Előző munkája, A média lenyúlásának titkos története a kicsit bulvárzamatú cím ellenére is pontosan azt nyújtja, amit a borítókép alapján várunk tőle. Groteszk, kisszerű, mégis tragikus, hiszen elmulasztott, vagy még sokkal inkább: elvett lehetőségekről szóló történet. Ha rászántuk magunkat, hogy elolvassuk, figyelmünk nem lankad. Egyrészt azért, mert a történet érdekes. Másrészt azért, mert a szó szoros értelmében a szemünk előtt, mégis a tudomásunkon kívül játszódott. A szerző arról szóló narratívája, hogy milyen politikai alkuk, folyamatok, titkosszolgálati összefonódások tették lehetővé, hogy a Kádár-kori média frontembereinek egy része az 1989 utáni, a kezdetben még szépnek (később már csupán újnak) elképzelt világban is fenntartsa, sőt, bővítetten újratermelje véleményformáló befolyását, mintegy hátteret rajzol az olvasás előtti tudásunk mögé.  Bárhogyan is ítéljük meg azt, amit ír, olvasatunkat az formálja, hogy – legalábbis hétköznapi médiafogyasztókként–

egyetlen pillanatra sem támad az az érzésünk, hogy a könyvben elbeszélt folyamatoknak mi is alakítói lehettünk volna.

A mostani könyv esetében ellenkező a helyzet, és ez teszi megterhelővé az olvasását. Szereplői többségükben hétköznapi emberek, akiket éppenséggel az emel ki e státuszukból, hogy hosszabb vagy rövidebb ideig a kommunista állambiztonság célkeresztjébe kerültek, a represszió egyik sajátos mechanizmusának, a politikai pszichiátriának váltak az áldozataivá. Hétköznapiságuk oszcillál saját hétköznapiságunkkal, és ezt a szolidaritást csak tovább mélyíti, hogy olykor egyik-másik – elmegyógyintézeti kényszerkezelést, kodeinkúrát, kényszertáplálást, inzulin- és elektrosokkot, életre szóló megbélyegzést elszenvedő – személy nézetében akkori önmagunkéra ismerünk. Mi megúsztuk, de sorsukban érintettek vagyunk. Részint a kortárs jogán, részint pedig azért, mert olvasás közben nehéz elhessegetni azt a nyugtalanító érzést, hogy mindez akár velünk is megtörténhetett volna.

Vagy – a közép-európai történelem tapasztalatai a pesszimistábbaknak ezt a következtetést is megengedik – bármikor megtörténhet.

Kézenfekvő, ezért aztán a közbeszédben is reflektálatlanul elharapózott következtetés, hogy azok váltak a kommunista politikai pszichiátria áldozataivá, akik a rendszer valamelyik tabuját nyilvánosan megsértették. Pártot alapítottak, vörös zászlót téptek, a rendszer legitimitását megkérdőjelező verseket írtak, röplapokat szórtak, az ország akkori szövetségi rendszerének felmondására bujtottak, vagy éppen csak a Lajtától nyugatra magától értetődőnek tekintett emberi jogok érvényesülését kérték számon. Ne hamarkodjuk el!

Kétségtelen, hogy mindez lehetséges, és az adott politikai helyzettől, a hatalmi bürokrácia mindenkori mozgásának sebességétől, vagy akár egy-egy helyi rendőrparancsnok buzgóságától függően elégséges feltétele volt annak, hogy valaki a politikai pszichiátria emberdarálójába kerüljön. A képlet ebben az esetben – mégoly megalapozott morális fenntartásaink ellenére is – többé-kevésbé világos. A politikai pszichiátria ebben az értelemben nem más, mint a politikai rendszernek az ellenségként meghatározott polgáraira kirótt büntetése. Célja nem a közvetlen fizikai megsemmisítés, hanem az elmebeteggé nyilvánítás útján a stigmatizálás, illetve ennek egyenes következményeként a társadalomtól való fizikai és intellektuális elszigetelés. A „gyógykezelés” köznyelvi értelemben politikai szempontból semleges fogalma a büntetés valódi természetének leplezésére szolgál.

Mező Gábor könyve azonban rávilágít a politikai pszichiátria egy másik, sajátos válfajára. Janikovszky Béla államvédelmi alezredes minden politikai indok nélkül, egy családjogi vita következményeként juttatta feleségét Péter Gábor és Bálint István, az ÁVH vezető orvosa révén elmegyógyintézetbe. Pusztán azért, mert „útban volt”. K. Etelka történetének egyetlen politikai szempontból értelmezhető vonatkozása, hogy egy olyan politikai rendszerben játszódik, amelyben a hatalmi hierarchia csúcsán lévők befolyása arra is kiterjedt, hogy a számukra tehertétellé vált hozzátartozóikat elmebetegnek nyilváníttassák.

A könyv legrokonszenvesebb vonása, hogy a szerző, miközben határozottan különbséget tesz tettes és áldozat között, elkerüli az áldozat öncélú sajnálatának és az elkövető ebből következő sztereotip démonizálásának csapdáját.

Az egyes történeteken túlmutató, de a belőlük leszűrhető tanulságok továbbgondolásához alighanem elkerülhetetlen, hogy megválaszoljuk a kérdést: hol húzzuk meg a magunk számára a részvét határait?

A történetek túlnyomó részében viszonylag könnyű a válasz. Elemi erkölcsi érzékünk, mint ahogyan a szerzőé is, általában a megalázott, megszomorított, tönkretett életű áldozatok mellé állít minket. Ámde meddig kísérjük együttérzéssel B. Lajosné sorsát, aki többször is összeütközésbe kerül a rendszerrel, „üldöztetéses és vonatkoztatásos téveszmék” diagnózisával kerül elmegyógyintézetbe, majd később maga is feljelent másokat? „Mintha egyszerre lett volna áldozata és cinkosa a diktatúrának” – írja Mező. Igen. A rendszer sajátossága, hogy a represszió mellett/helyett olykor cinkosává teszi, és ezáltal autonómnak hitt morális elvei felülírására, azaz önmeghasonlásra kényszeríti az áldozatát.

És hogyan vélekedjünk az elkövetők felelősségét illetően? A politikai megrendelők esetében még csak-csak eligazítanak minket erkölcsi evidenciáink. De mi a helyzet a végrehajtókkal? A könyv egyfelől világos példákat kínál: Aligha létezik olyan civilizált közösségben érvényes morál, amely alapján Bálint István vagy a KGB-s Lunc professzor, a „Devil doctor” tevékenysége igazolható lenne. Intelligenciájuk nem ellensúlyozza, sokkal inkább kiemeli azokat a morális fogyatkozásokat, melyek arra predesztinálták – vagy képesítették őket –, hogy szakmai tudásukat hivatásukkal ellentétes célok szolgálatába állítsák. Másfelől, évtizedek múltán, holtában is elismeréssel adózunk Janikovszkyné orvosának, Fekete János főorvosnak, azért a bátorságért, amivel Bálint doktor „diagnózisát” felülírva,

szakmai szempontból kifogásolhatatlan módon, viszonylag rövid időn belül visszasegítette az asszonyt a szabad – pontosabban: az elmegyógyintézet falain kívül eső – világba.

A végletekre tehát ezen az oldalon is könnyűszerrel rá tudunk mutatni a könyvben sorjázó, jól dokumentált példák alapján. A végletek viszont természetüknél fogva csak a szélsőértékeket jelölik ki; nem értelmezik a közéjük eső példákat. Mit kezdjünk azokkal az orvosokkal, akik kétséget kizáró módon részesei voltak a politikai pszichiátria rendszerének, ugyanakkor a maguk szűkebb-tágabb határai között, változó sikerrel, de mégis megpróbálták a politikai megrendelésre elmebetegnek nyilvánítottak sorsán könnyíteni? Ha az általuk adott „diagnózis” a súlyosabb következmények elkerülését szolgálta? Azokkal, akik maguk is megfigyeltek voltak, és ennek tudatában cselekedtek? És azokkal a megfigyeltekkel, akik maguk is megfigyeltek másokat? „Túl sok itt a zűrzavar” – mondaná Eco regénybeli novíciusa. Az önmagukban logikus következtetések nem szükségképpen vezetnek morális szempontból is igazolható konklúziókhoz. A múlthoz való viszonyunk pedig egyszerre logikai-kognitív és morális. Megértés és lezárás.

Nem szeretném ezt egy ismertető keretében tárgyalni. Ítélni még kevésbé. Katarzis nélkül gondolkozom a könyv szereplőinek sorsán. Számomra a személyes hangvételű utószó visszamenőleg értelmezi a könyv egészét. A szerző, hogy be ne szippantsa, megérteni, feldolgozni és magától eltávolítani szeretné azt a rendszert, amely létrehozta és működtette a politikai pszichiátria rendszerét.

Ezt kell tennünk. Társadalmi szinten is. Ezért bár nyugtalanító, fontos olvasmány Mező Gábor könyve.

A szerző filozófus, a KRE tanszékvezető egyetemi tanára

Mező Gábor: Ellopni a lelket, megtörni a testet – Őrületre ítélve a Legvidámabb Barakkban, Erdélyi Szalon, Szentendre, 2021, 210 oldal