Mintegy kétszázötvenezer műtárgy szerepel a Néprajzi Múzeum tulajdonában. Négy és fél év zárva tartás után tavaly májusban nyitotta meg a kapuit a Dózsa György úton lévő új épületben. Az elmúlt évben mindennek sikerült megtalálni a helyét?

Százötven év után végre a saját igényeinek megfelelő új épületébe költözhetett a múzeum, a korábbi, Kossuth téri nagyon szép, de múzeumnak alkalmatlan egykori igazságügyi palota épületéből. Már a bezárás előtti években is intenzív előkészítési munka zajlott, ami azt jelentette, és itt térek rá a pontosabb válaszra, hogy tudniillik minden egyes gyűjteményt újra átnéztünk. Minden tárgyat kézbe vettünk, digitalizáltuk, fotóztuk, az adatait egyeztettük, QR-kóddal láttuk el. Megterveztük, hogy az egyes műtárgyakat milyen típusú csomagolással mozdítjuk meg. Azután amikor már volt helyünk a bezárás után, mindent be is csomagoltunk, majd átszállítottuk a Szabolcs utcában megépített Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központ raktáraiba. Ennek a folyamatnak köszönhetően nagyon pontosan megismerhettük a gyűjteményt, és megtervezhettük az új helyszínen a raktározást.

 

Kemecsi Lajos, a Néprajzi Múzeum főigazgatója

 

Raklapra került a cirokseprű, faladik és a motolla, mint egy ikeás kamiont, úgy képzeljük el ezt az „árumozgatást”?

Igen, de nyilván nem mindent tudtunk így szállítani. A hímestojás-gyűjteményt vagy a türelemüvegeket, a nagyon érzékeny és esetleg rossz állapotú, régi műtárgyakat egyedi csomagolással és külön mozgattuk. De a gyűjteményünk nagyobbik felét, az azonos kollekciókba tartozó részeket egy-egy raklappal indítottuk útnak, oly módon, hogy amikor kigurult a teherautó, már tudtuk, hogy amikor megérkezik a Szabolcs utcai bázisra, ott a négyszintes föld alatti raktáron belül melyik raktári polcrendszer, hányadik fiókjába kerül, amit a QR-kód jelez. Nagyon pontosan nyomon lehetett követni a tárgyak útját, ahhoz hasonlóan, ahogy mostanában a csomagküldő szolgálatok küldik a jelzést a megrendelő számára, hogy hol tart a megrendelésük, mi is tudtuk, hogy hol jár éppen az állami vagyon részeként a kezelésünkre bízott műtárgy.

Az elsősorban a gyűjtemények elhelyezését célzó épületben, vagy ahogy mi hívjuk, a Néprajzi Múzeum Gyűjteményi Központjában vannak a tárgygyűjteményeink, a restaurátor-műhelyek, a digitalizáló állomás, vannak zsilipkapuk, ahol a preventív állományvédelem zajlik.

Ha például egy őserdőből vagy egy padlásról kerül be hozzánk egy frissen gyűjtött tárgy, akkor azt nem visszük azonnal a raktárba, nehogy valamilyen szennyeződést vagy fertőzést hurcoljunk be,

hanem konténerekbe kerülnek, ahol fagyasztással vagy más eljárással védelmet kapnak. Ezután már biztonságosan be lehet vinni őket a raktárba – mindez a műtárgyak javát szolgálja.

Egy statisztika szerint a hatalmas múzeumi állományoknak mindössze tíz százaléka az, ami előbb vagy utóbb a közönség elé kerül. Mi alapján kerülnek a tárlókba a tárgyak?

Még ijesztőbbet mondok. A nagy múzeumok gyűjteményének, mint amilyen a Néprajzi Múzeum is, általában a látogatók jó esetben egy vagy két százalékát látják. Amikor a Kossuth téren működött a Néprajzi Múzeum, ez az arány nem érte el a két százalékot sem. Ideköltözve azt a célt állítottuk magunk elé, hogy ez az arány menjen fel négy, négy és félre. Nagyon merész vállalás, még úgy is, hogy az állandó kiállítás mellett mindig lesznek időszaki tárlatok. Ha ugyanebben a ritmusban tudnánk a jövőben a kiállításainkat rendezni, ahogy azt most tervezzük, akkor sem lenne elég száz év sem arra, hogy minden tárgyat bemutassunk. Ezért is digitalizáltuk valamennyi darabot.

Mi múzeum vagyunk, nem látványpékség, és a múzeumokat elsősorban azért hozták létre, hogy megőrizzék azokat a tárgyakat, amelyek az emberiség, a magyarság vagy egy kulturális csoport számára olyan értéket képviselnek – mondásunk is van erre –, hogy annak múzeumban a helye. Meg kell tudnunk őrizni az idők végezetéig, ezért építettük föl a világszínvonalú körülményeket biztosító raktárat és épületet, ahol önök is jártak. Tudjuk, hogy el fogjuk veszíteni ezt a versenyt, nincs olyan, hogy az idők végezetéig létezzen valami. De ki kell tolnunk ezt az időt addig, ameddig csak lehet.

 

Az Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központ etnográfiai részlegén is jártunk. Fotó: Németh András Péter

 

Idén tavasszal nyílt meg a Zárvatermő című kiállítás, mely bravúros szójátékkal fejezi ki az elmúlt öt év paraván mögötti aktivitását. Elkövették az „ősbűnt” – ahogy egy beszélgetésben fogalmazott –:  a költözés alatt is gyarapodtak, holott záráskor még arra tett ígéretet, nem bővítik a gyűjteményt ez idő alatt.

Nem követendő példa, de megvan rá a magyarázat, hogy miért bővítettük a gyűjteményünket, és ezt a magyarázatot akartuk ebben a kiállításban megmutatni. Zárvatermő a címe, hiszen zárva volt a múzeum, mégis termett a gyűjtemény, mégpedig olyan kincsekkel, amelyeket egyszerűen lehetetlen volt kihagyni. Csupán néhány száz tárgy látható, de mi mégsem ennyivel gyarapodtunk ebben a majd fél évtizedben, hanem többezer tárggyal. Többek között olyan magángyűjteményeket ajánlottak föl számunkra megvásárlásra, amiket vétek lett volna elszalasztani. Ilyen például

az egyik utolsó budai lakásgaléria teljes berendezése; fantasztikus népművészeti értéket képviselő, rendkívül igényes kollekció, köztük csodálatos üvegképpel, festett bútorral, céhtárgyakkal.

Hasonlóképpen kihagyhatatlan gyarapítási esély volt az általunk kezdeményezett kutatások mellett egy élet munkájával, szakember által összegyűjtött kerámiaanyag. Sajnáltam a kollégáimat, és szégyelltem magam, hogy nem tartottam az ígéretemet, de ez a kiállítás is igazolja a látogatók, valamint a szakmai visszajelzések alapján, hogy jó döntést hoztam.

A tárlaton megtekinthető például a múlt évszázad végéről származó ballagási tarisznya és egy cérnababa-gyűjtemény is. Vajon mi alapján lesz egy használati vagy hétköznapi dísztárgyból egyszer csak műtárgy?

Érdekes kérdés, hogy mi az, ami a hétköznapokból egyszer csak bekerül hozzánk, mert a néprajzi múzeumok gyűjteményei nagyrészt a hétköznapi tárgykultúrát őrzik. Mi nem gyémántos koronákat gyűjtünk, nem a régészeti leletek több évezredes tárgyaira építkezünk. Nem a képzőművészet fantasztikus alkotásaiból válogatunk, hanem a magyar, a Kárpát-medencei vagy távoli kontinenseken lévő kultúrák egykori életvilágainak hétköznapi viseleti tárgyait, fegyvereit, főzőedényeit gyűjtjük – a világ kulturális lenyomatának olvasatát őrizzük. Valóban izgalmas, hogy ezek milyen úton-módon, milyen kiválasztás eredményeként, hogyan kerültek Budapestre az elmúlt százötven év során.

Ilyen kulturális lenyomat dokumentálása például az afrikai tonga törzs eredeti kunyhóihoz tartozó, jellegzetes faragásokkal díszített hagyományos faajtó?

Amit ma már sorra cserélnek le biztonságosabb, modern ajtókra, és a régi faajtókat elteszik vagy elégetik. De mi ezek közül az ajtók közül begyűjtöttünk néhányat, és elhoztuk Afrikából. Ezek az ajtók a mi szemünkben csupán egy-egy falap, de egykori használóinak identitását mutatják. Olyan, mintha postaláda lenne, amelyen a faragások az ahhoz értők és a közösséghez tartozók számára sok mindent elárultak az ajtó mögött élő családról. Egy egyszerű tonga ajtón keresztül látszódik az afrikai közösségek XXI. századi átalakulása.

A budai lakásgaléria fantasztikus tárgykollekciójában nem kizárólag magyar népművészeti kincsek találhatók, hanem a környező, a Kárpát-medencében élő etnikumokhoz kapcsolódók is, a bámulatos ikonsorozat és a gyönyörű festett bútorok egymásra reflektálnak. Rendkívül elgondolkodtató, hogy a színezések, a motívumok, a díszítőelemek hogyan jelennek meg a különböző népeknél a népművészeti termékeken. És ehhez elég bemutatnunk egyetlen lakás berendezésének egyetlen szegmensét is.

A 4.0-ás ipari forradalom korában az etnográfiának mégis mi a haszna? Miért is jó az, hogy a mára szinte teljesen fölszámolódott paraszti kultúra emlékanyagára épüljön múzeum?

Valaha a legnagyobb társadalmi csoport Magyarországon – és Európában is – a parasztoké volt. Az általuk évszázadok alatt kimunkált hétköznapi tudás mind megtalálható a gyűjteményünkben. Vegyük például a gasztronómiát. Kevés ennél divatosabb dolog létezik manapság, külön tévécsatornák épültek erre, miközben a Néprajzi Múzeumban hihetetlenül gazdag a Táplálkozásgyűjtemény, amelyben nemcsak a magyar, nemcsak a Kárpát-medencei, hanem a világ távoli pontjairól származó gasztrokultúra is szerepel a tárgyi kultúra emlékanyagától a recepteken át a fotókig, filmekig.

Az egykor fogasnak készült tárgy az OMRRK-ban várja, hogy a közönség elé kerüljön egyszer. Fotó: Németh András Péter

 

A turizmus miatt kinyílt a világ előttünk, és rácsodálkozunk távoli vagy akár közelebbi kultúrák különbségeire vagy hasonlóságaira. Hogy ezekre nyitottabbak legyünk, hogy megértsük, amit látunk, hogy lássuk azt is, ami fölött esetleg elsiklanánk, abban is támpontot ad egy néprajzi múzeum, amit mostanában társadalmi múzeumként is szoktak emlegetni. Fontos téma az együttélés: a szomszédokkal, a távoli kultúrákból érkezőkkel vagy a környezetünkkel való együttélés.

A paraszti tevékenységet szeretjük nosztalgikusan úgy fölfogni, mint ami természetes összhangban állt a környezetével. Az ökológiai, zöld gondolkodás mára majdnem olyan népszerű dolog, mint a gasztronómia. Kevés olyan intézmény van, ami zöldebb lehet nálunk, és nem elsősorban a zöldtetős épület miatt. Hol lehet máshol a népi gyógyászatnak az emlékanyagához jobban hozzáférni? Hol van az anyagok másodlagos vagy harmadlagos felhasználásának olyan jól bemutatott és dokumentált kollekciója, mint a Néprajzi Múzeumban? A XXI. század aktuális kérdéseire is képes választ adni ez az intézmény.

A MÉTA térben látható, a világ fejkendőviselési kultúráját bemutató projektjük is ennek szellemében született?

Teljes mértékben. Egy munkatársunk épp akkor járt Iránban, amikor ott a fejkendőviseléssel kapcsolatban konfliktus robbant ki. Nemzetközi gyűjteményünkben megtalálható a muszlim, a zsidó és más kultúrákhoz kapcsolódó női fejviseletre és az ehhez tartozó szigorú szokásrendszerre vonatkozó tudás, kiegészülve a magyar viseletanyagunkkal, amelyben a női fejviseletek és fejkendők, a pártaviselési hagyományok hihetetlenül gazdagok. A kolléga hazajött Iránból, támadt egy jó ötlete, és csináltunk egy divatos kifejezéssel élve pop up jellegű, gyors reagálású projektet, megnéztük, átfuttattuk a kódokat a nemzetközi gyűjteményen, az archívumon, a magyar anyagon, és válogattunk belőle egy infografikával, fotóválogatással, filmrészletekkel illusztrált, nem klasszikus kiállítást, ami a Méta részben tekinthető meg. Korszerű eszköz tradicionális tartalmakkal, aktuális kérdésre reflektálva. Úgy gondolom, az egyik fő feladatunk, hogy reagáljunk a hétköznapokra: elmondani, megmutatni, megmagyarázni, hogy mi is a jelenségek eredője.

 

A szerző újságíró