonban önmagára eszmél. A kegyelet nem puszta érzelgősség vagy formális hódolat, amely koszorúzásokban és szónoklásban éli ki magát. (…) De mondhatja-e valaki magyar ember, aki megérdemli ezt a nevet, hogy 1848-tól semmit sem kapott, tehát semmivel sem tartozik neki?”

„Méltatlanul ünnepelnénk, ha meg nem értenők, hogy a nemzet, az a minket átölelő és nekünk az embereszmény legmagasabb földi megvalósulását nyújtó egység, amely volt, amikor még mi nem éltünk, és lesz, amikor már mi nem leszünk.”

„Többek vagyunk önmagunknál. Nemzet vagyunk, amely nem ma áll be az emberi kultúra napszámába, (…) egy ezredéves kultúra alanya és munkása (…). A nemzet létjoga nem a másokhoz való hasonulásban, hanem az önmagához való hűségben gyökeredzik; és a nemzet nemcsak tárgyi kultúra és biológiai, jogi és gazdasági közösség, hanem mindennek életreválása azokban, akik a nemzeti eszmét, mint értéket és feladatot hordozzák magukban. A nemzet elsősorban nem nyelvében él, (…) hanem fiainak tiszta nemzeti öntudatában.”

„Az ünnep, ha méltó akar lenni 1848-hoz és a jelennek megújulást akar hozni, elsősorban a nemzeti öntudatra ébredésnek és ez öntudat megvilágosodásának lelkiismereti órája kell legyen. Ez a nemzeti öntudat a forrása annak a nem gőgben fogant, hanem a nemzeti egyenjogúság elalkudhatatlan igényéből fakadt zrínyii mondásnak, hogy egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak.”

„A magyar nemzetiségünkhöz való hűség a legalapvetőbb előfeltétele és a legfőbb belső biztosítéka annak, hogy ezen a földön ne csak magyarul beszélő nép éljen, hanem magyar kultúrát hordozó magyar nemzet legyen, melyben sajátos magyar módon egyre tökéletesebben, de mindig az egyetemes emberi kultúra haladásával összhangban valósul meg az ember eszméje.”

Ki volt hát ennek az ünnepi vezércikknek a szerzője, az akkor negyvenkét éves Barankovics István? A tiszántúli Polgár községben tanító pedagógus házaspár fia, aki ösztöndíjjal lehetett a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem joghallgatója. A második világháború előtti években gondolkodását egyre inkább a reformkor nagyjai, Wesselényi, Széchenyi, Deák és a XIX–XX. század fordulóján kiemelkedő Prohászka eszméi határozták meg, és vált a szociális reform keresztény szellemű újságírójává, szerkesztőjévé Az Ország Útja folyóirat, a Kis Újság, majd a Magyar Nemzet hasábjain. Barankovics bátor írásai jól mutatják politikai fejlődését. Jelzik, hogy személyében a modern kereszténydemokrácia képviselője készült országépítő programmal a háború után színre lépni.

1942-ben írta Az Ország Útjában: „Vajon a munka megkapta-e már az őt megillető gazdasági értékelést és társadalmi rangot? Vajon a technikai civilizáció által adott lehetőségeket mind kihasználtuk-e már, hogy parasztságunk válláról levegyük a fizikai munkának nyomasztó terhét? Vajon az emberi méltóság nem szenvedi-e meg olykor a lealacsonyító fizikai munkát? Parasztságunk és a földhöz való viszonyának rendezését mernénk-e kielégítőnek mondani? Vajon a munkásság és a parasztság a nemzeti élet irányításába jelentőségüknek megfelelően szólhatnak-e bele? Munkásságunk és kivált parasztságunk végre nemzet lett-e már, a nemzethez való tartozás minden anyagi előnyével, szellemi és erkölcsi értékével, s részt vesz-e a nemzeti élet minden funkciójában, és a parasztság, munkásság és a középosztály-polgárság találkoznak-e már a nemzeti egység forró ölelésében?”

„Az első március reményei és indításai mai feladatok és holnapi törekvések nyelvén szólalnak meg újra. Csak az méltó arra, hogy lelkét megmártsa az első március dicsőségének edző tüzében, aki érti és követi a konkrét parancsokat, amelyeket a márciusi emlékezés magába zár.”

Barankovics a Magyar Történelmi Emlékbizottság tagjaként is küzdött a nemzetiszocializmus ellen. Ezért is kellett a német megszállás után ferences csuhát öltve a ferencesek között rejtőznie.

A titokban megalakult Keresztény Demokrata Néppárt vezetésére kérte fel 1945 februárjában P. Kerkai Jenő jezsuita, a KALOT (Katolikus Legényegyletek Országos Testülete) alapító elnöke. Ezt a felkérést azzal a feltétellel fogadta el, ha a párt nevéből elhagyják a „keresztény” jelzőt. Ezzel kívánta megkülönböztetni a pártot a korábbi konzervatív, legitimista keresztény pártoktól.

A Demokrata Néppárt az 1945. évi őszi választáson még nem vett részt. A parlamentben akkor csak Eckhardt Sándor professzor és Bálint Sándor néprajzkutató, kisgazdapárti képviselők vállalták a képviseletét.

Az Adenauer, Robert Schuman, De Gasperi modern kereszténydemokrata pártjaihoz hasonló Demokrata Néppárt 1947-ben bontott zászlót Győrött. Azért ott, mert ez volt a századfordulón európai hírűvé vált progresszív pap politikus, Giesswein Sándor városa. Az 1947-es választás előtti nagy programbeszédét is Győrött mondta el Barankovics. A Demokrata Néppárt hatvankét képviselővel a parlament legnagyobb képviselőcsoporttal rendelkező pártja lett. Rákosi Mátyás „szalámipolitikája” azonban 1949 elején elérte Barankovics pártját is.

Mindszenty bíboros letartóztatása után Rákosi a bíboros kirakatperében akarta felhasználni Barankovicsot és pártját. Arra szólította fel, tegyen tanúvallomást Mindszenty ellen. Ezt Barankovics megtagadta, pártját feloszlatta, és 1949 februárjában emigrálni kényszerült.

New Yorkban külpolitikai tanulmányokat írt, a magyarországi kommunista diktatúra rémtetteit ismertette a közvéleménnyel. Részt vett a Magyar Nemzeti Bizottmány és néhány más emigráns fórum munkájában. Bemutatta a második vatikáni zsinat magyar egyházpolitikára gyakorolt hatását is. 1974. március 13-án hunyt el New Yorkban. 2001. december 13-án volt újratemetése hazai földben, a Fiumei úti temetőben. Az emigrációból hazatért Kovács K. Zoltán különösen sokat tett másokkal együtt szerkesztett könyveivel azért, hogy szellemisége is hazatérjen.

A szerző levéltáros, újságíró

Nyitókép: VI. Pál pápa fogadja Barankovics Istvánt  forrás: barankovics.hu