A vita apropóját Ross Douthat tavaly megjelent, a Higgy: Miért legyen vallásos mindenki című, nagy visszhangot kiváltó könyve adta, amely a keresztény apologetika hagyományát követve kortárs érveket hoz fel a vallásosság mellett. A The New York Times konzervatív publicistája amellett érvel, hogy a 2000-es évek új ateista mozgalmának állításai látványosan kudarcot vallottak. Számos olyan előrejelzés, amely szerint a vallás visszaszorulása egy kevésbé megosztott, érettebb és bizonyítékokon alapuló világot hoz majd el, nem igazolódott. Bár a vallás valóban visszaszorult a nyugati világban, még az Egyesült Államokban is, amely sokáig kivételnek számított, a világ aligha lett jobb hely. Ellenkezőleg, talán soha nem voltunk ennyire megosztottak és bizonytalanok. A felvilágosodás szekuláris humanista hagyományának védelmére Steven Pinker, elismert író és akadémikus, a Harvard Egyetem kognitív pszichológia professzora vállalkozott.

Ross Douthat (Mercatus Center, CC BY 3.0 / Wikimédia)

 

Ross Douthat szerint az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy a vallás tanításai és pozitív hatásai messze túlmutatnak a társadalmi együttélés általuk érvényesített szabályain, hiszen az élet célját és értelmét jelenítik meg, erkölcsi tisztánlátást nyújtanak. Úgy véli, az elmúlt évtized szektárius politikai mozgalmai és az online terjedő egyre hajmeresztőbb hiedelmek igazolják az ember alapvető igényét egyfajta kozmikus horizont iránt, amely nélkül elkerülhetetlen az elbizonytalanodás az élet értelmét illetően. Ennek az elbizonytalanodásnak alighanem leglátványosabb példája a fejlett világban tapasztalható demográfiai válság. Ha a közelmúlt válságtünetei ezt nem is tették volna teljesen egyértelművé, a mesterséges intelligencia robbanásszerű fejlődésének korában különösen élesen fogalmazódik meg a kérdés, hogy egyáltalán mi teszi az embert, és mi adja életének értelmét.

Steven Pinker (Christopher Michel, CC BY-SA 4.0 / Wikimédia) 

 

Steven Pinker ezzel szemben úgy érvel, hogy az emberiség jövőjének záloga a közös célokban, a felhalmozott tudásunk bővítésében és a közös erkölcsi alapok megtalálásában rejlik. Szerinte ezek egyikéhez sem visz közelebb isten fogalma, mivel bizonyíték hiányában az szükségszerűen megosztó. Úgy látja, a történelem azt mutatja, hogy a vallások gyakran az emberi megosztottság, sőt nem egyszer véres konfliktusok forrásai voltak. Pinker szerint a bibliai Isten képe egyes ószövetségi részek alapján nehezen egyeztethető össze a mai értékeinkkel, így aligha lehet napjainkban hasznos közös boldogulásunkban. Ezzel szemben közös céljaink forrása szerinte az emberi értelemnek kell lennie, amely a világ jobbá tételére ösztönöz mindannyiunkat. Véleménye szerint a felvilágosodás óta bekövetkezett életminőség-javulást is így értük el, és eddig a számos tévút ellenére az emberek mindig visszataláltak az értelmünk adta közös alapokhoz és az emberiség előmenetelét szolgáló célokhoz.

Douthat elismerte, hogy a vallás mint társadalmi jelenség kétségtelenül szerepet játszott számos negatív történelmi epizódban. Ugyanakkor rámutatott, hogy az emberi történelem véres konfliktusainak többsége nem kifejezetten vallási eredetű, hanem sokkal inkább fakadt politikai, gazdasági vagy emberi érdekekből. Az Egyesült Államok egyes vallási csoportjainak körében tapasztalható előítéletes vagy kirekesztő magatartás kapcsán Douthat elismerte, hogy a vallásgyakorlásnak léteznek kártékony, túlbuzgó formái. Ezeket a hitből, vallásból fakadó sajátos problémáknak, bűnöknek tekinti, ugyanakkor rámutatott, hogy az élet minden más területének megvannak a maga sajátos velejáró bűnei, buktatói. Hozzátette, semmi nem bizonyítja, hogy a vallás hiánya megoldást kínálna ezekre a jelenségekre. A vallás visszaszorulása nem vezetett sem az előítéletek, sem az erőszak eltűnéséhez, ezek az emberi bűnök valamilyen formában mindig feltörnek.

A vita egyik érdekes pontja az a szociálpszichológiai összefüggés volt, amely szerint a vallásos emberek, különösen azok, akik közösségben élik meg hitüket, általában elégedettebbek az életükkel.

Pinker ezt nem vitatta, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az ok-okozati kapcsolat nem egyértelmű. Szerinte a közösségi életet élő emberek eleve boldogabbak, és nagyobb eséllyel vesznek részt vallási közösségekben is. Egyes kutatások arról tanúskodnak, hogy a vallási közösségekhez tartozó, de nem hívő emberek hasonló jóllétről számolnak be, mint a mélyen hívő társaik. Ez arra utal, hogy a meghatározó tényező maga a közösség, nem pedig a hit. Továbbá rámutatott, hogy a világ legszegényebb és legnehezebb helyzetű országai közül több egyben a legvallásosabbak közé tartozik, nem állítható tehát, hogy a vallásosság önmagában jobb életminőséget eredményez, ellenben a legszerencsésebb, leginkább élhető helyek, mint Új-Zéland vagy a Skandináv országok egyben a legelvallástalanodottabbak is.

Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a közösségek kulcsszerepet játszanak az emberi kiteljesedésben, ugyanakkor a hitelüket vesztett egyházak már nem képesek ezt a szerepet betölteni a modern társadalomban. Ezt a funkciót szerinte szekuláris közösségeknek kell átvenniük, vagy esetleg a hagyományos egyházaknak kell alkalmazkodniuk a modern humanista értékekhez meghaladva dogmákba zárkózó, megosztó tanításaikat.

Douthat egyetértett abban, hogy a közösségek szerepe megkerülhetetlen, és kiemelte, hogy a keresztény tanítás is hangsúlyozza a gyülekezeti közösség jelentőségét. Egyúttal rámutatott, hogy az intézményes vallás visszaszorulása nem választható el a társadalmi intézmények általános válságától. Egyre többen élnek magányosan, és nem vesznek részt olyan alapvető közösségekben, mint akár a család. Szerinte naiv elképzelés, hogy a vallási közösségek helyét egyszerűen átvehetik szekuláris kezdeményezések. A magányos emberek többsége nem akadémiai humanista értelmiségi körökhöz tartozik, hanem hétköznapi emberek, akik számára egy gyülekezet természetesebb közösségi forma még ha eltávolodtak is egyházuktól.

A vita során az is felmerült, hogy a vallás visszaszorulásával a politika nem vette-e át annak szerepét az emberek életében, nem alapja-e legalább olyan káros megosztottságnak a politika napjainkban, mint korábban volt a vallás. Pinker szerint ha ez így lenne, akkor a vallásos embereknek kevésbé kellene politikailag megosztottnak lenniük, a valóság azonban ennek ellenkezőjét mutatja. Az Egyesült Államokban például a vallásos közösségek gyakran erősen politikailag elkötelezettek. Ugyanakkor úgy véli, hogy az állam, amikor átvette az egyház társadalmi szerepét, sokkal hatékonyabbnak bizonyult, a társadalmi problémákat tudja érdemben kezelni, lásd a szegénység felszámolása. Az egyházi jótékonyság nem.

Douthat válaszában hangsúlyozta, hogy a politikai megosztottság nem csak a vallásos csoportokra jellemző. A szekuláris urbánus társadalmon lényegében szimmetrikus mása a mai evangéliumi keresztények szektás felfogásának: a két csoport kölcsönösen és hasonló mértékben előítéletes egymással szemben. Szerinte a politika részben valóban átvette a vallás szerepét, amit az is jelez, hogy míg korábban a vallási hovatartozás volt meghatározó a családi elfogadás szempontjából, ma sokkal inkább a politikai nézetek váltak választóvonallá, amikor a szülők arról nyilatkoznak, hogy gyermekeik párválasztása során milyen férjet vagy feleséget fogadnának el.

Mint a legtöbb hasonló vita, a beszélgetés végére a felek beleütköztek világnézeti különbségeik határaiba. Pinker záró gondolatában kiemelte, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának elfogadása óta jelentős életminőségbeli javulás ment végbe, és a világ legtöbb részén, eltérő mértékben ugyan, de az emberi értelemre támaszkodva sikerült előrelépést elérni a jólét, az emberi szabadság és a demokrácia útján. Szerinte ebben a folyamatban kulcsfontosságú jelentősége volt a vallási megosztottság háttérbe szorulásának. Douthat ezzel szemben arra hívta fel a figyelmet, hogy az egyetemes emberi jogok eszméje szerinte nem érthető meg az azt megalapozó vallási értékek, pontosabban a keresztény kontextus nélkül. Rámutatott arra is, hogy a nyilatkozat egyik fő megfogalmazója katolikus gondolkodó volt [Jacques Maritain neotomista filozófus – a szerk.], és hangsúlyozta, hogy a hit elvesztése végső soron az emberiségbe vetett hitünket kockáztatja.

A vita itt nézhető meg. Hasonló, alighanem mélyebbre hatoló vitát folytatott a kérdésről Richard Dawkins biológus és Rowan Williams volt canterburyi érsek az Oxfordi Egyetem szervezésében, lásd itt.

A szerző külpolitikai szakértő

 

Nyitókép: Philka: „Isten a mi bizodalmunk”, szórt festék, vászon (Philkastudio, CC BY-SA 4.0 / Wikimédia